Bajcsy-Zsilinszky Endre: Mátyás király [IX.]

    19. A nagy király legszomorúbb küzdelme – az utódért

    „De jaj, csak így jár minden az ég alatt!
Forgó viszontagság járma alatt nyögünk…”

   

    Bizony a legnagyobbak is. Mátyás király „szerencséje” amúgy is kegyetlen, kiszámíthatatlan tündér, akit szinte naponként újból és újból kellett meghódítani a szellem, az akarat, az idegek páratlan összjátékával. Az ő szerencséjéről csakugyan megállapíthatjuk, hogy elsősorban magának köszönhette, úgy csikarta ki égtől és földtől valóban herkulesi erőfeszítéssel. Egyszer aztán nagyot botlott, s annak baljóslatú következményeit már csak részben tudta elhárítani életében, másik részében már csak föltartóztatni – haláláig.

    Nagy szerencsétlenség volt Podjebrád Katalin korai halála

    Életének legnagyobb emberi és politikai kettős szerencsétlensége: első feleségének, Podjebrád Katalinnak korai halála volt és második házassága a nápolyi Beatrixszal.

    Ha történetesen tovább él vala első szelíd és szerény felesége és gyermekkel ajándékozza meg az utódok után sóvárgó nagy királyt, lehet, hogy Magyarország sorsa s vele a Duna medencéé is egészen más fordulatot vett volna. Nem valószínű például, hogy Katalin ne lett volna végül is eredményes békeközvetítő királyi apja és királyi ura között s ne tudta volna elhárítani a végzetes dulakodást Podjebrád György és Hunyadi Mátyás között. S ha nincs is igaza Palaczkynak, mikor Mátyást okolja Podjebrád és a viruló cseh nemzeti királyság balvégzetéért, az viszont kétségtelen, hogy Magyarországnak sem vált hasznára, ellenkezőleg, talán mohácsi végzetének egyik messzi oka is volt, hogy Mátyás kénytelen végül is maga védelmében annyira meggyöngíteni és nemzetközileg aláaknázni Podjebrád királyságát, hogy mikor az meghalt, fia már nem kerülhetett a trónra; sőt Mátyás szinte megsemmisítette mélyen lefokozódott életkörében is volt apósának családját. Szinte fáj az embernek látnia azt a rettenetes zuhanást, amelybe a Podjebrád fiúkat taszította apjuk mértéktelen nagyravágyása és megférhetetlensége a magyar királlyal. Podjebrád Victorin herceg csehországi birtokaiért cserébe kapta volt a királytól a Vitovec testvérekkel együtt Szlavóniában a zágorjai grófságot, de mikor 1488-ban Sziléziában lázadás ütötte föl a fejét Mátyás uralma ellen s Victorin és a Vitovecek részességei is kiderült, Mátyás elvette tőlük Zágorját, és Korvin János hercegnek adta oda.

    Podjebrád vétke, tragikuma – és Mohács

    Mátyás emelkedése György király halála óta is szakadatlan volt, s valóban könnyűszerrel fricskázta el útjából a Podjebrádokat, de így visszatekintve nemcsak a nagy király életének diadalaira és eredményeire, hanem a magyar birodalom rohamos süllyedésére és gyors bukására is Mátyás halála után, nehéz szabadulni attól az érzéstől, hogy végzetes kár háramlott abból nemcsak a nemzeti Csehországra, hanem az önálló Magyarországra és magyar birodalomra is, hogy Mátyás és Podjebrád nem tudták föltámasztani a XII. és XIII. század történelmi barátságát a két ország között. Nem kétséges, hogy Podjebrád csak Mátyás segítségével tudhatta megerősíteni trónját és tudhatott volna dinasztiát alapítani. Igaz, hogy belejátszott a kérdésbe, rontóan, Podjebrád huszitizmusa is, aminek pedig nem lehetett jövőt jósolni Európa akkori viszonyai között. De a csehországi huszitizmus céltudatos visszafejlesztésével – amihez Mátyás készséggel adta volna a maga segítségét, ez irányban meg is tette a magáét a felvidéki zsebrákvilágnak részben kiirtásával, részben leszerelésével – nem lett volna nehéz ebben a kérdésben is megtalálni a megegyezés útját a két ország között s megszerezni hozzá a pápai áldást.

    Annyi mindenesetre bizonyosnak látszik, hogy ha Mátyásnak törvényes utóda lett volna, akinek átadhatja egészséges és hatalmas birodalmát s ez a birodalom nyugat felé támaszkodhat egy másik nemzeti dinasztiának és egy másik nem német erős államnak szövetségére, aligha következhetett volna Mohács, legfeljebb egy hasonló csatavesztés, de nem nemzeti katasztrófa. S ez a szövetség arra is elég erős lett volna, hogy Csehország felől elhárítsa azt az állandó német nyomást és veszedelmet, amely a fehérhegyi csatában nem oka, csak betetőzője volt már az önálló cseh állam végzetének.

    Valami furcsa párhuzamosság, más és mégis hasonló balszerencse bujkált a két nemzeti dinasztia sorsában: György királynak halála percében vannak derék és vitéz törvényes utódai, de az ország már felében magyar ellenlábasáé, felében rövidesen lenyel szövetségese fiáé; Mátyásnak, mikor behunyja szemét, van erős és biztos alapokon nyugvó birodalma, de nincs törvényes utóda.

    Az utód kérdése foglalja le Mátyás életének utolsó évtizedét majdnem teljesen, az utód hiánya mérgei meg második házasságát is.

    A mátyási nagy élet erőfeszítései

    Milyen tragikus vonás – talán az egyetlen – ennek a diadalokra és fényes sikerekre, de még inkább alkotó munkára termett csodálatos embernek életében, hogy 32 esztendős uralkodásának kétharmadát túlnyomórészt arra kellett fecsérelje, hogy magát és birodalmát nemcsak természetes ellenségével, a német-római császársággal szemben védelmezze, hanem természetes szövetségesei, Csehország és Lengyelország ellen is; és mikor végre minden nyugati ellenségét legyűrte s Bécsben, Olmützben és Boroszlóban berendezte a magyar birodalom kormányzatát, hogy végre nyugalma legyen magának és nemzetének s végre erejét valóban neki való nagy építő munkának szentelhesse bent az országban, s betölthesse birodalmának világtörténelmi hivatását is a török veszedelem elhárítására: e belső építő munkától s ettől az európai történelmi föladattól ismét egy újabb terméketlen kényszerföladat vonja, vonszolja el – a gondoskodás utódja felől.

    Az oroszlán vergődése

    Beatrix meddősége egyre jobban nyugtalanította. Trónjára egyszerre pályáznak és lesnek a Habsburgok és a Jagellók. Érezte, ha nincs utódja, megbukhat az ő személyében olyan csodálatos virágzásba borult nemzeti királyság s vele az építő gondolat, az árpádi birodalom, mely a maga szükségletei szerint tudta berendezni a Duna-völgyét. Egész élete, műve, mesébe illő hősi erőfeszítései, diplomáciai és katonai diadalai, az újból kikerekített, megalapozott magyar birodalom, mely legfeljebb III. Béla és Nagy Lajos korában volt olyan erős, mint most, az első Hunyadi-király élete delén: minden eredménye egy önmagában derűsen bízó hatalmas lángelmének s egy nagy uralkodói élet egész alkotása került kockára az utód kérdésében. Csak meghatottan és elérzékenyülten nézheti az ember majdnem egy fél ezredév távlatából kegyetlen vergődését ennek a nagy embernek, hogy – akárhogyan is – átörökíthesse valakire, aki a véréből való, aki magyar és Hunyadi, aki az idegeiben hordozza a tudatát a nagy, az óriási s immár több mint fél évezredes föladatnak és mindenekfölött álló valóságnak: a magyar birodalomnak.

    Beatrix szép s a magyar király nemzetközi állását, föladatait, átértő, fogékony és eszes asszony volt, méltó élettársa lehetett volna egy kimagasló szellemnek, nagy uralkodónak és államférfiúnak. De erkölcseiben a reneszánsz gátlástalanságait hordozta a puritán budavári palotába, és olyan mértékű asszonyi becsvágyat, amelyet még Mátyás szellemi felsőbbsége és szikrázó lángelméje sem tudott lenyűgözni és kordába fogni. Főleg bizonyára azért nem, mert nem jelentkezett az a legtermészetesebb és legeredményesebb közvetítő közöttük, aki a királyné szinte bestiális uralomvágyát helyes mederbe terelhette volna – a gyermek. Ellenkezőleg, az idegen vetélytárs, Borbála asszony gyermeke, János herceg lépett mindjobban homloktérbe a király utódkereső terveiben, ezzel pedig Beatrix vad szenvedelemmel szögezte szembe a maga egyéni trónutódlási igényeit és zavaros közjogi elméleteit.

    A király János hercegért, a királyné ellen

    Az az emésztő küzdelem, mely a király és királyné között megindult a törvénytelen királyfi, Corvin János herceg trónöröklése körül, sokszor tette siralomházzá a büszke budai és bécsi királyi palotát Mátyás számára, és nemegyszer siklatta uralkodói lelkiismeretét, tiszta államférfiúi ítéletét is hamis vágányokra. Nem volt hajlandó szeretett fiát elejteni a királyné kedvéért, viszont hogy Beatrixot megenyhítse János herceg irányában, nemegyszer ragadtatta magát életet utolsó évtizedében olyan belpolitikai vagy külpolitikai lépésekre, amelyek nem mindenben méltók életének s kormányzatának igazi elveihez és színvonalához.

    A nemzet és az udvar a király és a királyfi pártján

    Érdekes és egyben gyönyörű jelenség, hogy az ösztöneiben szinte csalhatatlan, tehetséges és hű magyar nemzet, amely különben Mátyás előtt és Mátyás óta is annyiszor mutatkozott fogékonynak az asszonyi szépség, mosoly és könnyek érvei iránt, ebben a vitában a király és János herceg oldalán állott, élesen és haragosan a királynéval szemben. De a király nemzetének ezt a félreérthetetlen együttérzését nem tudta érvényesíteni a királyné felé, nyilvánvalóan inkább férji gyöngeségből, gyöngédségből. Odáig feszült a dolog, hogy Mátyás egyik legkedvesebb és legértékesebb hívét is, Várdai Péter kalocsai érseket, különben kedves kancellárját is kész volt elejteni a királyné kedvéért, sőt 1484 végén Beatrix személye és különpolitikája ellen élesen és kíméletlenül kitörő jó szándékú, igaz lelkű remek magyar papot Árva várában börtönbe tetette… Várdai Péter helyét egy huszita nemesember fia, prosznici Filipec János váradi püspök foglalta el a kancellárságban, különben hűséges és jóravaló ember.

    A budavári udvar közvéleménye is János herceg pártján állott, szemben a királynéval, még az olasz humanisták is. Galeotto Martius 1485-ben jelentette meg könyvét „Mátyás király jeles, bölcs, elmés mondásairól és tetteiről”, és János királyfinak ajánlotta.

    Corvin János eljegyzése Sforza Biancával

    Mikor Corvin János betöltötte 12. életévét, a király, nem törődve Beatrix királynéval és intrikáival, fejedelmi feleséget akart biztosítani fiának, hogy ezzel is megerősítse hazai és nemzetközi helyzetét a trónöröklésben. Beatrix nápolyi feleséget szeretett volna, keresett is, de Mátyás ebben a kérdésben hajthatatlan volt. Érezte, hogy a nápolyi menyasszony csak Beatrix malmára hajtaná a vizet, s ezért nagy diplomáciai erőfeszítéseket tett, a hogy a kiskorú milánói fejedelem nagybátyjának, Sforza Lajosnak leányát, Biancát nyerje meg forrón szeretett János fia jegyeséül, azzal a biztosítással, hogy ha Beatrix mégis fiat szülne, János herceg Csehország és Bosznia királyságát kapná s Ausztria hercegségét. Az eljegyzés meg is történt 1485-ben. Míg aztán 1487. november 25-én a váradi püspök János herceg nevében Bianca hercegnővel a házassági frigyet is szerencsésen megkötötte.

    Beatrix királyné azonban még ezek után sem nyugodott meg ebben a megoldásban; botrányokat rendezett, János herceg anyját vette üldözőbe, és tovább szőtte a milánói udvarnál ármányosságait.    

    A király kifogyhatatlan türelme és – gyöngesége

    Mátyás, az indulatos és türelmetlenségre és zsarnokságra hajló caesari természet, Beatrix-szal szemben éppolyan kifogyhatatlan volt a türelemben, mint korábban a császár iránt: nem akarta vagy nem volt ereje tudomásul venni, hogy sohasem fogja sem egyiket, sem másikat megnyerni a maga céljainak. A császár viselkedésén végül is földühödött, és leseperte rosszmájú és engesztelhetetlen ellenfelét ősi talajáról, osztrák hatalmi alapjáról. Erre a gyökeres megoldásra a bestiális lelkületű feleséggel szemben már nem volt ereje. Ki tudná ma megmondani, miért? Beatrix kétségtelenül erősen magához kötötte az asszonyi bájak iránt mindig nagyon fogékony királyt, s talán az egyetlen emberi lény volt, aki ezen a hatalmas férfin bizonyos mértékig fölülkerekedett.

    Csak bizonyos mértékig, csak addig, hogy az tűrte intrikáit, és kedvéért – részben talán kényelemszeretetből – halogatta János hercegnek hivatalosan is trónörökössé való nyilvánítását.

    Ugyanakkor azonban diplomáciai eszközökkel is mindent megpróbált fia pozíciójának biztosítására és birodalmában is bizonyos hatalmi eszközöknek kezére adásával.

    Próbálta megmagyarázni a nápolyi köröknek, mennyire reménytelen a Beatrix-féle igény a magyar trónra. Követe, Sankfalvi Antal pozsonyi prépost elmondotta Alfonz kalábriai hercegnek, hogy „a magyarok készek inkább magokat egytől-egyig felkoncoltatni, mintsem asszony uralma alá adni; mert még szájukban van annak íze, hogy mikor hajdan asszony uralkodott fölöttük, milyen rossz állapotba jutott az ország. Ehhez járul, hogy a királyné nem nagy mértékben bírja alattvalóinak szeretetét. Talán nem is szolgáltat okot arra, hogy rokonszenvet tápláljanak iránta”.

    Beatrix ádáz erőfeszítéseit mégsem sikerült így közvetve sem, leszereltetni.

    A király hatalmat ad fia kezébe

    Erre fejébe vette a király, hogy még az ő életében olyan hatalmat ad fia kezébe, amely egymagában is eldöntheti – szükség esetén a fegyver erejével – a trónöröklés kérdését. Ezért 1485-ben kezébe adta a troppaui hercegséget, melyet Podjebrád Victorin engedett volt át szlavóniai bortokok – Zágorje – fejében. Majd pár évvel később apró sziléziai hercegségeket is átadott János fiának, így a loebschützi, tosti, csaszlaiu, beutheni és koseli hercegségeket, s ugyanakkor az ölsi és sagani hercegségek örökösévé tette a királyfit.

    Ezeknek az apró hercegségeknek fejedelmei azonban egyre növekvő elégedetlenséggel nézték a király e furcsának tetsző gyűjtőszenvedélyét János herceg javára, s az elégedetlenségből egyszer csak fegyveres lázadás támadt 1488-ban. A sagani János herceg állott több ezer csehországi zsoldossal a fölkelés élére, ugyanaz, akit Mátyás tett, összezördülvén miatta a Hohenzollernekkel, Glogau hercegévé. Mátyás 12 000 főnyi sereget zúdított Sziléziára, s nemcsak elfojtotta a lázadást, hanem külföldi támogatóin, a brandenburgi őrgrófon és a szász hercegeken is kegyetlen bosszút állott, országukra küldött pusztító betörésekkel. Sőt kész volt a cseh király ellen is hadat vezetni, mikor tudomására jutott, hogy Ulászló, feladva az olmützi keletű magyar-cseh barátságot, titokban szította a sziléziai fölkelést. És hogy jó előre elibe vághasson az új Jagelló-összefogásnak, ellen, mivel a német lovagrendre többé nem számíthatott, III. Iván orosz cárral fogott össze Lengyelország sakkban tartására. Iván egyik leghatalmasabb alapozója volt az új orosz hatalomnak, és örömmel szövetkezett a magyar királlyal, sőt országának civilizálására építészeket, ötvösöket, ágyúöntőket, ércolvasztókat, általában mesterembereket kért Mátyástól. Háborúra, talán részben a magyar király e legújabb sakkhúzása miatt is, sor nem került sem Csehországgal, sem Lengyelországgal. Corvin János herceg nyugodtan ülhetett bele új sziléziai hercegségeibe, köztük Glogauba is, ahonnak a hűtelen sagani Jánost Mátyás elkergette volt. Sőt a király a második Podjebrád fiú, Henrik kezéből is kivette csehországi uradalmait, mint Victorin kezéből Zágorjét, s még az ölsi hercegséget is fiának adta. A fáradó és odahaza sokat szenvedő oroszlán még nagyokat csapkodott maga körül rettentő mancsaival, tucatjával ütvén le kisebb-nagyobb ellenfeleit.

   

    Mátyás barátságos vitája Rómával

   

    Mátyás ilyen módon ellensúlyozni igyekezett ugyan Beatrix különakcióit, de a nápolyi rokonsághoz és szövetséghez változatlanul ragaszkodott, s kedvéért továbbra is fenntartotta a feszültséget úgy Velence, mint Róma irányában. Velence és Róma ez időben szövetségesek voltak a nápolyi királlyal szemben, s Mátyás még azt is rossz néven vette a pápától, hogy Ulászló és Miksa főherceg követségeit ünnepélyesen fogadta, mert azzal – szerinte – egyiknek cseh királyságát, másiknak római királyságát közvetve elismerte. A zenggi püspökség betöltése ügyében is panaszt emelt a szentszék eljárása ellen. Viszont a pápa azzal vádolta a magyar királyt, hogy ő bíztatja ellenállásra Nápolyt, Várdai kalocsai érsekkel az egyházat is sértő módon bánt el, s általában semmibe sem veszi az egyház jogait és szempontjait a főpapi állások betöltésénél. Az anconai magyar védnökség is érthetően sérelme volt a szentszék tekintélyének.

    A pápa mégis kezébe vette a békülés ügyét, s 1488-ban a király udvarába, Bécsbe küldötte követét, Pecchinolli Angelo ostei püspököt azzal a megbízással, eszközölje ki a királynál Nápoly leszerelését a szentszékkel szemben, a derék kalocsai érsek szabadon bocsátását és az anconai védnökség fölmondását; ugyanakkor pedig ígérje meg a magyar királynak Velence leszerelését és a szentszék tevékeny közreműködését a török ellen indítandó hadműveletekben. A követ azt is értésére adta a királynak, hogy a pápa hajlandó volna támogatni Corvin János trónörökösségét.

    A király megköszönte a pápa jóakaratát, s kijelentette, hogy „ő maga és gyermeke is, kit mindenekfölött szeret, az egész országgal egyetemben őszentségének rendelkezésére áll”. Arról is biztosította a pápát, hogy bármikor fölborítja a szultánnal kötött békét, mihelyt érzi, hogy a keresztény világ támogatja őt a török háborúban. „Életének és erejének hátralévő részét – mondotta – örömmel fordítja e szent vállalkozásra, amelyért éppoly szép élni, mint halni.” Anconára nézve is barátságos kijelentést tett a király: hajlandónak mutatkozott és visszalépésre, de csak a maga becsületének és az anconaiak biztonságának sérelme nélkül. És a többi vitás kérdésben is megnyugtató választ adott. Pár nappal utóbb azonban, ugyancsak bécsi palotájában, újból fogadta a pápai követet, s ekkor kíméletlen nyíltsággal kitálalta valamennyi panaszát és sérelmét a szentszékkel szemben egy olyan nagyszabású összefoglalásban, amely nemcsak nagyszerű vallomás a mátyási nagyvonalú politika egész európai szélességéről, hanem egyben a politikai dialektikának olyan páratlan remek, amely egyszerre világítja meg a hőst és a cselekményt. Eltörölhetetlen dokumentuma ez a beszéd nem csak Hunyadi Mátyás egyéni nagyságának, de a magyar birodalom hatalmának is, olvastán megremeg a mai korcs magyar nemzedék fiának szíve is:

    Mátyás nemzetközi politikája egy csodálatos diplomáciai előadás tükrében

    „Valamint egykoron boldog emlékezetű atyám, úgy én is kora ifjúságomtól fogva a kereszténység és a szentszék buzgó oltalmazásában nőttem föl. Hadjárataim alatt, a tömérdek pénzáldozatról nem szólva, számos jóbarátomat, rokonomat és nagybátyámat is elvesztettem.”

    „sebek borítják testemet”

    „Sebek borítják testemet és csak én tudom, hogy azok mennyi fájdalmat okoznak most, törődött koromban. Az egész világ előtt köztudomású tény, hogy mit tettem, milyen harcokat vívtam a kereszténységért. És míg mindig kész voltam fegyvert ragadni a törökök ellen, bármikor szólíthattak föl a szentszék és követei, és békét beleegyezésök nélkül sohasem kötöttem. Ha kitartásommal a törökök előnyomulását meg nem akadályozom: Bosnyákország, több más tartománnyal, még mindig az átkozott ellenség kezeiben volna.”

    „a magyarok önfeláldozó vitézsége”; a cseh háború magyar áldozatai

    „Biztosíthatom, követ úr, a magyarok önfeláldozó vitézsége nélkül Olaszország és a szentszék sorsa rég meg volna pecsételve.

    Mikor pedig Csehországban az eretnekség veszélyes módon terjedett, a szentszék fölhívására egymagam indítottam meg ellene a harcot; miután sem a császár, sem más fejedelem, kikhez a boldog emlékezetű Pál pápa előbb fordult, a súlyos feladatra nem vállalkozott. Ebben a háborúban is, a szentszék akarata és beleegyezése nélkül békét vagy fegyverszünetet nem kötöttem. Igaz ugyan, hogy jutalmul megtettek Csehország királyává és őszentsége ünnepélyesen megígérte, hogy mást mint engem nem erősít meg; de miképp tartotta meg szavát, mindjárt elmondom. Most csak azt említem meg, hogy a csehországi vállalattal járó háborúk és veszedelmek, fáradalmak és költségek, továbbá magyar birodalmam dicső férfiai, kinek e háborúban lehunytát siratom: olyan nagy áldozatot jelentenek, amivel tíz Csehország értéke sem ér föl!”

    Otrantó

    „Következett a törökök betörése Olaszországba és Otrantó megszállása. Ez alkalommal is, őszentsége Sixtus pápa egyszerű levelére, haladéktalanul válogatott vitézek csapatát küldöttem Otrantó visszafoglalására, és csak akkor hívtam vissza, mikor Olaszország békéjét biztosítva láttam. E vállalat összes költségeit saját erszényemből fedeztem. Pedig ha Otrantót az ellenség kezeiből ki nem ragadom és ha azonfelül a török császár halála be nem következik: Otrantó elfoglalásának következményeit súlyosan nehezedtek volna a szentszékre és egész Olaszországra.

    Ezután jött Boccolino lázadása, melynek leverésére fölajánlottam őszentségének hadseregemet és személyes megjelenésemet. Ennek híre elengedő volt a veszély elhárítására; mert a török hajóhad, mely erős sereggel megrakva készen állott a támadásra, rögtön felhagyott tervével.

    „Ennyi veszedelem kiállásáért, ennyi fáradság és költség viseléséért, vajon mi volt jutalmam? A jutalom ez volt.”

    Dsem herceg ügye

    „Őszentsége jól tudta, milyen hő vággyal óhajtom, hogy a török császár testvéröccse, Dsem herceg kezeimbe kerüljön. Ezt mind ő maga, mind pedig számos török országnagy kívánta. Ő ugyanis vérrokonom; mert nagyanyám nővére török rabságba jutván a török császár felesége lett, s tőle származik a mostani császár és Dsem herceg. Ez utóbbinak hívei biztosítottak afelől, hogy ővelük karöltve az uralkodó török császárt könnyűszerrel a Kaukázusba szoríthatom vissza. Azt a reménységet is táplálhattam, hogy a törököket a keresztény hitre téríthetem, vagy legalább kedvező mederbe vezethetem ez ügyet. Mindezek dacára törekvéseimben őszentsége nem támogatott, kérésemet nem hallgatta meg. Sőt ellenkezőleg, úgy járt el, mintha tekintélyemet és dicsőségemet irigyelné. Nem érte be azzal, hogy ellenségeim ösztönzésére a francia királyt a török herceg kiszolgáltatásának megtagadására intette. Az én saját követemet, a váradi püspököt, kit Franciaországba küldöttem, árulásra késztette, arra bírván őt, hogy a török hercegnek a szentszék részére való kiszolgáltatás érdekében működjék. A francia király legelőkelőbb tanácsosainak leveleiből ismerem őszentsége eljárásának indítóokait. A szegény török herceget a velenceieknek akarja átadni, mert néhány százezer aranyat kínálnak érte.

    És ne higgye legátus úr, hogy a velenceiek a kereszténység közös javára akarják őt felhasználni. Éppen nem. Át akarják őt adni bátyjának, hogy ezen az úton egyet-mást visszaszerezzenek, amit pulya asszonyok gyanánt elvesztettek, aztán pedig engem és a nápolyi királyt bizonyos kellemetlen dolgokkal lephessenek meg.”

    „a törökök a tenger felől megtámadhatatlanok”

    „Úgy látszik, mintha őszentsége azt állítaná, hogy a velenceiekkel szövetkezve a törökök ellen háborút akar viselni. De tenger felől a törökök megtámadhatatlanok. És a velencei hajóhad vajon miféle dicsőséges, kiváló tetteket művelt ekkorig a kereszténység javára? Kizárólag a velencei érdekek szolgálatára áll az, és arra használtatik, hogy fegyvert, szerszámot és egyéb árucikket szállítson a kereszténység ellenségeinek. A velencei bevitelből a törökök több hasznot húznak, mint fél birodalmuk jövedelmeiből! És ennek ellenére a velenceiek, kik lelkiismeretlenebbek a törököknél, őszentsége előtt nagy becsülésben állanak. Pedig számos idegen várost, tömérdek egyházi vagyont birtokolnak; az egyházi büntetéseket és tilalmakat semmibe sem veszik, s ezzel még kérkednek is. És az ő tanácsukra tagadja meg tőlem őszentsége a török herceget; habár jól tudja, hogy csak a magyarok képesek sikerrel harcolni a törökök ellen. Egyszóval a velenceiek most a szentszék tanácsadói és szövetségesei; ők uralkodnak őszentsége nevében. Ellenben engem, másokkal együtt, őszentsége félreismer, kigúnyol, és mikor feléje közeledünk, eltaszít. Sőt ennél is továbbmegy. Mivel a velenceiek azzal vádolnak, hogy az anconaiakat a szentszéktől való elszakadásra indítom, őszentsége, be nem várva hozzá küldött követeimet, a velenceiek kielégítése végett Ancona városát egyházi átokkal sújtotta, azonfelül rabló- és zsaroló hadjáratokkal zaklatja.”

    Mindenütt Velence keze

    „Továbbá, szintén a velenceiek kedvéért, őszentsége fogadta (Miksa) a római király követeit. Bár ígéretet tett követeim előtt, hogy azokat nem bocsátja maga elé, és bár tudja, hogy a jogtalan és szokatlan módon létrejött királyválasztás megsemmisítésén fáradozom: meghajolt Velence nyomása alatt. És e szánalomra méltó eljárás következtében a római király követei dicsekednek, hogy a császár életében nincs többé mit kívánniok a szentszéktől.

    De még ezzel sincs a lelkiismeretlen sérelmek hosszú sora bezárva. Mindinkább meg kell erősödnöm ama hitemben, hogy a szentszék ígéretei üres szavak. Miként már említém, ünnepélyes ígéretet bírtam arra nézve, hogy a szentszék cseh királynak kívülem mást nem tesz meg, nem ismer el. És ez ígéretről megfeledkezve, tekintélyem csorbulásával nem gondolva, őszentsége az újon választott cseh királyt (Ulászlót) azzal, hogy követeit maga elé bocsátotta, elismerte és megerősítette. Ez esetben a leggyalázatosabb az, hogy őszentsége megerősítette azt a királyválasztást, melyet előtte Sixtus pápa megsemmisített, a választókat, mint eretnekeket egyházi átokkal sújtván.

    A pápai szék kedvezéseivel felbátorított cseh király, ki előbb alattvalóm volt és Sziléziában nem állott uramban, ellenem kezdette lázítani sziléziai és morvaországi alattvalóimat. Ha én nagy sebességgel nem indítok erős hadat Sziléziába és Morvaországba, e két országot bizonyosan elvesztem és területén az eretnekség emelkedik uralomra.

    Mind e bajok Velence mértéktelen pártolásának következményei. A német és cseh követeket csak azért fogadta őszentsége, mert azok Velence érdekeit pártolják, és ellenem dolgoznak.

    De lássuk még egyebekben is őszentsége cselekedeteit.”

    Egyházjogi sérelmek

    „Mikor esztergomi egyházam megüresedett és én nőmnek, a királynénak unokaöccsét kívántam abba behelyezni: nem értem célt. Őszentsége birodalmam legelső javadalmát másnak adományozta. És ennek visszalépése után is, többszöri folyamodásomra sem adta meg a királyné unokaöccsének a megerősítést. Ellenben a ferrarai herceg legszerényebb ajánlása elegendő volt a megerősítés kieszközlésére. Természetesen nem tudtam meg, hogy mennyi hasznot kötött ki magának a szentszék?

    Az egri és zenggi püspökségek betöltésénél ugyanígy járt el őszentsége. Egyszóval az ő részéről semmiféle szívességet nem tapasztaltam.”

    Az anconai eset

    „Ő szentsége engem megró, mert az anconaiakkal alkuba bocsátkoztam. Pedig megelőzőleg Velence mindent megkísérlett, hogy Anconával szövetséget kössön. De a szentszék e kedves és kegyelt gyermeke nem kellett az anconaiaknak. A köztársaság kormánya ugyanis az adriai hajóhad parancsnokait kegyetlen vámok és adók behajtására hatalmazta föl, és Anconába küldött ügynökei útján a velencei területre induló hajókat megvámolja. Az anconaiak elkeseredve ez önkény miatt, és ismerve a velenceiek csalfa, tisztességtelen viselkedését, elkergették az ügynököket. És mégis, őszentsége tiszteli, becsüli, méltányolja a velenceieket.

    Sokat kellene még szólanom, ha mindamaz eseteket, melyekben őszentsége megsértett, fel akarnám sorolni. Ezekből tisztán látom, hogy őszentsége nem jóindulatot, hanem inkább gyűlöletet táplál irántam.

    Azonban ám cselekedjék őszentsége az ő tetszése szerint; folytassa ellenséges magaviseletét. Nékem az mindegy. Biztosítom, hogy királyságom érdekeit a kellő eréllyel és tapintattal megoltalmazom.

    Ám tagadja meg tőlem őszentsége, mások kedvéért, a török herceget: én kötelességemet teljesítem. Ha majd a velenceiek megkapják áldozatukat és a veszedelmek tüze fellobog: megmutatom, hogy nem tartozom a föld legutolsó hatalmasságai közé. Akkor azután a szentszék, Olaszország és az egész kereszténység érezni fogja a török herceg feláldozásának következményeit.

    Én egész biztonsággal állíthatom, hogy a törökök annyira senkivel sem óhajtottak békét kötni, mint velem; és hogy a békekötésből senki annyi hasznot nem húzhat, mint én.

    Ezekből őszentsége megértheti, hogy mi következik be, ha majd a török herceget Velencének kiszolgáltatta.

    Végül kijelentem, hogy a legátus úr kívánatát nem teljesíthetem; az anconaiakat, kiket a törökök és a velenceiek ellen védelmem alá vettem, becsületem és méltóságom sérelme nélkül őszentségének ki nem szolgáltathatom; főleg miután az én bosszúságomra és Velence kedvéért az anconaiakat őszentsége egyházi büntetésekkel sújtotta.

    E nagy fontosságú ügyet jól meg kell fontolnom. Engem, mikor az anconaiakkal barátságos viszonyra léptem, nem vezérelt ellenséges szándék a szentszék irányában. Ezt a következő körülmények bizonyítják. A liga, amit kötöttem, ideiglenes; nem örök időkre létesült. Továbbá az anconaiak megnyugtattak az iránt, hogy őszentsége felhatalmazta őket a liga megkötésére; mert egy ízben panaszt emelvén előtte a velenceiektől szenvedett károk miatt, azt a választ kapták: »gondoskodjatok magatokról, amint tudtok, nekem nincs hatalmam arra, hogy titeket megoltalmazzalak«. Elő is mutatták egykor Velencével és Milánóval kötött frigyük okiratát. De ezekre az államokra őszentsége nem volt olyan féltékeny, mint rám!”

    Magyarország érdemei és elsősége a törökkérdésben

    A pápai követ följegyezte, hogy a király dühösen ontotta magából mindezt, s „úgy látszott, mintha szájából, orrából, szeméből lángözön tört volna elő”. Pecchinolli okosan, megnyugtatólag, méltósággal felelt a királynak, válaszából hadd idézzem a magyar királyt és nemzetközi pozícióját kívülről is jellemző sorokat:

    „Minden józan eszű ember előtt ismeretes, hogy Felséged dicső ősei a keresztény hitért és az apostoli szentszékért nagy áldozatokat hoztak, bőven ontották véröket; ezzel hálára kötelezték a szentszéket, Olaszországot és az egész kereszténységet. De engedje Felséged kimondanom, hogy viszont a szentszék is sokat tett Felséged tekintélyének és dicsőségének gyarapítására; egyetlen uralkodót sem halmozott el kiváltságokkal, jótéteményekkel és a szeretet nyilatkozataival annyira, mint Magyarország királyát…

    Felséged nem veheti rossz néven azt sem, hogy a török császár öccsét őszentsége magához vette. Illő, hogy a törökök ellen tervezett hadjáratot őszentsége, a kereszténység feje indítsa meg… Az Istenért, ne tegye föl Felséged azt, hogy bárki másnak akarná őszentsége átengedni. Ha pedig utóbb a háború folyamán kívánatosnak mutatkoznék, hogy őt más valaki vegye át, ez csakis Felséged lehetne, kit hadvezéri képességei, kivívott győzelmei és Magyarország helyzetének előnyei a hadi munkálatok vezetésére leghivatottabbá tesznek.

    A király menti és óvja az anconaiakat

    Fraknói, miután leközli a király és a püspök vitáját, megjegyzi, hogy Mátyás támadásának célja csak az lehetett, hogy a szentszéket az olaszországi politika kicsinyes torzsalkodásai köréből kiragadja és II. Pius eszméinek magaslatára visszavezesse.

    Mélyen jellemző Mátyásnak előkelő, becsületes, mondhatni – a reneszánsz teljében is – lovagias jellemére, főleg pedig birodalmi méretekben való gondolkodására és felelősségérzetére, amit utóbb ugyanennek a követnek, Pecchinolli Angelónak az anconai ügyről mondott:

    „Ha az anconaiak őszentsége részéről a kiközösítés alól föloldatnak és azután hozzám folyamodnak, hogy az egyezséget bontsam föl, fölbontom. Csak arról biztosítson engem őszentsége, hogy az anconaiakat azért, mert velem egyezségre léptek, nem bünteti. Ha a jövőben fellázadnának az anconaiak, nemcsak hogy nem támogatnám őket, hanem ellenük őszentségének még segítséget is nyújtanék!”

    Egyben bejelentette, hogy nemcsak levelet ír a pápának „fiúi hűsége” hangsúlyozásával, hanem külön követet is küld hozzá hódolatának tolmácsolásául. A nagy uralkodó és a félelmetes diplomata ilyen változatos eszközökkel és módszerekkel igyekezett hatni Magyarországnak e kisebb ellentétek mellett is legbiztosabb szövetségesére, a szentszékre.

    Drágfi Tamás királyiszemélynök volt a követ, akit röviddel a Pecchinollival folytatott vitái után Rómába küldött. Ezalatt a pápai követ udvarában maradt, sőt Bécsből Budavárába is elkísérte a királyt, aki két és fél évi bécsi tartózkodás után vonult be a magyar fővárosba, 1489 márciusában. Áprilisban megérkezett Budára a szentszék memoranduma, amelyben védekezik Mátyás vádjaival szemben. Mátyás a memorandumra a következő szóbeli választ adta a pápai követnek:

    „ha ellenségeim nem állnak uramba…”

    „Követ úr! Nem tartom illendőnek, hogy őszentségével vitába bocsátkozzam. Megnyugszom abban, amit mond. De a csehországi ügyekre nézve másképp áll a dolog, mint őszentsége gondolja. Ha életben volnának még azok a főtisztelendő urak, kik egykor az ügyeket intézték, ők megadnák a kellő felvilágosítást.

    Most is, újból kész vagyok őszentsége parancsára a kereszténység oltalmára fegyvert ragadni.

    Minden időben hőn óhajtottam, hogy a törökök ellen nagy hadjárat induljon. És ha ellenségeim nem állanak utamba, a keresztény világ meglátta volna, hogy mit tudok tenni. Nem tagadom, gyakran sürgettem, hogy a kereszténység közjava érdekében szolgáltassák ki nékem a török herceget: …de hálával tartozom őszentségének azért, hogy a közjó és az egyetértés érdekében, magánál tartja őt. Teljes hitelt adok a követ úr előterjesztésének.

    A Signoria, bár én mindig jóbarátom gyanánt tiszteltem, sok súlyos sérelmet követett el irányomban. Tudja meg Atyaságod, hogy mindaz, amit Dalmácia és Szlavónia területén bír a köztársaság, a magyar koronához tartozik… Továbbá Raguza, mely szintén Magyarországhoz tartozik, szüntelen zaklatásoknak van kitéve a velenceiek részéről…”

    „a szegény raguzaiakat…”

    „Mindezek ellenére, mivel követ úr őszentsége meghagyásából közbeveti magát, kész vagyok békében élni Velencével. De az Istenre kérem őszentségét, bírja rá a köztársaságot, hogy a sérelmeket szüntesse meg, és a szegény raguzaiakat további zaklatásoktól kímélje meg. Én nem veszem rossz néven őszentségének, hogy szövetségre lépett Velencével. Csak az a baj, hogy a Signoria el van bizakodva, és azt hiszi, hogy most már mindent tehet, és szabadon fosztogathat. Az Istenre kérem Urunkat, eszközölje ki, hogy a Signoria, szintúgy mint én, jó szomszéd gyanánt viselkedjék…

    Tudomásomra jutott, hogy őszentsége felszólítására a köztársaság követeket küldött Nápolyba, hogy őszentsége és Ferdinánd király közt közbenjárjanak. Nincs kifogásom ez ellen. De higgye el, követ úr, hogy ha a korábbi egyezség őszentsége és a nápolyi király között az én közreműködésemmel jő létre, most megszegése miatt őszentségének nem volna oka panaszt emelni. Én magam ragadtam volna fegyvert a nápolyi király megfenyítésére. Őszentsége tegyen, amit akar; válassza meg tetszése szerint a közbenjárókat. Nem törődöm vele. De annyit monbdhatok, ha én vagyok a közbenjáró, a nápolyi király meg is tartja, amit ígér. Ő éppen azért nem fogadta szívesen az én közbenjárásomat, mert tudta, hogy az elvállalt kötelezettségek megszegését nem tűröm!

    „Drágfi Tamás föl van hatalmazva”

    „Az anconai ügyet illetőleg tudja meg, hogy követem, Drágfi Tamás fel van hatalmazva, őszentsége kívánatait teljesíteni, ha viszont biztosítékot kapok, hogy az anconaiakat a velem kötött szövetség miatt bántás nem éri. Két anconai polgárral meg fog jelenni őszentsége előtt, a szövetség felbontást bejelentendő. Követ úr kérje föl őszentségét, állítsa ki az anconaiak részére az amnestia-iratot, és mihelyt ez megtörtént, minden rendben lesz.”

    Végül a követ könyörgésére megígérte Váradi Péter érsek kiengedését az árvavári börtönből, s beváltva ígéretét, rövidesen Visegrádon állásához méltó módon helyezte el egykori hívét és bizalmasát.

    A követ jelentésében kedveskedve a pápának tulajdonította, hogy íme: „dühöngő oroszlánból a pásztor szavát követő jámbor báránnyá változtatta Magyarország királyát”. Valójában pedig aligha kellett megszelídíteni a királyt, mert „dühöngése” amúgy is inkább csak – módszer volt.

– folytatjuk –

szozattv


szozat a tiszta hang PozsonyiCsata Határterületen szolgálnak Ordo liturgicus Budapestinensis KONDOR_MEGHIVO
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo