Wass Albert: Márika hitet tesz

A főméltóságú asszony azon a napon üres hátizsákkal jött haza a koldulásból. Ott ültünk mind a lyukas födelű csűr előtt, és láttuk, ahogy vánszorogva jött fölfele a hegyoldalon, s hátán úgy csüngött alá a löttyedt katonai hátizsák, mint valami megvagdosott denevérszárny.

    Három hete laktunk már abban a rozoga csűrben, mely egy bajor paraszt háza mögött szomorkodott a domb tetején, s két hete volt, hogy utolsó, hazulról hozott élelmünk is elfogyott. Azóta úgy éltünk, hogy valaki közülünk mindennap elindult a hátizsákkal, és sorba járta a bajor parasztok tanyáit. A hátizsákba betettünk nehány nélkülözhető holmit – mert a pénz már jó ideje nem kellett senkinek Németországban –, és ezekért próbáltunk kenyeret, zsírt, tojást és krumplit vásárolni a gazdáktól. A beszerzésnek ezt a módját német szóval hamszterolásnak neveztük, mivel magyar szót nem formált ki erre a célra a magyar nép nyelve több ezer esztendőn át. A német elnevezés a hörcsögből indul ki, mely állat tudvalevőleg minden összegyűjthetőt összehord a maga odújába. Mi ezen a téren nem voltunk olyan szerencsések, mint a mezők vadja. A bajor parasztok olykor még az ajtót is bezárták előttünk, ha jönni láttak. De sokszor még ennél is rosszabbul jártunk, s a törvényszéki bíró szerint, aki többször volt már ilyen körúton, csak az volt a szerencsénk, hogy nem értettük a bajor tájszólást, s így sohasem tudtuk meg, hogy mit kiabáltak utánunk egy-egy házból.

    Az öreg hercegnére azért esett a választás ezen a reggelen, mert szép, szelíd arcú, törékeny idős hölgy volt, akinek hófehér haja tiszteletet ébresztett mindenkiben. Azonkívül tökéletesen beszélt németül is. Korgó gyomrunk zsíros reményeket fűzött a hercegné küldetéséhez, és sokan az optimisták közül a törvényszéki bíró is, meg a tábornok, már sertéskarajról és libasültről álmodoztak. Annál is inkább, mivel nem csupán a hercegné személyes presztizse, egy arany karóra meg két valóságos, békebeli damaszt asztalterítő is elindult vele, hogy megnyissa a fösvény bajorok szívét és kamráját. Így aztán érthető volt a fölajzott izgalom, melynek légkörében ott ültünk mindannyian a csűr előtt felejtett szuvas rönkökön, és figyeltük a domboldalt. Aztán feltűnt a kicsi hercegné vánszorgó alakja odalent, és láttuk, hogy a hátizsák üres volt.

    - Bizonyára szekérrel hozza mögötte valamelyik paraszt az élelmet – szólat meg elsőnek a törvényszéki bíró, aki törhetetlenül optimista volt mindég. Az egyetemi tanár szerint, ha a régi görögök az optimizmus számára is akartak volna egy istent jelölni, föltétlenül a törvényszéki bíró nevét használták volna föl erre a célra.

    A megjegyzésre senki sem felelt. Ültünk szótlanul a nyirkos rönkökön, és bámultunk lefelé a hercegnére, aki lassan, kissé sántikálva jött fölfelé a kanyargó ösvényen, és a hátizsák csüggedt ürességgel fityegett a hátán.

    - Remélem, nem alázták meg nagyon ezek a szennyes szájú bajorok – mondta egy idő múlva halkan és kissé rekedten a tábornok. – Mégis jobb lett volna, ha engeditek, hogy elkísérjem…

    - Mit tettél volna? – kérdezte nyersen a fogorvos. – Még csak egy ócska kardod sincs, amit megmutogathatnál nekik, ha pimaszkodnának. Márpedig veszekedni és káromkodni jobban tudnak ezek, mint mi valamennyien együttvéve.

    A hercegné lassan fölért a dombra. Görnyedten jött, viseletes sportcipője sáros volt, a sötétszürke selyemharisnya rongyosan lötyögött vékony lábszárain. Nem néztünk reá, mintha szégyenkeztünk volna, és ő sem szólt egy szót sem, csak leroskadt az egyik fatönk végére. A hátizsákot sem vetette le. Hallottuk a lihegését, ziháló öregasszony-lihegés volt. Nem mertünk kérdezni semmit. Csak ültünk ott, s néztük magunk előtt a földet, a sovány bajor gyepet, melyet a tavaszi esők sem tudtak zöldre mosni, és hallgattunk. Valahol a fenyvesek fölött egy varjú szállt át károgva, s messze keleten tompán dörögtek az ágyúk.

    Hosszú idő múlva fülünkbe szökött a hercegné vékony, remegő hangja:

    - Itt van…

    Mind odanéztünk. A kék erekkel átszőtt, keskeny, fehér kéz az aranykarórát nyújtotta a fogorvos felé.

    - Nem kellett a parasztoknak? – kérdezte a fogorvos haraggal.

    A hercegné lehajtotta a fejét, és nem felelt. Láttuk, ahogy keskeny vállai megrázkódtak, és tudtuk, hogy sír. A tábornok fölállt.

    - Mi történt? – kérdezte rekedten, és odalépett a hercegné elé. – Főméltóságú asszonyom, az Istenért, mi történt?

    De a kis fehér hajú asszony nem felelt csak sírt. A tábornoknak megcsikordultak a fogai.

    - Ha valaki bántani merte!…

    Nem fejezte be a mondatot, és mi magunk se tudtuk, hogyan lehetett volna befejezni. Üldözöttek voltunk, menekült senkik a hatalmas germán impériumban, melynek világot ostromló boltozata alig nehány napja dőlt csak össze eget rázó roppanással, és temetett maga alá nem csupán egy százmilliós népet, de egy tucatnyi kisebb nemzetet is, köztük minket, magyarokat. A romok alá rekedt németek a háborúvesztés ijedelmében igyekeztek minden felelősséget másokra hárítani, hogy ne kelljen önmagukat okolják azért, ami bekövetkezett. Itt is, ott is szemünkbe ordították valahol bujdosásunk során ingerült németek: „Maguk az okai az egésznek! Ha maguk jobban harcolnak, nem veszítjük el a háborút!” Sőt: olyan is akadt, aki ezzel támadt reánk: „Maguk csinálták a nemzetiszocializmust, és most mi isszuk a levét!”

    Sohasem felejtem el azt a bleibachi boltost, akihez egy esős áprilisi napon beléptem ázott honvédtiszti egyenruhámban, hogy megpróbáljak tejet szerezni menekültkaravánunk csecsemőinek. Akkor még nem jutottak el az amerikai csapatok odáig, és az egész német nép visszafojtott lélegzettel várt a megígért csodára, mely fordít egyet a háború során. Beléptem a boltba, és halkan, fáradtan, ahogy bajorföldön szokás volt hajdan, amikor még mint diák jártam arra, odaszóltam: „Grüss Gott!” A vendéglős felkapta fejét a pult mögött. „Heil Hitler! – felelte élesen. – Itt így kell köszönni, tanulja meg!” Kihúztam magam, amennyire fáradt csontjaimból tellett. „Magának igen – mondtam –, mert maga német. De nekem nem, mert én magyar vagyok.” „Akkor takarodjék innen, és ne egye el a kenyerünket!” – ordította a boltos.

    Öt napra rá megérkeztek az amerikai csapatok a faluba, s a hatodik nap reggelén ugyanaz a boltos utánam kiabált az utcán: „Ott megy a náci! Adjátok át az amerikaiaknak!”

    Mindannyiunknak voltak hasonló élményeink azokban a napokban, s így valamennyien, akik három hete gunnyasztottunk már abban a rozoga bajor csűrben, tudtuk, hogy a tábornok mondatát befejezni nem lehet. Hogyha bántották is a hercegnét, ezt a szelíd, törékeny, idős hölgyet, akkor sem tehetnénk semmit. Mert idegen földön voltunk, ellenség között. Így hát ültünk szótlanul a rönkökön, lehajtottuk a fejünket és hallgattunk.

    Ketten az asszonyok közül odaültek a hercegné mellé, átölelték, és suttogva próbálták vigasztalni. Nekem megcsikordultak a fogaim, és arra gondoltam: „Úristen, ha most egy puska lenne a kezemben, rostává lőném vele a világot!” De nem volt puska. Csak szakadozott egyenruhák, lyukas csizmák, koszos pokrócok, más semmi. Nehány repedezett láda, nehány éhes gyerek.

    Ültünk, ültünk a rönkökön, és valahol bent acélmarokkal fojtogatta lelkünket a világ. S ekkor valahonnan a csűr mögül szapora léptekkel, halk dúdolással elősirült Márika, s egy irdatlan nagy korsárban hozta a friss mosást. A patak hűvös fenyőillata még ott lengett körülötte, ahogy jött. Otthon szőtt székely ruhája, piros fejkendője vidáman virítottak ott a bajorok pőre dombján, mint tarlók közepén a pipacs.

    Meglátta a síró hercegnét, és torkán akadt a dúdolás. Megtorpant. Bámult egy pillanatig, aztán lecsapta a ruháskosarat a földre, s odaszaladt hozzánk. Letérdelt a nyirkos gyepre, piros karjával átölelte a síró öregasszonyt, és úgy beszélt hozzá, mint gyermekhez szokás.

    - Jaj, lelkem, drága főméltósága, hát mi a baj megint? Ne ríjon no, hiszen tudom én, hogy hazagyünnek a fiatal herceg urak, s minden úgy lesz ám, mint régen vót, meglássa! Ne sírhon na, eszem a lelkit… hagyja már abba, kicsi főméltósága, mert istenuccse cserebogarat dugok a pendelye alá, mint ahogy velem tették vót a fiúk, amikor kicsi vótam…

    Sokszor hallottuk már ezt a dolgot a cserebogárral az elmúlt hetek alatt, valahányszor a hercegné a csűr sötétjében siratta harctéren eltűnt két fiát. Most mégis könnyet csalt a szemünkbe megint. Vártuk, hogy a hercegné sóhajt egyet, mint rendesen ilyenkor, szomorúan elmosolyodik, és reszkető, kék eres kezével végigsimít a kis székely cselédlány barna haján. De hiába vártunk most erre a megszokott mozdulatra. A lehajtott fej nem emelkedett föl, és a keskeny vállakat tovább rázta a zokogás.

    Márika fölkapta a fejét, és felénk fordult. Tekintete ijedt volt, és a szeme haragos.

    - Mit tettek vele? – kérdezte ingerülten. – Ki merte bántani? – Majd szinte vadul rázta meg a kis síró asszony vállait. – Ki bántotta, azt mondja meg! Vért eresztek rajta, vért én!

    Néztük Márikát, ezt a tizennyolc éves, pirospozsgás székely parasztlányt, ahogy ott térdepelt a hercegné előtt ijedt és haragos arccal, néztük, ahogy talpra szökött, és szinte vicsorogva mordult felénk, mint a marós kutya.

    - Mi történt hát? Szóljanak már, súj essék magukba!

    - Kérdezd a bajorokat, azok tudják – szólalt meg hátul valaki nehezen mozduló szavakkal.

    A leány újra a hercegné felé fordult.

    - Azok tették ezt? – kérdezte, s a szeme villogott. – Melyiknél volt? A sántánál? A bajszos disznyónál? A csámpásnál? Mi? – Szeme vadul megakadt az üres hátizsákon. – Semmit sem adtak? Kín csapjon a hasukba a sok bidesnek! Na várjon csak, lelkem, méltóságám, majd én megmutatom nekik! Melyiknél volt?

    - Gumpelnél… – suttogta könnyei között az öregasszony –, de azt mondták ott, hogy…

    Szavát újra elnyelte a sírás.

    - Na majd én mondok nekik valamit! – fenyegetődzött Márika, azzal lefejtette a hercegnéről a hátizsákot, s a saját vállára lökte. – Éppen Gumpel, az a kövér disznó!…

    Azzal már fordult is, s indult lefele a dombról, vállán a hátizsákkal.

    - Márika – sikoltotta utána a hercegné. – Ne menj oda, Márika! Gonosz emberek azok!

    Márika visszafordult, és megvillogtatta erős, fehér fogait.

    - Ne féltsen engem, kis főméltósága! Egy tucat olyant is belenyuvasztok én a patakba, ha kell!

    - Állítsátok meg – mondta a tábornok –, még bajba kerül.

    A törvényszéki bíró, aki maga is székely volt, megcsóválta a fejét.

    - Márikát nem lehet megállítani. Inkább el kellene kísérje valaki, aki beszél németül.

    - Én megyek – mondtam, s már indultam is Márika után. Lent a fenyőerdő szélén értem utol.

    - Maga az, földi? – kérdezte, amikor megfordult a lépteim zajára.

    - Én vagyok, Márika – feleltem. – Ne csinálj bolondot!

    - Attól maga ne féljen!

    Aztán mentünk egymás mellett az erdőn keresztül a Gumpel-tanya felé.

    - Tudja, az úgy van – mondta Márika –, hogy ez az én áldott jó főméltóságám olyan gyönge, akár a falevél. Azt tennék vele a népek, amit akarnának, ha én nem lennék mellette. De én nem hagyom ám! Kikaparom én a szemit is annak, aki egy rossz szót mer szólani hozzá. Kivertem én már egy német katonát is palacsintasütővel a házból, még odahaza, amikor a főméltósága kezéről le akarta húzni a semmirevaló tolvaja a gyémántos gyűrűt. Ki én! S elpallom én akármelyiket, hallja-e, mert én erős vagyok ám! Nekem már tizenkét éves koromban sem hajolt meg a vállam a szák búza alatt, s tizennégy se vótam, amikor székkel vertem főbe a részeg tanítónkat otthon a faluban, mert fogdosni próbált. Hát egy ilyen lötyögő nadrágú bajor nekem ne álljon az utamban, s az én asszonyomat ne bántsa, azt megmondhatja akármelyiknek!

    Dohogott Márika egyfolytában, amíg a Gumpel-tanyára nem értünk. Az udvar sarkában ott ült a kövér Gumpel egy kis széken, és kalapált valamit. Ránk se nézett. De Márika se méltatta őt még egy pillantásra sem. Egyenesen a ház ajtajának ment.

    Mikor a nagy, kőpadlós konyhába beléptünk, az asszony a tűzhelynél matatott. Haragos és bizalmatlan arccal fordult felénk.

    - Mit akarnak?

    - Mondja meg neki, hogy adjon kenyeret, vajat, tojást és pityókát! – rendelkezett Márika. – De tüstént!

    Átfordítottam németre a kívánságot. A bajor asszony arca elkékült a haragtól.

    - Mit gondolnak maguk! – fogott bele a jól ismert lármázásba. – Mért nem maradtak otthon? Ide jönnek, hogy elegyék utolsó kenyerünket is, mint a cigányok!

    Ki tudja, meddig folytatta volna, de Márikának elfogyott a türelme. Körülnézett, és meglátta a kamara ajtaját. Elindult egyenesen az ajtó felé.

    - Hé – kiáltott föl az asszony elképedve –, hova megy ez?

    Ugrani akart Márika után, de elkaptam a karját.

    - Vigyázzon – súgtam oda neki németül –, bolond szegény!

    Az asszony elszürkült arccal bámult reám.

    - Bolond?

    - Valahányszor nagyon megéhezik, mindig rájön a betegség újból – magyaráztam. – Ilyenkor veszedelmes…

    Márika már bent volt a kamarában.

    - Mein Gott! – rémüldözött az asszony, majd az ablakhoz szaladt. – Sep! Sep! Őrült van a házban! Mit tegyünk?

    Az ember bejött, egy nagy, hasas bajor, és gyilkos szemmel nézett végig rajtam.

    - Ez itt a bolond?

    - Nem, nem – sápítozott az asszony –, egy leány! Bent van a kamarában!

    - A kamarában? – horkant föl a bajor, mint egy vaddisznó, és megindult nagy, nehéz léptekkel a kamaraajtó felé.

    Elálltam az útját.

    - Ide figyeljen – mondtam neki –, ha csak egy ujjal hozzányúl ahhoz a leányhoz, én nem állok jót semmiért.

    - Hogy érti ezt? – hökkent meg a bajor.

    - Én úgy – feleltem –, hogy sem kártérítést, sem temetési költséget nem fizetek. Én figyelmeztettem magukat!

    - Mein Gott, mein Gott… – tördelte kezét az asszony. Az ember is elsápadt kissé, és halkabban kérdezte:

    - Annyira veszedelmes?

    Bólintottam.

    - Mit tegyünk? – jajveszékelt az asszony. – Mondja meg, az Istenért, mit tegyünk?

    Vállat vontam.

    - Csak annyit tanácsolok, hogy ne ellenkezzenek vele! Minap valaki csak annyit mondott, hogy „nem”, s úgy fölingerlődött ettől az egy szótól, hogy fölkapott egy baltát, s kettéhasította vele az ember fejét…

    - Jézusmáriaisten… – szörnyülködött az asszony. Az ember homlokán izzadságcseppek ütköztek ki.

    - Rokona magának? – kérdezte, és a hangjában félelem volt, és tisztelet.

    - Nem – feleltem –, én csak orvos vagyok, és próbálom kísérni, hogy elkerüljük a bajt.

    - De hát doktor úr, az Istenért – rémüldözött a kövér bajor –, mért nem zárják be az ilyent?

    - Hova? – vontam meg a vállamat. – Nincs kórház, nincs üres hely, ahova vinni lehetne. Ez a háború!

    - Rettenetes – nyögött az ember –, rettenetes…

    Ebben a pillanatban Márika jelent meg a kamaraajtóban. Arca haragos volt, és szigorú. Kezében ott volt a hátizsák, és látszott rajta, hogy félig tele volt már.

    - Kérdezze meg ettől a vasorrú bábától, hogy hol tartja a tojást? – rendelkezett.

    A bajor s a felesége ijedten léptek mögém.

    - Mit akar? Mit akar?

    - Tojást.

    Az asszony reszkető kézzel mutatott a konyhaszekrényre.

    - Ott bent! Mondja meg neki, hogy vigyen, amennyit akar!

    Márika kinyitotta a szekrényajtót, és megtalálta a tojásokat egy kosárban. Kezdte őket kettesével átrakni a hátizsákba. A bajor és a felesége sápadtan figyelték minden mozdulatát.

    - Mondja meg neki, hogy vigye el mind! – súgta mögöttem az asszony.

    Lefordítottam Márikának a szót.

    - Ne féljen – bólintott –, elvinném a kosarat is, csak nem fér be a zsákba.

    A bajor óvatosan a fali polchoz ment és leemelt onnan egy tányért. Jó gyermekfej nagyságú vajgolyóbis volt rajta.

    - Itt – motyogta, és Márika felé nyújtotta a vajat. Olyan volt az arca, mint a gyermeké, aki harapós kutyát etet.

    Márika szélesen rámosolygott a bajorra.

    - Tegye papírba! – parancsolta. – Így elkenem, mit gondol!

    - Mit mond? Mit mond? – érdeklődött idegesen a bajor.

    - Hogy csomagolja be neki!

    Soha még bajor parasztot olyan fürgén mozogni nem láttam, mint a kövér Gumpelt akkor. Ahogy előkotorta a vajpapírt, ahogy becsomagolta a vajat, ahogy ügyelve betette Márika hátizsákjába. Csupa igyekezet volt az egész ember. Márika nem hitt a szemének. Megcsóválta a fejét.

    - Tán nem halálát érzi ez, hogy így magába szállott?

    - Mit mond? Mit mond? – akarta tudni Gumpel, és egy pillanatra sem merte levenni szemét Márikáról.

    - Hogy ha magára néz, az apja jut az eszébe – hazudtam. – Nagyon szerette szegény az apját. Négyéves volt, amikor elvesztette.

    Gumpelné sóhajtva csóválta a fejét.

    - Jaj, de szomorú világot élünk, doktor úr, jaj de szomorú világot…

    A nagydarab bajor elérzékenyülve dörzsölgette borostás állát, majd hirtelen elhatározással a füstölőhöz ment, és kiemelt belőle egy egész rúd szalonnát.

    - Nesze, leány – mondotta, és odanyújtotta Márikának a féltett kincset.

    Márika egy pillanatig kimeredt szemmel bámult a bajor kezében lévő szalonnára. Hetek óta nem láttunk olyasmit. Aztán kinyúlt utána, és rámosolygott a bajorra.

    - Köszönöm. Mondja meg neki, hogy köszönöm.

    Most már lefordítottam becsületesen németre a Márika szavait.

    - Csak vigye szegény, csak vigye! – sóhajtott a bajor szomorúan.

    Az asszony levett a polcról egy kis Mária-képet, és odanyújtotta Márikának. Márika átvette a képet, nézte egy darabig, aztán a keblébe dugta. Megölelte Gumpelnét, és még a hátát is megveregette kedvesen.

    - Adjon a Jóisten erőt, egészséget maguknak is! Főképpen pedig békességet, hogy ne kelljen elhagyják a falujokat soha!

    Lefordítottam ezt is. A bajor asszony sírva fakadt tőle, Gumpel pedig sűrűn sóhajtozott. Aztán még ki is kísérték Márikát az ajtóig, s úgy búcsúztak el, mintha örökké ismertük volna egymást.

    Magamra vettem a hátizsákot. Átkozottul nehéz volt.

    - Mit szedtél össze ilyen nehezet? – kérdeztem, amikor kiértünk az udvarból az erdei ösvényre.

    Márika mosolygott.

    - Csak egy fél véka lisztet, kicsike cukrot, vékányi pityókát meg a tojásokat. Na meg ott van még a vaj s a szalonna. S legalul három kenyér. A tojások liszt között vannak. Ne féljen, nem törnek el.

    Az erdő széliből még egyszer visszafordult. Gumpel és a felesége az ajtóban álltak még mindig. Márika integetett feléjök, s ők visszaintegettek.

    - Mégiscsak jó emberek, lássa – mondta Márika, és mosolygott.

    Nem szóltam egy szót sem. Fönt a táborban sem tettem említést arról, ami valójában történt. Most is csak azért merem mindezt megírni, mert tudom, hogy ez az írás már nem juthat el soha a Márika kezébe. S a mosoly, ami ott ragyogott barnára sült, tiszta, fiatal arcán, ahogy fölfele mentünk a fenyveserdőn át, örökre megmarad valahol, tisztán, csalódásmentesen. Egy tiszta kis lélek meglepett fölismerése: hogy az emberek jók. Hogy mindazon sok rossz mellett, ami a világban történik, az emberek mégis jók. Valahol mélyen bent. Csak éppen hogy ritkán mutatják meg azt, ami ott bent van.

    Szegény Márika! Mikor a tömött zsákkal fölérkeztünk a csűrhöz, és a sok, kiéhezett ember körülfogott, úgy viselkedett, mint egy nagylelkű hadvezér, aki háborút nyert, de nem akarja éreztetni a dicsőségét senkivel. Nevetett és élcelődött, amikor faggatták, hogy miként jutott hozzá a sok jóhoz. Én meg vonogattam a vállamat. Később aztán hazajöttek vadászkörútjukról a fiúk, és új hadizsákmány vonta magára az érdeklődést.

    Két hét óta már nem volt dohányunk. Amióta az amerikaiak megérkeztek, mindennap kisorsolunk kettőt a fiatalok közül, s ezeknek az volt a föladatuk, hogy lemenjenek az országútra, és végigvadásszák az útszéleket gépkocsikból kidobott cigarettavég után. Pár nap alatt szépen be is gyakorolták magukat ebbe a sportba. Sőt: az utóbbi napokban már nemcsak az országutat és a közeli bajor városka utcáit portyázták be, hanem elmerészkedtek a katonai laktanya közelébe is.

    Azon az emlékezetes napon különösen jó aratásuk volt. Egész zacskónyi cigarettavég került kiosztásra. Valami magos rangú tisztek érkeztek, mondták a fiúk, s az amerikai katonák sok félig szívott cigarettát is eldobtak. Még olyat is találtak, amelyiknek éppen csak meg volt kissé pörzsölődve a vége. A katona éppen rágyújthatott, s máris el kellett dobnia, hogy tiszteleghessen.

    A csikkosztás után jó fél óra telt el azzal, hogy mindenki gondosan megkeverte a maga dohányadagját. Legtöbben a törvényszéki bíró receptjét követtük. Ez abból állt, hogy a gondosan fölbontott cigarettavégek dohányát belekevertük szárított szeder- és lóherelevélbe, melyhez még ízlés szerint egy kevés nyírfalevelet is adagoltunk, hogy a füst csípősebb legyen. Valóságos tudomány volt ez a keverés, és mindenki büszke volt a maga cigarettájára. Papírnak régi újságokat használtunk, mert egyéb nem volt kéznél, és a fogorvos annyira specialista lett ezen a téren, hogy különbséget tudott tenni a Budapesti Hírlapba vagy az Új Magyarországba sodort cigaretta illata között.

    Evés után megint összegyűltünk kint a farönkökön, nagyobbára csak a férfiak, és élveztük a füstölést. Hallgattuk bent a csűrben a széna közt heverő asszonyok halk beszélgetését. A fogorvos felesége arról mesélt, hogy rózsaszín csempés fürdőszobája volt odahaza, és a végén hozzátette: „El sem tudom hinni ma már, hogy még valahol fürdőszoba is van a világon.”

    Aztán egyszerre csak megláttunk három katonai gépkocsit, ahogy lassan, kanyarogva jöttek föl a dombon.

    Többször találkoztunk már amerikai katonákkal, vidám, fiatal fiúkkal, és gyakran nevettünk hitetlenkedő képükön, amikor valamelyikünket megkérdezték, hogy mi a foglalkozása, és a rongyos, csavargó formájú ember azzal válaszolt, hogy egyetemi tanár, orvos, bíró vagy éppen gyártulajdonos. Azonban még egyszer sem fordult elő, hogy külön miattunk följöttek volna a dombra. Márpedig tudtuk, hogy ez a látogatás nem szólhatott másnak, csak nekünk. Az út a tanyánál véget ért, s nem volt ott egyéb, csak a rozoga csűr, s odébb a bajor paraszt háza. Mögötte meg az erdő.

    Elsőnek a tábornok tápászkodott föl a farönkről. Begombolta a zubbonyát, és zsebkendőjével leporolta csizmáját. A gépkocsizajra előjöttek az asszonyok is, meg a gyermekek, s kíváncsian lestük mind, hogy mit hoz számunkra Amerika.

    A gépkocsik megálltak a csűr előtt. A két hátulsóról fegyveres katonák ugráltak le, az elsőről két tiszt meg egy civil ruhás fiatalember. A katonák a gépkocsiknál maradtak, a tisztek meg a civil ruhás pedig elindultak felénk. Az egyik tiszten fölismertük az orosz őrnagyi egyenruhát. Úgy bámultunk reá, mint borjú a késre.

    Nehány lépésnyire tőlünk megálltak, és végigmustráltak minket. Az amerikai tiszt arcán csodálkozás volt, és szánalom, a mellette lévő civil ruhás fiatalember arcán gúny és elégtétel. Az orosz húsos képe nem árult el semmit. Közönyösen siklott át a szeme fölöttünk. Aztán a civil ruhás megszólalt:

    - Maguk magyarok?

    Magyarul kérdezte ezt, és ez a váratlan magyar szó az öröm meglepetésével ért mindannyiunkat. Egyszerre többen is feleltek a kérdésre. De a fiatalembert nem érdekelte a lelkes válasz. Szeme megakadt a tábornok szálas alakján.

    - Maga az, aki tábornok volt?

    Az öreg katona megrándult a kérdéstől. Aztán kihúzta magát.

    - Én tábornok vagyok – felelte keményen.

    A fiatalember gúnyosan rávigyorgott.

    - Falvakat égetett? Gyermekeket és asszonyokat mészároltatott? Mi? Zsidókat öletett?

    - Én harcoltam – felelte a tábornok kurtán.

    - A nácik oldalán, he? – vetette vissza a szót mérgesen a civil ruhás. – Rablók nem harcolnak, csak gyilkolnak, jegyezze meg!

    Minden szava úgy ért minket, mint egy-egy ostorcsapás. Dermedten álltunk. A civil ruhás odafordult az amerikai tiszthez, és mondott neki valamit. Az bólintott.

    - Az ezredes úr ki fogja hallgatni magukat – jelentette be a civil ruhás. – Én majd tolmácsolom a kérdéseket és a feleleteket.

    - Arra nem lesz szükség – szólalt meg hátul az egyetemi tanár. – Vagyunk itt, akik tudunk angolul.

    A fiatalember elvörösödött és rikácsolni kezdett:

    - Magát nem kérdeztem! Csak akkor felel, amikor kérdezik, érti? Itt én vagyok a hivatalos tolmács, vegyék tudomásul! A maguk ideje lejárt! Ezentúl csak azt teszik, amit parancsolnak maguknak!

    Körülnézett, és szeme megakadt Márikán, aki a csűr fala mellett állt, és kíváncsian nézte, hogy mi történik.

    - Hé, maga ott! – kiáltott oda Márikának. – Jöjjön csak ide!

    Márika előrejött. Kíváncsian lestük mind, hogy mi lesz. A fiatalember végignézett Márika parasztviseletén.

    - Maga a nép gyermeke, ugye? – kérdezte barátságosan.

    Márika elvörösödött ettől.

    - Reám ilyet ne mondjon, akár kicsoda legyen is maga, hallja-e? – tört ki belőle a méltatlankodás. – Van nekem otthon apám, anyám, mint akárki másnak!

    A civil ruhás nevetni kezdett, és mondott valamit angolul az ezredesnek. Az is mosolygott. Csak az orosz állt részvétlen arccal mögöttük, mint aki unja az egészet.

    - Ide figyeljen, lelkem! – kezdte újból a tolmács. – Rózsikának hívják? Juliskának?

    - Pálos Mária a nevem – felelte Márika kimérten.

    - Hát ide hallgasson, kedves Mária, nem akartam én megbántani magát, hiszen látom a ruháján, hogy maga is az elnyomott nép szülöttje, akit a feudalista rendszer évszázadokon keresztül kizsákmányolt. Maga cseléd volt eddig, ugye?

    - Mi a súj lennék egyéb? – szakadt ki Márikából türelmetlenül a szó annyi zagyva beszéd hallatára. – Sze látja, ha van szeme, hogy nem vagyok se kontesz, se színészné!

    A fiatalember újra mondott valamit az ezredesnek, mire az megint csak mosolygott.

    - Nézze, kedves Mária, hozzám teljes bizalommal lehet. Én is a magyar nép gyermeke vagyok. Budapestről származom, és Rubinstein Mátyás a nevem. Mi azért vagyunk itt, hogy fölszabadítsuk magát, és megbüntessük az elnyomóit. Az egész háború ezért volt, kedves Mária, és éppen ezért maga most őszintén, szíve mélyéről feleljen mindenre, amit kérdezni fogok, érti? Ne féljen semmitől és senkitől! Mondjon meg bátran mindent, ami magával történt! Mi azért vagyunk itt, hogy igazságot szolgáltassunk, és visszaadjuk magának a szabadságát, amitől a fasiszta urak megfosztották.

    Márika elképedt csodálkozással meredt Rubinstein Mátyásra, a budapesti nép fiára, aztán egészen őszintén és a szíve mélyéről mondta:

    - Ugyan menjen má az úrfi!

    Még a kezével is legyintett hozzá, mintha legyet hessegetett volna, s már fordult is a sarkán, hogy ott hagyja Rubinstein urat, mint aki nem ér rá, hogy üres locsogást hallgasson. De a tolmács szava megállította.

    - Álljon meg! A kérdésekre felelnie kell!

    - Hát kérdezzen már! – fordult vissza Márika durcásan. – De siessen vele, mert tésztát sütök, s odaég!

    - Mi a foglalkozása?

    - Sze tudja már, minek kérdi?

    - Kinél szolgált?

    - A főméltóságú herceg úréknál.

    Rubinstein úrnak egyszerre földerült ettől a képe.

    - Aha!

    Valamit odasúgott az ezredesnek, mire az szánakozva tekintett Márikára.

    - Nagyon dolgoztatták, ugye? – kérdezte a tolmács részvéttel.

    Márika rántott egyet a vállán.

    - Látott már maga tiszta házat, s ételt az asztalon munka nélkül?

    A tolmács nyelt egyet.

    - Jártak magos rangú tisztek a házhoz?

    - Persze hogy jártak?

    - Németek is?

    - Volt ott mindenféle. Nagy kastély ám a bükkösi, maga olyat nem látott. Mink odavalók vagyunk.

    - Kik azok a mink?

    - Hát a főméltósága meg én.

    - A herceg nincs itt?

    - Odahaza maradt szegény.

    - Gyermekek?

    Márika sóhajtott, s megkönnyesedett a szeme.

    - A két fiatal herceg úr odaveszett a fronton. Siratjuk is őket sokat.

    Minden felelt után mondott valamit Rubinstein úr az ezredesnek, amitől annak egyre sötétebb lett az arca.

    - De Mária, most azt mondja csak meg: ismeri ezeket az embereket itt?

    - Hát hogy a keserűségbe ne ismerném! – tört ki Márikából a türelem. – Sze mióta együtt vagyunk már!

    - Mik voltak ezek odahaza?

    Márika rántott egyet haragosan a vállán.

    - Mik? Hát urak! Nem lássa? Maga is bolondokat kérdez!

    A tolmács az ezredes felé fordulva mondott valamit újra, amikor az egyetemi tanár váratlanul megszólalt angolul a háttérben. Nem értettük a szavait, de a tolmács arca egyszerre kivörösödött tőlük, és éles rikácsolással kezdett magyarázni valamit az ezredesnek, mire az végül is bólintott, megfordult a sarkán, és elindult vissza a gépkocsik felé. Az orosz még egyszer végignézett rajtunk, aztán ment ő is.

    - Ide figyeljenek! – emelte föl Rubinstein úr a hangját. – Az ezredes úr letartóztatásba helyezi valamennyiüket. Az amerikai hadsereg átadja magukat, mint háborús bűnösöket a Szovjetunió katonai megbízottjának!

    Úgy értek bennünket ezek a szavak, mint a villámcsapás. Egymásra meredtünk.

    - Tudtam, hogy ez lesz a vége – szólalt meg keserű hangon az egyetemi tanár. – Ez a tolmács egészen másképpen fordította le Márika szavait az ezredesnek. Azt mondta neki, hogy Márikát a hercegi házban naponta ostorral verték, hogy a hercegné úgy dolgoztatja ma is, mint a rabot, naponta megveri…

    - Ezt mondta? – szörnyülködött Márika. – Hogy nem sül le a képéről a hazugjának!

    - Meg azt is mondta – folytatta az egyetemi tanár –, hogy mi valamennyien Hitlernek dolgoztunk, s hogy Márika saját szemeivel látta, amikor többen közülünk zsidógyerekek fejét törtük szét a köveken. Azt mondta végül az ezredesnek, hogy Márikának egy kívánsága van csak, mégpedig az, hogy mind a hercegné, mint valamennyiünket adjanak át a magyar nép bíróságának…

    - Jaj – nyögött föl Márika. – Bitang mindenit, ezt merte?

    - Még többet is mondott – folytatta keserűen a tanár –, s az ember hiába emel szót, az ezredes neki hisz, nem nekünk…                

    De Márika ezt már nem hallotta. Szeme megakadt a csorba fadöntő baltán, amit valamelyikünk ott felejtett az egyik tönknek támasztva, fölkapta onnan, s szaladni kezdett vele a tisztek után. A gépkocsinál érte be őket. Láttuk az ezredes csodálkozó arcát, amikor hátrafordult, és meglátta a szaladó leányt, láttuk, ahogy az orosz lépett egyet hátra, és a pisztolytáskájához nyúlt, s láttuk, ahogy a vörös képű tolmács Márika felé fordult, és magyarázni kezdett valamit. S a hallottuk Márika éles, haragos hangját:

    - Súj essék beléd, hazug disznyója!

    Aztán láttuk, ahogy két kézre kapta a súlyos erdőirtó baltát, s hátrahajló derékkal lecsapott vele a tolmács fejére. Ugyanabban a pillanatban eldördült a pisztoly az orosz őrnagy kezében. Márika megfordult a tengelye körül, s mint egy tövéről lemetszett virág, eldőlt a gépkocsi mellett a földön.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf