Darkó István: A hóhér

Az volt a nagy esemény, ahogyan a kis Takács visszaérkezett a háborúból. Mindenki láthatta volna rajta, ha van valaki akkor az állomáson, hogy amikor lelépett a vonatról, tétovázva nézett körbe, babra kézzel sokáig csatolgatta magára a hátizsákot és bizonytalan lépésekkel megindult a visszatért leszereltek között a falu felé, hogy no, a kis Takács, a ferdeorrú Takács Jani semmit sem változott. Olyan ő bizony, mint azelőtt volt, mielőtt a nagy emberszükségletben az ő satnyasága is megkellett a hadseregnek és bevették, elvitték. Eléggé a közepén tették ezt vele, mert elmúlt már akkor is negyven esztendős.

    - Nagyon meg lehet szorulva a Konrád, meg a Vilmus, – mondotta még Pintye is, a sánta, háborús pótdobos a faluban –, ha már a Janira is rávetette szemét, girhes Takács Janinkra.

    Janit nem is kísérte ki senki az állomásra, amikor virágosan, kufferesen, jócskán vidáman, italtól bemelegedve elvitte a vonat a negyvenévesek között. Nagyon öreg, okulárés anyja volt neki otthon a kis belsőségében, az járni sem tudott, nem kísérhette ki a Janikát. Meg is volt ijedve szegény, vén Takácsné, amikor megtudta, hogy még a Janit is viszik katonának. Annyira megrémült, hogy görbe, eres lábai azt a kis szolgálatot is felmondták, amelyre eddig napjában valahogy mégis rá tudta venni őket. Egyedül imbolygott hát a daloló házasemberek között a vén legény, a kis Takács.

    - Jajj, lelkem, Janim, – tört hozzá Bodonné, aki megöregedett anélkül, hogy gyermekáldásban részesült volna –, jajj, suta kis Janikám, hát te úgy mégy a többiek között, mint az elhagyott árva, elátkozott árva, megvarázsolt árvaságos árva, jaj hát gyere már, hagy sirassalak legalább én tetéged, valaki legyen, aki utánad is sóhajt egyet: Jaajjj, magasságos Nagy Mennybéli, viszik a Janit, visziik!…

    - Ne ordíjjon Bodonné, – szólt rá az állomásfőnök, az ezüstcsillagos –, magától minden áldott temetésen, minden egy teremtett katonakísérésen csak ezt hallani.

    Valaki hozzátoldotta:

    - Nincs aki ezt a gyámoltalan Takács Janit elríhassa, hát ő vállalta. Fiatalabb úgyse jutott neki. Pedig nem látom, hogy vóna ember, akibe asszonyféle nem csimpaszkodik.

    Hát bizony akkor nem is volt, csak a Jani. Neki még akkor is be kellett érnie Bodonnéval, aki pedig csak olyan szakmányban sírt. Ahogy a boltban az ember azt a gyertyát, ostort, süvegcukrot veszi meg, amelyik még ott van, ott áll, nem nyúlt addig senki hozzá, úgy nyúlt ő is a Takács Jani magányossága felé.

    - A Jani férfiasságának még a háború sem használt, – mondta a tanító a papnak –, ekkora gyámoltalanság, amekkora ebbe az emberbe szorult, szinte el sem képzelhető. Mesébe illő. Pedig esze van, állítom, hogy esze van. Csak gyáva, vagy mi az ördög van vele, nem mer beszélni, mozogni, nincs bátorsága az élethez. Az ilyen rögtön elesik, ahogy kiér. Az első dolga, ahogy kiteszi a lábát a vonatból, hogy odaáll egy golyó elé. Pulya egy szerzet. Ha még ez is hazajön, akkor úgy szól a közmondás, hogy az ügyetleneké a szerencse… nem a butáké.

    - Igen, – a pap is utánagondolt Janinak –, nem nagyon sikerült férfiember. Ijedten jött egyszer hozzám az özvegy Bencéné, hogy levelet hozott, nem merte felbontani. Ez a harmadik levél, akit életemben kihozott nekem a posta, mondta szegény. Az első fiatalabb koromban meghozta a hírt Klevenlandból, így Bencéné, hogy meghalt szegény amerikás bátyám, egyetlen testvérem. A második Jozefstadtból jött, hogy szegény fiam lábát amputálni kellett… Az volt a harmadik levél, amit hozzám hozott. Mi lehet vajon benne, milyen Istencsapása?! Kiderült, hogy Takács Jani írta, tavaszelőtt, innen a faluból, egysoron lakik Bencéékkel. Levélileg kérte meg a Bence-lány kezét. Nem adom, kiabálta akkor Bencéné, bolondnak nem adom. Aki így megrémiszt engem, annak nem adom szegény lányomat… Hát ilyen gyenge legény a Jani. Levélben kért feleséget magának. Egyetlen egyszer próbálkozott és akkor is így… Én se hiszem, hogy még előkerüljön szegény feje…

    És mégis előkerült. Lassan, toprongyosan ballagott be a sáros úton, sovány hátizsákkal a hátán, fodros szélű lábszárvédővel. Alig lépegetett. Kedvetlenül, árván előzgette egyik talpa a másikat. Tudta, hogy senki se várja otthon, csak a félkegyelmű Mák Péter, akire gondozásban hagyta s akitől pusztulásba mehetett ugyan egész vagyonkája. Öreg édesanyja közben a templom mellé költözött, a földbe. nem vígabb így ez a visszatérés, mint az eltávozás volt két évnek előtte, a virágos, italos elutazás. Hanem most az akkori éneklők se virítottak valami nagyon a jókedvtől. Egyesével, kettesével dagasztották az őszi sarat s a vonatbeli beszélgetés után idehaza már szólni se futotta a kedvük.

    Minek siessen haza? Ráérkezése elég van, az otthoni pusztulást megláthatja még és nem lesz későn akkor se meglátnia. Betért a kocsmába, forralt bort kért és süketen hallgatta a kocsmáros örvendezését.

    Egyszer csak a kupecforma, városi állású, csizmás ember ugrik eléje. Szeme szélső pillantása már azóta, hogy belépett a kocsmába, észrevette és tudomására adta Janinak, hogy ez a kereskedőképű igen nézegeti őt. Egy hosszú időig ültőhelyében tette ezt, a túlsó asztal végéről, aztán egyszer csak megmozdult, mint aki nem bírja tovább és kiállt a kocsma közepébe, Jani asztala elé.

    A két-három ember, a kocsmáros, egy belépő muzsikus cigány, akik még az ivóban ott voltak kívülük, jól hallhatta, ahogy tisztelkedő hangon szólt Takács Janihoz:

    - Csak nézem oldalt, nézem, mondom magamban, ez csak ő lehet. Én is kint voltam, kérem Tirolban. A 14-es honvédek közt voltam. Ejnye, a falu nevét, no már az nem jut eszembe. De az arca… biztosan tudom, holt biztos, hogy megismertem. Engem aztán térden lőttek, haza küldtek, tizenöt tavaszán.

    Ráhajolt a Jani asztalára.

    - Őrmester voltam. Nem emlékszik rám, kérném? Egy ízben az én szakaszom volt kirendelve, ott álltunk, mintha mellbevágtak volna, amikor megismertem magát… Komolyan nem emlékszik rám?… Nagyobb volt a pocakom, őrmester Baumann, a kórházban lefogyott… Az volt a jó munka, amikor maga felhúzta őket… egymásután. Volt olyan fasor, hogy két oldalt többen is csüngtek a fákon… Hallja, azért magával nem érzi a legkényelmesebben magát az, aki látta azt a munkált… Ugye, nem tévedek?

    - Nem, – a Jani szájából önmaga csodálkozására jött elő –, nem téved, őrmester úr.

    - Maga az, ugye? Ejnye, a neve? Azt is emlegették.

    - Takács János.

    - Lehetséges. Már nem emlékszem… De igen, Takács. Mintha csakugyan Takács volna a fülemben.

    Hátravonult az ivóban és ott magyarázta a kocsmárosnak és az embereknek. Megismerte, biztosan tudja, ez a Takács volt a brigádban a hóhér. Az árulókat felhúzta. Tíz perc, ott egy-kettőre készen volt az ítélet és a többi még gyorsabban ment.

    Amikor Jani kilépett a kocsmából, már katonabanda előtt szaladó, sivalkodó gyerekhad módjára járt előtte a hír:

    - Hallottátok? A suta Takács Jani hóhér volt a háborúban. Embereket akasztott. Gondolta volna az ember?! Így megváltozni, de így?!!!…

    - Félek tőle, – mondták a csitri leányok, de az anyjuk alig tudta elrángatni az ablakból őket, ha Jani végigment a falun.

    - Te bitang, – szegény Kerekesné így kínlódott a rossz fiával. – Odaadlak az ördögnek. Elvisz téged a hóhér Takács, ha nem javulsz meg.

    A tanító nagyot köszönt Janinak, amikor összetalálkozott vele. Kezetfogtak s a tanító magában vizsgálgatta, hogy milyen érzés futott át a belsejében, amikor Takács Jani keze megérintette.

    - Én nem sietek vele kezet fogni, – a jegyzőgyakornok az olvasószobában így vitatkozott a tanítóval. – Mégis, kérlek, aki ilyesmire vállalkozott…

    A tanító tűzbe jött:

    - Ellenkezőleg, a kötelességteljesítés mintaképe ez az ember. És hozzá még ha ismerted volna őt azelőtt. Barátom, nem közönséges ember.

    A napok hosszú sorban indultak ezután, mint a tehervonat kocsijai. Lassan megszokták az emberek a tiszteletet is. Hóhér Takács, így emlegették a falu élő nevezetességét. Szép lány, magabíró családból való lány lett a Jani felesége, a Kerekesék Juliskája.

    - Janikám, – mondta egyszer sokára, amikor már az első apróság megjött –, hogy volt az, hogy te a háborúban úgy…?

    A nyakához nyúlt, a szép kerekded nyakához és felmutatott a diófára.

    - Arról én nem szívesen beszélek, – mondotta feleletként Jani.

    Így lett családapa is, módosgazda is, gyarapodó ember is. Kurátor lett és a tűzoltók alparancsnoka, mert a fő a tanító volt. A gyerekek már abban nőttek, hogy ott megy ni, az a kis, sovány ember, az a hóhér Takács. Nem gúnyos járóneve volt a hóhér neki, hanem megbecsülő. Már nem is igen keresték, hogy ez a jószívű, csendes, öregedő Takács hogy is jutott hozzá. Csak tudták, hogy valami nagyot tett, akkorát, aminőt senki a faluban. Éppen tizenöt év telt el azóta, hogy bevégeztet lett a háborúnak és a kocsmában az úri idegen felismerte a hatalmas Takácsot. Eddig senki sem tudott arról semmit, mi megy végbe egy ilyen hóhér lelkében. A tanító egyszer-kétszer kérdezni próbálta tőle, hogy gondolt-e azokra, akiket… és rámutatott ő is a fákra. Jani tagadóan integetett a fejével, kemény lett a nézése, a tanító pedig ijedten elhallgatott.

    A pünkösd előtti szombatra estefelé a megsepert ház előtt ült Takács Jani a gyerekekkel. Éppen elmondta nekik, mese alakjában sorolta el előttük, hogy a beálló ünnep napján mekkora dicsőséges tűzöltő ünnepségek lesznek a templom előtti téren, a kocsma udvarában.

    - Apa felveszi a sisakot, a ruháját, az aranygombosat, a gombnyomásra halihó-dallamot zengő arany tűzoltóparancsnoki trombitát.

    Idáig ért, amikor jön a Garas kovács szurtos kis inasa:

    - Gazduramat kéri mester uram, hogy ebben a minutumban jöjjön el hozzá.

    A kovács udvarában egész kis gyülekezetet talált. A férfiak az udvar közepén tanácskozva álltak körül egy szép, foltos, fehérfejű, kövérkés kis borjút. A palánkon fürtökben ültek a gyerekek.

    - Jó, hogy jön, alparancsnok úr, – mondta a kovács –, képzelje csak, ide küldötte az a zsivány mészáros az üszőt. Hogy őneki sürgősen be kell mennie a városba, hát ő nem vághatja le. Az orvosi engedély megvan, magunknak kell leütnünk…

    Takács János rábólintott. Igaz, az ünnepségre adta a borjút a zászlóanya, a Bokor bérlő felesége. Kimondta, hogy sütni, főzni kell belőle s a tűzolkat, a vendégbajtársakat meg kell vendégelni a kocsma udvarán.

    - Miért hagyták mára az állat levágását? – Okolta őket a tanító.

    A kovács, a tűzoltószertáros mentegetődzött:

    - Ki tudta, hogy pocsék Fülöp mára halasztja, és végül is a nyakunkra hagyja? Már tegnap reggel átadtam neki.

    - Üsd fejen, – mondta az öreg Bálint Józsi a kovácsnak –, szétvágni csak szétvágjuk, az asszonyok meg majd felaprózzák.

    A kovács a kezébe vett egy jókora baltát.

    - Szöget kéne a fejére tenni és arra csapni egyet. Hozok is egy nagy szöget.

    Akkora szöget hozott elő a műhelyéből, amekkora az ember alsó karja. Rátette az állat fejére.

    - Valaki üssön rá. No te, Jani.

    Valaki a nézők közül rászólta: –

    - Hóhér Takács… Ajjó lesz.

    - Úgyis tud hozzá.

    Takács Jani kezébe nyomták a fejszét. A kovács unszolóan pislogott rá, üsse már. Akkor a borjú nagyot bődült, bú-bú, ismételte és a nagy gyerekszemeiben is benne volt a búbánat. Úgy emelte Janira, avval a búval.

    Ő meg felemelte a fejszét, no most. Ilyen lehetett akkor is, gondolta a tanító és felnézett a gesztenyefára. Az emberek előrehajoltak, hejj, mi ez ennek a Takácsnak, aki annyi embert!…

    Megreszketett a Jani kezében a fejsze és leeresztette a földre. Megtörölte a verejtékes homlokát. Mindenki szörnyűsködött, amikor meghallották, hogy miket mond. Csakhogy ő magában érezte, hogy igen, ez az a perc, amikor legénynek, bátornak, hősnek kell lennie a talpán. Megmutatni, hogy mit tud. Felhúzni a fára azt a hazugságot, kiszólni azt az igazságot. Így cselekedni, ahogy a híre parancsolja. Ami felér avval, de többel is, amivel eddig tiszteletet és félést küldött maga köré.

    Csendesen, súlyosan mondotta:

    - Áá dehogy, nem ütök én ennek a szegénynek a fejére. Nem vagyok én mészáros. Nincs nekem ehhez kedvem.

    Látta, hogy kinyílik az emberek szája, hát még hozzá is tette:

    - Nem öltem én soha, egy legyet se. Nem igaz az, egy betű sem igaz abból a hóhérságból, valami bolond kente rám a kocsmában!

    Akkor aztán megindult, ment kifelé a kovács udvarából, mint aki eddig nyári melegben bundában járt s most végtére levethette. Olyan kicsi, sovány. árva és elhagyott volt, mint azelőtt, amielőtt a háborúba ment. Csakhogy sokkal boldogabb, bátrabb és hősebb.

szozattv


szozat a tiszta hang 2017. SZENT KORONA KONFERENCIA mod meghivo 2017 dec 16 Kerecsen 17 Kerecseny 17 lelkisegély1 lelkisegély2 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf