Muskátli - 2017. április

muskatli

 

muskatli
Melléklet jó gyermekeknek

Immáron a 2016/2017-es tanév kezdetével a Muskátli a harmadik évfolyamába lépett. A világháló segítségével a Pósa Lajos költő, szerkesztő szülőfalujából szállnak továbbra is a jó gyermekekhez és örökgyermekekhez a szebbnél-szebb versikék, mesék, megemlékezések.

A nemesradnóti Lidike Pihenőház alkotóműhelyében ez esztendőben is Az Én Ujságom hasábjait lapozgatva kerülnek elő az értékes írások. Így a mai kor vívmányainak köszönhetően ismét elérhetőek az oly kedvelt képes gyermeklap válogatott részei itt a www.szozat.org elektronikus lapon.

A Muskátli második évfolyama, hasonlóan az elsőhöz ismét kiadásra kerül évkönyv formában. Megrendelhető a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail címen. Keressetek bennünket a facebookon is https://www.facebook.com/posa.emlekere a Pósa Lajos Emlékére oldalon.

2017. április / III. évfolyam / 8. szám

 

Kedves Gyerekek és Örökgyerekek! A Szózat havonta megjelenő elektronikus folyóirat oldalain kis Olvasóinknak is szeretnénk kedveskedni.
Pósa Lajost, az eredeti magyar gyermekirodalom megteremtőjét és gyermeklapját, Az Én Ujságomat hívom segítségül, de új tartalmak is helyet kapnak.  
Száz év elteltével még mindig aktuális, időtálló és lélekemelő az egykori sárga lapok tartalma és közlendője. Fogadjátok szeretettel, s emlékezzetek jó szívvel a száz éve elhunyt költőre, szerkesztőre.

 

HÓNAPVERS

 

Pósa Lajos:

Öltözködik a föld

medvetalp

Öltözködik a föld
Tavasz ünnepére:
Halvány rózsaszínbe,
Lilába, fehérbe.

Távolból kél egy hang:
„Szép, szép, - mondja a nyár. -
De nem szebb-e, mikor
Aranylik a határ?”

Őszanyó szelíden
Bólint mosolyogva:
„Szép, de mennyivel szebb
Sárgába, pirosba!”

Télapó felül a
Havas tetejére:
„Százszor szebb, ha mondom
Végig hófehérbe!"

Megszólal a mezők
Dalos pacsirtája:
„Legszebb a föld mégis
Tavaszi ruhába!”

Forrás: Az Én Ujságom, XXII. évfolyam, 15. szám, 1911. április 09.

 

EMLÉKEZÉS

 
175 éve hunyt el (1842. április 12-én)

Kőrösi Csoma Sándor

Kőrösi Csoma Sándor

 

Csoma Sándor a székelyföldi Kőrös faluban született, mely csak 1904-ben vette fel hivatalosan a Csomakőrös nevet, hogy a település nagy fiára emlékeztessen. A Kőrösön megtelepedett első Csomáról, Csoma Balázs lófőről az 1680-as lakossági lajstrom alapján adott hírt Debreczeny Sándor, aki a székely tudós őseire és családjára vonatkozóan igen értékes adatokat kutatott fel. Édesapja Csoma András és édesanyja Getse Krisztina három fiúnak és négy leánynak adott életet. A hét testvérből csak Sándor, a nála tíz évvel idősebb Júlia és hat évvel idősebb Krisztina, valamint Gábor öccse maradtak életben. A többiek kisgyermekként haltak meg.
Tizenöt évesen, 1799 -ben a Nagyenyeden működő Bethlen Kollégiumban kezdte meg tanulmányait. Mivel szülei tandíjat nem tudtak fizetni, így naponta több órányi szolgamunkát kellett végeznie az intézmény sütödéjében, az uradalom kertjében és az idősebb diákok mellett. Nagyenyeden olvasta először Pray György (1723 és 1801 közt élt jezsuita történetkutató) Annales regnum Hungariae 977-1564 című könyvét, mely a magyarok ujgur eredetét és közép-ázsiai őshazánk kérdését boncolgatta. Pray György szerint a magyarok az ujgur népektől származnak, melyek eredetileg Tibettől északra és a Góbi-sivatagtól délre éltek. Az ujgurok Közép-Ázsiából nyugatra vándoroltak, így Jugria vagyis a magyar őshaza ezen területektől nyugatra található. Csoma 1799 és 1815 között a Nagyenyeden töltött másfél évtized alatt Kennedy századoshoz intézett 1825-ös jelentése szerint: „A Bethlen Kollégiumban elvégeztem a bölcsészeti és hittudományi tanulmányokat.” 1815 tavaszán, 31 évesen végzett a Kollégiumban. Az itt eltöltött évek az őstörténetkutatás felé mozdították érdeklődését, és felszínre hozták Csoma Sándor hihetetlen nyelvérzékét. Az iskola befejezésekor már beszélte a Francia, görög, német és héber nyelveket.
Életpályájának következő állomása a göttingeni egyetem volt. Egyetemi tanulmányai megkezdéséhez Kőrösi Csoma Sándornak Abats János püspök előtt reverzálist kellett adnia, melyben vállalta, hogy a „papi szent hivatalra készül és hazájába visszajön”. E kötelezettségvállalás a tanulmányút elengedhetetlen feltétele volt. Már ezt megelőzően, ahhoz, hogy részesülhessen a fejedelmi alapítványból, azaz principista lehessen, már 1807-ben, teológiai tanulmányai megkezdése előtt kötelezte magát arra, hogy egyházi hivatalra készül. Göttingenben ismerte meg másik nagy hatású professzorát, Johann Gottfried Eichornt (1752-1827), aki jeles történettudós és a keleti nyelvek professzora volt. Csomát Eichorn professzor fordította végérvényesen Ázsia, és az arab, perzsa és török nyelvek felé. Göttingeni tanulmányait 1818 július 29 –én fejezte be. Azzal a határozott szándékkal tért haza Erdélybe, hogy amint lehetséges, elindul Ázsiába. Mivel eredetileg úgy tervezte, hogy orosz területeken keresztül fog eljutni az ujgurok földjére eldöntötte, hogy a nagy út előtt tanulmányozza a szláv nyelveket és beutazza Horvátországot. A több hónapos út után, végül 1819 november 23 –án megszerezte az ázsiai úthoz szükséges kiutazási engedélyeket, és Kenderesi Mihály kormányszéki tanácsos mecénási támogatása révén az úthoz szükséges 100 Ft támogatást. Bár útlevele csak 8 hetes bukaresti kiutazást engedélyezett, Csoma előre tudta, meg fogja szegni az előírásokat.
Az elindulást követő 3,5 év során (1819.november 23 – 1823.június 26) többnyire gyalogosan vándorolt a Tibet szomszédságában lévő indiai Zangla kolostorba. A vándorlás útvonala: Bukarestből a trákiai görög tengerpart Énosz nevű városából hajózott át az egyiptomi Alexandriába, ahol egy szerencse folytán egy laikus osztrák alkonzul (Francesco-Antonio Champion) vízumot pecsételt útlevelébe, ezzel törvényesítve további utazását. Cipruson keresztül Bejrútba majd onnan Aleppóba utazott, ahol ázsiai ruhát öltött és így folytatta az útját Bagdadba majd Teheránba. Teheránban négy hónapot töltött, az angol nagykövet – Henry Willock -  vendégszeretetét élvezve. Innen írt először haza, Erdélybe. Első levelében, melyet melyet 1820. december 21-én írt, a magyarországi „Nagyérdemű Hazafiak”- hoz címzett, akiket levelében „Érdemes Patrónus Urak”-nak is nevez.
Ebben a levelében röviden összefoglalta addigi életútját, kihangsúlyozva utazása célját : „…megbizonyíthatom…nemzetünk elszármazását és régibb történeteit.”. Teheránban megtanulta a perzsa nyelvet, majd perzsa öltözetben folytatta útját Meshedig, ahol megváltoztatta európai nevét, és mohamedán szokás szerint Szkander bégnek, azaz Sándor úrnak neveztette magát. Bokharán keresztül 1822 január 6 –án érkezett Kabulba, ahonnét a pandzsabi maharadzsát szolgáló két francia katonatiszt segítségével jutott be Indiába, Lahore városába. Itt döntő elhatározásra jutott: észak felé fordulva Tibeten keresztül megy el Újgur földre. Első lépésként, 1822 június 9 –én Leh városába érkezett, itt történt meg élete egyik sorsdöntő találkozása. 1822 július 16 –án találkozott William Moorcrofttal, aki az angol kormány megbízásából térképezte fel az angol terjeszkedés irányába eső észak-indiai területek terepviszonyait. Moorcroft kormánya nevében egy fontos ajánlatot tett Csomának: ha készít egy tibeti-angol szótárat (mely a későbbiekben komoly segítséget jelenthet az angolok Tibet felé terjeszkedésében) akkor Anglia pénzügyi támogatásban részesíti és a londoni kormány támogatásával a Himalája hegyei közt lévő kolostorokban is több hónapot eltölthet.
Így Kőrösi Csoma Sándor angol támogatással jutott el a zanglai kolostorba, ahol Szangje Puntszog láma segítségével 16 hónapon keresztül tanulmányozta a tibeti nyelvet és vallást. Mivel a láma 1824 októberében váratlanul magára hagyta, Csoma Szabathuba ment, hogy a telet az angol felségterületnek számító határvárosban töltse. Itt írta meg híres önéletrajzát 1825 január 28 –án, a katonai parancsnok – Kennedy százados kérésére. A határvárosban vette fel vele a kapcsolatot a kalkuttai Ázsia Társaság, mely a szótár elkészüléséig havi 50 rúpia fizetést határozott meg számára. Szabathuból Csoma a 3904 méter magasban lévő Phouktal lámakolostorba távozott, ahol további 14 hónapot töltött. Mivel a munkáját segítő láma, idővel passzivitásba vonult, a szótár hátralévő munkálatait Kanam kolostorában fejezte be, ahol 3 évet töltött (1827 novemberétől 1830 novemberéig) Ezen időszakban értékes meteorológiai, földrajzi, orvostudományi munkákat is készített. Munkája befejeztével Delhibe ment, ahol az angol kormány képviselőinek beszámolt munkájáról, majd Kalkuttába távozott. A városban töltött 11 év alatt a Bengáli Ázsia Társaság alkalmazottjaként előkészítette tibeti-angol szótára kiadást, majd könyvtárosként dolgozott.
Híres szótára 1834 január 5 -én jelent meg Kalkuttában, 500-500 példányban. Miután teljesítette az 1822 ben, angol kezdeményezésre megszületett nagy tervét – mely egyben élete főműve is lett – elhatározta, hogy visszatér az őshazakutatáshoz. 1842 –ben elhagyva Kalkuttát, Nepálba indult, hogy Nagy-Tibet fővárosán – Lhászán - keresztül jusson el Dzsungáriába, a jugarok földjére. Útja során 1842 március 24 –én érkezett meg az angol gyarmatbirodalom határvárosába, Dardzsilingbe. Itt azonban maláriát kapott, és ágynak esett. Hihetetlenül szívós szervezete megadta magát a betegségnek, és 1842 április 12 –én, 58 évesen meghalt.
"Így ér véget majd küldetésem, ha egyszer be tudom majd bizonyítani, hogy ellentétben a finn–magyar elmélet mellett kardoskodók megnyilatkozásaival, a magyar nép igenis Attila népe."  /1. Kőrösi Csoma Sándor: Kőrösi Cs.S dolgozatai (összegyűjtötte és életrajzzal bevezette: Duka TivadarI Bp, Buddhista misszió, 1984/

Huszonhárom évvel útjának megkezdése után az őshazakutatás helyett egy egészen más terület, a tibetológia megalapítójaként ismerte meg az egész világ. 1858-ban gróf Széchenyi István halála előtt lefestette Csoma síroszlopát, bekereteztette, és az alábbi feliratot vésette bele:
„Egy szegény árva magyar, pénz és taps nélkül, de elszánt kitartó hazafiságtól lelkesítve – Kőrösi Csoma Sándor – bölcsőjét kereste a magyarnak, és végre összeroskadt fáradalmai alatt. Távol a hazától alussza itt örök álmát, de él minden jobb magyarnak lelkében.” /Kubassek János: A Himalája magyar remetéje. Magyar őstörténeti és Kiadó Kiadó Kft, Bp 1999 (224. p)/

Forrás: tortelemcikkek.hu, Harmat Árpád Péter, 2015. március 19.
http://tortenelemcikkek.hu/node/378

 

IRODALOM



Lőrincz Sarolta Aranka:


Tündér Amálka

sóskaborbolya szörpje

 

tunderamalka

2. mese

Tündér Amálka kis tisztásának legnaposabb oldalán, a sűrű cserjés szélén, illatos sóskaborbolya virágzott. A sárga, harang alakú virágok erős illatot árasztottak. A virágok illatát a kósza szellő felkapta és vitte, egészen Amálka kútjáig. A kis tündér éppen a forrás egyik nagy mohos kövén üldögélt és arany haját fésülte, amikor a sóskaborbolya illattal megérkezett a szél.
Milyen csodás illat, vajon honnan szállt ide? – tűnődött tündér Amálka és befejezve a fésülködést, felröppent a magasba, ahol a borbolya illattal lengedezett a szél.
Szellő, szellő, kósza szellő, honnan jöttél, mit mesélsz? – kérdezte izgatottan Amálka. Tudta, hogy a nyári szellő meg nem marad egy helyen, gyorsan tovaröppen, és magával viszi titkait.
Innen-onnan jöttem, illatokkal telten, borbolyának illatát rétre széthintettem. – susogott, dudorászott a szellő titokzatosan, és hipp-hopp, ott sem volt. Hiába kiáltozott utána Amálka, már messze, az erdő fölött szállt és szórta szerteszét a borbolya illatot. De tündér Amálka nem hiába volt tündér, tudta hol kell keresnie a sóskaborbolya illatának forrását. Kezébe vette kicsi, fonott kosarát és máris röpült a cserjés felé.
Csirirí, csirirí Amálka, hová indulsz, merre szállsz, mi is megyünk, várj miránk!- csiripeltek nyugtalanul, repülésre készen a madarak a nagy tölgyfa ága- bogából.
Most nyílik a borbolya, azt szedem majd csokorba. Gyertek ti is madárkák, láthattok majd nagy csodát!- kiáltott vissza Amálka a madaraknak. Azok szárnyra kaptak, és huss, máris repültek utána. A cserjéshez érve Amálka és a madarak ámulva nézték a sárga borbolya virágmezőt. Úgy nézett ki, mint valami puha, sárga bársonyszőnyeg, amely állandóan jobbra, balra hajladozik, és közben illatbuborékok szállnak fel belőle a nyári nap felé.
 Ó, de csodás, ó de szép, sárga virág, illat, s méz!- ámuldozott Amálka.
A madarak is vidám dalba kezdtek: Csirirí, csirirí, borbolya, szedjük mi is csokorba!
Amálkának eszébe jutott, hogy köszöntenie illenék a virágokat, csak aztán szedhet belőlük.
Jó napot borbolya, sárga sóskaborbolya! Oly sok lett az illatod, hogy a szellőnek adod? El is vitte, szerteszórta, a kutamnál nékem adta. Én meg gyorsan ide szálltam, virágmeződ megcsodáltam. Tüstént szedek belőled, édes szörpnek megfőzlek. Szörpöd jó lesz, a teámba gyógyító erőnek.
  Tündér Amálka köszöntésére a sóskaborbolya virágai mosolyogni kezdtek, aztán sárga fejecskéjükkel belesimultak Amálka kis tündér kezébe. A kosárka egy kettőre tele lett és olyan nehéz volt, hogy Amálka fel sem bírta emelni, nemhogy repülni tudott volna vele. Szerencsére ott voltak a madarak a cserjés ága- bogán, és amikor látták, hogy Amálka meg sem tudja mozdítani a virágokkal teli kosarat, csiripelni kezdtek: Csirirí, csirirí, visszük mi, visszük mi csirirí! - azzal a teli kosarat ügyesen felkapták és már repültek is vele Amálka kútjához. Oda érve azonnal munkához láttak. Kiválogatták, megmosták a virágszirmokat, aztán tanakodni kezdtek miben főzzék meg a szörpöt.
Megvan!- kiáltott Amálka.
Hozzatok a tölgyfa alól makkhéjat, abba töltögetjük és a napnak lángjánál szépen meg is főzzük! A kútból vizet hordtak, ráöntötték a virágszirmokra, hogy jó lédús legyen. Aztán visszaröppentek az öreg tölgyfa ága-bogára, ott zsinatoltak, csiripeltek, lármáztak, tollászkodtak várva, hogy elkészüljön a szörp.
Amíg a szörp fortyogott, rotyogott, Amálka sem tétlenkedett, hol az egyik, hol a másik makk héjában kavargatta a virágszirmokat, hogy szép egyenletesen olvadjanak, főjenek. Közben vígan dalolgatott, varázsigét mormolgatott.
Szörpöm, szörpöm, borbolyám, főjél, főjél gyorsan ám!
Szép sárgára, mint a fény, jó édesre, mint a méz,
Szörpöm, szörpöm, borbolyám, főjél, főjél szaporán!
Amálka, azért dalolgatta a varázsigét, nehogy valami megzavarja a finom édes szörp elkészülését. Aggodalmasan leste a szél járását, nem hoz e felhőt az égre, ami eltakarná a napot, mert akkor bizony kárba veszne a mai nap minden munkája. Ő pedig azt akarta, hogy az édes borbolya szörpből másoknak is jusson, a madaraknak, a katicabogárnak és ki tudja még kinek. Aki hozzá barátsággal bekopogtat, azt megvendégeli borbolya szörpös teával. Szerencsére a szél valahol messze kószált az erdőn túl, a nagy hegyek tövében és nem is tudta mi készül tündér Amálka kútjánál. Mire a nap lenyugodott a szörp is elkészült. Amálka mindegyik makkocskába belekóstolt és az ujjára ragadt sűrű szörpöt nyalogatta elégedetten.
 Hű, de finom, hű, de édes, jó lesz télre lépes méznek!
Azzal a szörppel teli makkokat egyenként berakta az öreg tölgyfa gyökerei közé, ahol a kamrácskája volt. Be is takarta zöld mohával, hogy ki ne száradjanak, télre elálljanak. A madarak már aludtak a tölgyfa ága- bogában és Amálka is aludni tért a kék harangvirág kelyhébe, ahol az ágyacskája volt.

Lőrincz Sarolta Aranka:
Április

Április, április,
Itt a tavasz itt van, itt!
Szelek szárnyán érkezett
Gomolyfelhőt görgetett.
Kócos fejét zápor mosta,
A szeleket zsákban hozta.
Fecske madár csivitelte,
Gólya csőre kelepelte.
Barka ül a fűzfa ágán,
Bolyhos, mint a kicsi bárány.
Április, április,
Itt a tavasz, itt van, itt!

Lőrincz Sarolta Aranka:
Libikóka

Játszótéren leng a hinta,
Föl az égbe, le a földre,
Piri, Panni libikókáz,
Le a földre, föl az égbe.
Hoppla, hoppla, száll a szoknya,
Föl az égbe, le a földre,
Piri, Panni copfja is száll,
Föl az égbe le a földre.
Mint a harang, giling- galang,
Kacag a két gerlegalamb.
Libikókán hintáz föl s le,
Szárnyalnak már jó ideje,
Hintán ülve, meg nem unva,
Le a földre, hoppla, hoppla.
Föl az égbe, hoppla, hoppla.

Lőrincz Sarolta Aranka:
Lyukas bögre és a törpe meséje

Volt egyszer egy lyukas bögre,
Benne lakott egy kis törpe.
Ajtó, ablak nem volt rajta,
Befújt a szél, eső csapta.
Sírt a törpe, éjjel nappal,
Ázott, fázott szakadatlan,
Meleg kabát sem volt néki,
Csak egy rongyos, kicsi rékli.
Nagy volt a kis törpe baja,
Se pénze se sok rokona.
Amint jajgat, arra ballag,
Üstfoltozó, batyu alatt.
Miért sírsz te, kicsi törpe?
Könnyed pereg ezerfele.
Hogyne sírnék, hogyne rínék,
Hideg ez a kicsi hajlék,
Ajtó, ablak nincsen rajta,
A szél befúj, eső csapja.
Üstfoltozó nagyot kacag,
Sose búsulj! Csak ez a baj?
Szerszámait előkapja
Lyukas bögrét megjavítja.
Van már ajtó, kicsi ablak,
Nem fúj a szél, eső sem csap.
Ámul, bámul kicsi törpe,
Bögre házán lyuk betömve,
Kicsi háza, meleg kuckó,
Jöhet a szél, eső és hó!
Kicsi törpe hálálkodott,
Jótevőnek ajtót nyitott,
Lépjen be a bögre házba,
Legyen vendég egy teára.
Üstfoltozó s kicsi törpe
Talán most is üldögélnek,
Teát isznak, beszélgetnek,
Ha nem hiszed, eridj, nézd meg!

Lőrincz Sarolta Aranka:
Misi a mozdonyvezető

Pöfög, fújtat, fütyül, szalad,
Fa sínpáron a kis vonat,
Zötyögős a vonat útja,
Zikit, zakat zakatol,
Füttyöget is a mozdony.

Kis vonatot mozdony húzza?
Misi keze irányítja.
Jobbra, balra kanyarítja,
Zikit- zakat, zakatol,
Füttyöget is a mozdony.

Körbe, körbe kanyarogva,
Halad a kis vonat útja,
Hol pöfögve, hol dohogva,
Zikit-zakat, zakatol,
Füttyöget is a mozdony.

Zötyög, szalad a kis vonat,
De jó játék!- meg nem unja.
Misi vigyázz, nagy lesz a baj!
Zikit-zakat, zakatol,
Fölborult a kis mozdony.

A mese és a versek itt, a Muskátliban jelennek meg először.

 

VALÓSMESE


Áprilisi történet Pósa bácsi 2017-es falinaptárához
2017-ben a Pósa Lajos emlékére facebook oldalon és itt a Muskátli hasábjain azokat a helyszíneket szeretnénk bemutatni, amelyek kötődnek Pósa Lajoshoz egy-egy szép és érdekes történet kapcsán. Minden hónapban megismerkedhetünk egy helyszínnel és az odakötődő eseménnyel. Tarts velünk, mókás, élvezetes, hasznos kalandozásban lesz részed. A naptár természetesen nyomtatott formában is beszerezhető Rimaszombatban a Tompa Mihály könyvesboltban és Nemesradnóton a Lidike pihenőházban.

 

Szeged megyei jogú város, Magyarország harmadik legnépesebb városa, a Dél-Alföld legnagyobb városa, Csongrád megye és a Szegedi járás székhelye a Tisza és a Maros találkozásánál.
Pósa Lajos 1881. január 8-án Szeged című írásával mutatkozott be olvasóinak a Szegedi Napló hasábjain. 1889 végéig maradt a lapnál és városban. Pósa Lajos Szegeden eltöltött éveiről Péter László irodalomtörténész, egyetemi tanár, várostörténész, nyelvész, folklorista írásából tudhatunk meg egyet s mást.

 

PÉTER LÁSZLÓ:

Pósa Lajos helye

 

posa 52501

Amikor a Dankó Pista Emlékéért Alapítvány kuratóriumának titkára, Telekné Tóth Anna megkért, adjak tanácsot, hol lenne a megfelelő helye Pósa Lajos Fritz Mihály műveként készülő domborművű emléktáblájának, amelyet a költő születésének 150. évfordulóján, április 9-én kíván fölavatni, körülnéztem a kortársi emlékezésekben, írnak-e arról, hol lakott Szegeden a pályakezdő újságíró, költő és szerkesztő.
Harmincegy éves volt, amikor idekerült.

1.
A Szegedi Napló munkatársa

Mikszáth 1880 decemberének végén ment el a Szegedi Naplótól, Szegedről. A szerkesztő, Kulinyi Zsigmond, az ő helyére hívta meg Pósát. Honnan ismerte? Együtt katonáskodtak. A Napló már indulásakor külső munkatársai között említette, de mindössze egy verse jelent meg a lapban.
Szeged című tárcájával 1881. január 8-án mutatkozott be Pósa a szegedieknek. Azután is inkább verseivel, vezércikkeivel, színi kritikáival és Apró történetek címmel írott miniatűrjeivel szerepelt a lapban. A mindennapi újságírással, riportírással hadi lábon állt. Hárman is elmondják híres tudósításának történetét. Sz. Szigethy Vilmos Alsóvárosra, Gyöngyösy László Alsótanyára, Móra Ferenc a szegedi vásárra teszi a Szigethy szerint tyúk-, Móra szerint csizmalopást, amelyről Pósának kellett beszámolnia.
Keservesen meg is írta az ötsoros tudósítást, valahogy így: „Az ismeretlen tettest a rendőrség még a délelőtt folyamán elfogta Sebestyén János csavargó személyében.” (Gyöngyösy  Tandari Pálnak, Móra Nagy Jánosnak tudta „az ismeretlen [!] tettest” .
Fél évvel Pósa után, 1881 júniusában lépett a Napló szerkesztőségébe Békefi Antal.
Ő úgy emlékezett: „Egy kis Szegfű utcai hótiszta szobában laktunk együtt a költővel…”
Később Templom téri lakásáról beszélt. Ezek a házak ma már nincsenek meg.
Gyöngyösy László – 1885-ben szintén a Napló munkatársa – Pósa-életrajzában (1920) a szerkesztőséggel szomszédos Oskola utcai lakásáról szól, és házigazdájaként a meggazdagodott pékmestert, Nagy Pált említi. Előle bujkált Pósa, mert hónapokon át adósa volt lakbérrel. Amikor mégis összeakadtak, Nagy Pál megnyugtatta: lakhatik, ameddig akar; majd megfizeti, ha lesz pénze…
Gárdonyi Géza fia, Gárdonyi József (1941) hasonlót ír, mégpedig azt, hogy Pósa Mikszáth albérletét örökölte a pékmesternél. Tésikné Knotik Márta, a szegedi háztörténet legalaposabb ismerője, két Nagy Pál-féle házat ismer. Az Oskola utca 21. sz. házat 1836-ban Nagy Pál polgár és asztalosmester (nyilván a pék apja) építtette. Másik háza a Templom téren, a mai hittudományi főiskola (Dóm tér 6.) helyén 1849-ben épült föl. Már most kinek higgyünk? Nagy Pál Templom téri házában lakott-e Pósa, mint a kollégájától, Békefitől olvastuk, vagy az Oskola utcaiban, ahogy a későbbi életrajzírók, bizonyára már hallomásból ismerve, összecserélhették.

Pósa-asztal a Hungáriában

Fölvetődött bennem, hogy a lakások bizonytalansága miatt talán a biztos helyet lehetne megjelölni. Ez a biztos hely a Hungária, ennek is a kávéházi része, ahol a híres Pósa-asztal állott. „A régi Hungária-kávéház bal sarka volt a mienk” – írta Békefi.
Gyöngyösy László a Ströbl-féle kávéházat (Klauzál tér 2.) meg a vármaradványban berendezett kioszkot emlegeti kedvelt találkozóhelyükül, de hozzáteszi: „Főhadiszállásnak mégis a szerkesztőség mellett levő Hungária Szállót tettük meg. Ide verődött az az írói és művészi, valamint az érdeklődő emberekből álló csapat, amely Pósa Lajos vezérsége alatt állott. Volt is itt jókedv, gondtalanság, tréfa, kötődés, komoly vita elegyesen.
Ide járt Herman Ottó, Szeged város képviselője…” Békefi még hozzátette: „Ha valaha valaki írásba akarja venni Szeged irodalmi históriáját, ezt a Pósa-korszakot ismernie kell.” Gárdonyi meg ezt írta: „A kávéházi terem egyik üveggel elválasztott részében volt a szegedi írók és íróbarátok törzsasztala.” Sz. Szigethy Vilmos szerint: „A Hungáriában biztosan meg lehetett találni azt, akit másfelé hiába kerestek. Pósa Lajos géniusza itt találkozott Dankó Pistáéval.” Továbbá: „Itt írta legszebb verseit Pósa Lajos is.” Móra Ferenc szerint: „Ettől fogva nem is vált el a két név egymástól […] míg magyar nótát dalolnak a világon, addig mindig együtt emlegetik nevüket.” „A költő karjára vette a cigányt, és halálos holtáig el nem hagyta többet.”
Lőrinczy György Pósa és Dankó Pista viszonyát így jellemezte: „Dankó előtt
egyetlen egy igazi tekintély volt: Pósa.” Dankó Pistának Pósa Lajoshoz 1893. december 1-jén írt leveléből találkozásuknak pontos időpontját is tudjuk: „Kossuth Lajos névestéjén múlt tíz esztendeje…” Ez a nap 1883. augusztus 24-e volt. „Írt nekem vagy kétszáz nótát, szebbnél szebbet” – hálálkodott a költőnek a dalköltő. S még ezt is írta: „az ő költészetének tüze mellett melegedtem fel, s írtam meg, ahogy tudtam”.
Gárdonyit 1888-ban Pósa ismertette össze Dankó Pistával. Gárdonyi írta: „Egy őszi délután benyitok a Hungária-kávéházba. Ott látom Dankót egy szögletben. Ceruzával írt a márványasztalra hangjegyeket.” Azután odament a cigányokhoz, ezek cincogtak a hegedűiken, egy-kettőre megtanulták az új nótát, s hamarosan be is mutatták a jelenlevőknek.
„Másnap már az utcán énekelték. Egy hét múlva zongorázni hallottam…”
Kézenfekvőnek látszott tehát, hogy Pósa Lajos emléktábláját a régi Hungária Szállón helyezzük el. Csakhogy. Ez ma a Szegedi Akadémiai Bizottság székháza (Somogyi u. 7.). A tudós testület aligha örülne, hogy a valaha itt lakó íróklasszikus Mikszáth Kálmáné mellé a költőként az irodalomtörténész közítélet szerint mégiscsak népnemzeti epigonnak minősített, más „súlycsoportba”, más „nagyságrendbe” tartozó poéta márványtáblája kerüljön. Nem is célszerű szaporítani egy épületen az emléktáblákat: ebből a több – kevesebb.
Gondoltam arra, hogy bent az épületben mégis helyet kaphatna Pósa. Hiszen a régi kávéház helye eléggé azonosítható: fénykép mutatja, hogy a kávéház az Oskola utcai frontról nyílt, s bár az árkádsor csak az 1967-i átalakításkor született, és „bal sarok” is kettő volt, nagyjából mégis meghatározható lenne a Pósa-asztal hajdani helye. Csakhogy itt meg kevesen látnák!
Egyébként a szegedi hagyomány Pesten is folytatódott; ott is lett Pósa-asztal: a Rákóczi úti Orient Szálló éttermében. Lőrinczy György könyvecskében örökítette meg (1922).

A színházi titkár

Pósa Lajost Nagy Vince színigazgató 1883 őszén színházi titkárnak szerződtette.
Sz. Szigethy Vilmos mint levéltár-igazgató megtalálta az akkori fizetési jegyzéket: eszerint az igazgatónak havi 200, a titkárnak 70 forint volt az illetménye. 1883. október 14-én a Szegedi Városi Színház Pósa Lajos prológusával nyílt meg. Lánczy Ilka mondta el. Utolsó sorai ízelítőt adhatnak emelkedett, ünnepi, kissé avítt stílusából:

Oh, Múzsa, jer! Foglald el trónodat!
Nemzet virága hódolva fogad.
Itt a király s az ország nagyjai
A zengzetes magyar szót hallani.
Hazaszeretet szóljon ajkadon,
Bűbájitól visszhangozzék a hon!

Mikszáth rosszmájúan azt írta róla: „csinosnak csinos volt, de el is maradhatott volna”.
Egyelőre nem tudom, vajon szegedi tartózkodásának végéig, 1889. december 1-jéig titkárkodott-e Pósa a városi színházban. De ez mindegy. A kérést, hogy a Szegedi Nemzeti Színház előcsarnokában vagy valamelyik folyosóján elhelyezhessük Pósa Lajos márványtábláját, Korognai Károly igazgató örömmel fogadta. Így bizonyára sokan látják majd.

2.
Pósa Lajos 1930-ban a fővárosban, a Városligetben szobrot kapott: Margó Ede készítette, az a szobrászművész, aki a Pósa Lajos szorgalmazta szegedi Dankó-szobrot is.
Akárhogy vélekedjék is valaki Pósa Lajos életművéről, domborművét Szegeden is méltán leplezhetjük le születésnapján.

A költő

Költőként az utókor nem sokra becsüli. Szerb Antal irodalomtörténetében (1934) le sem írta nevét. Móricz Zsigmond nem vette föl Magvetőjébe (1940). A Hét évszázad magyar versei (1954) a vele együtt elmarasztalt Endrődi Sándornak, Kozma Andornak, Vargha Gyulának, Szabolcska Mihálynak, Zempléni Árpádnak helyet ad; őt egy verssel sem találta méltónak szerepeltetésre. Egyedül Tenke Sándor református szempontú antológiájában (Új aranyhárfa, 1987) olvasható szavalásra kínálkozó négy alkalmi költeménye (A szülőkért, Mennyben lakó én Istenem, Nyárban, Ősszel).
A szakzsargonban – burkolólapjának színe alapján – spenótnak címzett akadémiai irodalomtörténetben (1965) Komlós Aladár A „népnemzeti” iskola elhalása a lírában című fejezetben tárgyilagosan összegezte véleményét. Nem hallgatja el, hogy annak idején tekintélyes írók milyen nagyra becsülték Pósát: Gyöngyösy László szerint több mint négyszáz dala élni fog a magyar nép ajkán, „míg magyar ember lesz e földön”;
Bródy Sándor szuperlatívuszokban beszélt róla; Herman Ottó pedig 1914-ben egyenesen Nobel-díjra akarta jelöltetni. Ám Komlós rámutatott, hogy Pósa Lajos a költészetét a korabeli hivatalos irodalom, például a Gyulai Pál szerkesztette Budapesti Szemle köre is elutasította.
Már Kosztolányi észrevette, hogy Pósa alkata szerint örök gyermek maradt. Komlós hasonlóképpen írta: „Pósa sosem vált igazi felnőtt emberré; felnőtteknek szóló versei alig is különböznek gyermekverseitől…” Megtalálta az egykorú magyar társadalom uralkodó rétegéhez illő műfajt: a nótát. Négy versét (Őszi szellő…, Még azt vetik a szememre…, Nincs olyan bú…, Ejnye! Ejnye!) még a fiatal Bartók Béla is megzenésítette (Négy dal Pósa Lajos szövegeire, 1902). Kosztolányi arra is rámutatott: „Élete javát városokban töltötte. Mégis, egyetlen színfolt sem jelzi a várost, mintha az aszfalton bekötött szemmel járt volna.” Még Pósa életében azt írta róla, hogy ő az utolsó emléke egy idilli valóságnak, amely – sohasem volt.
Komlós szerint Pósa ezt a szellemi igénytelenséget, kiskorúságot, problémátlanságot
nemcsak megszólaltatta verseiben, hanem önelégülten úgy mutatta föl, mint a tisztalelkűség és a magyarosság eszményét. „Pósa a falusi óvodások lelkületét állította példaképül a nemzet elé.”

A gyermekek költője

E kemény szavak után mit hozhatunk föl Pósa érdeméül? Először megint Kosztolányira hivatkozhatom. A kérdést nem úgy kell föltenni, hogy ki nagyobb költő: Pósa bácsi-e vagy Shakespeare? Azt kell megállapítani, hogy Pósa előtt egyetlen gyermekköltőnk Petőfi Sándor. „A kis magyarok sokáig silány szellemi táplálékon, idegen kotyvalékon nőttek föl, németből rontott, sótlan versikéken, melyek émelygősek és főképp zeneietlenek.” Pósát mint a magyar gyermekköltészet úttörőjét kell méltányolnunk.
„Tiszta, csengő dalában […] gömöri és szegedi szavak bújócskáznak…”
Móra még arról is hírt adott, hogy Pósa gyermekimáit anélkül, hogy tudták volna, ki a költője, egy Bihar megyei faluban „újhitű bibliás emberek” énekelték. Komlós is költészetének ezt az ágát méltányolta Pósa életművében: hangját – úgymond – Gyermekversek (Szeged, 1886) című könyvében találta meg: „mint gazdag leleményű gyermekköltő múlhatatlan érdemeket szerzett”.
Talán ennél is nagyobb érdeme a szerkesztőé. Már 1882. június 15-én Szegeden elindította Jó Barát címmel gyermeklapját. Kiadója, szerkesztője, írója ő maga volt.
Ezért joggal írta Móra Ferenc Pósa-nekrológjában, hogy a magyar gyermekköltészet bölcsőjének Szeged tekinthető.
Tizenhét száma jelent meg, Burger Gusztáv nyomdájában készült, meglehetősen igénytelen kivitelben. Nyilván ez is hozzájárult kimúlásához. De kezdeményezésének
másfajta eredménye mégis lett. Szegeden Traub Bernát nyomdájának prokurátora (mai fogalmaink szerint jogtanácsosa) volt Wolfner József. A fővárosba kerülve 1885-ben Singer Józseffel megalapította a híres Singer és Wolfner könyvkiadó vállalatot. Ő hívta 1889-ben Pósát Pestre Az Én Újságom szerkesztőjének. A lap első száma 1889. december 15-én jelent meg. 1944-ig élt, és nemzedékeket nevelt. Többek közt Babits Mihálynak és Karinthy Frigyesnek is kedvelt olvasmánya volt.

A szerkesztő

Ezzel függ össze az az érdeme, hogy a magyar ifjúsági irodalom számára fölfedezte Móra Ferencet. Dankó Pista temetésén Pósa beszélt, s búcsúszavait Móra oly hitelesen rögzítette tudósításában, hogy megnyerte vele az akkor már tekintélyes pesti szerkesztő szívét. „Rám parancsolta a meseírást” – írta Móra. – „Így aztán egészen 1914-ig dolgoztam Pósa bácsi lapjába, írtam néhány ifjúsági regényt, ötszáznál több mesét az Új Időkbe…” Móra Pósa halála után is – a húszas évek elejéig – háziszerzője maradt a már Gaál Mózes szerkesztette lapnak. Komáromi Gabriella hangoztatja: „Az Én Újságom nélkül olyanná lett volna Móra gyermekirodalmi életműve, mint amilyen?
Aligha. És mennyit érne Móra nélkül Az Én Újságom? Kevesebbet minden bizonynyal.”( Elfelejtett irodalom, 1990.)
„Pósa Lajos jegyzett el engem a halhatatlansággal” – folytatta másutt Móra szelíd öngúnnyal. „Ő volt az én aranyhidam, amelyen az újságírás kopár ólomszérűjéről bekerültem az irodalom virágoskertjébe.” „Azért, hogy író lettem, a jó Isten a felelős.
De hogy akármihez nyúlok, gyermekíró maradok az utolsó tollvonásig, azt Pósa Lajosnak köszönöm.”
Móra sokszor írt Pósáról, s levelezésüket is kiadta Hegedűs András. Nem idézek belőlük, mert nem mérvadók: írójuk érthetően elfogult Pósával szemben. De talán elég is a tekintélyekre hivatkozásból.
Pósa Lajosnak helye volt és van Szegeden és a magyar művelődés történetében.


Forrás: Tiszatáj, LIV. évf., 4. sz., 2000. április http://epa.oszk.hu/00700/00713/00104/pdf/tiszataj_EPA00713_2000_04_082-086.pdf
Összeállította: Pósa Dénes

 

PÓSA BÁCSI TARSOLYÁBÓL

 

A szerkesztő bácsi postája

• A nemzet, az ország annak a nagy fiának állít szobrot, aki hazájáért pótolhatatlan munkát végzett s a magyar névnek nagy tiszességet szerzett. Lehet az a nagy magyar aztán költő, szabadsághős, orvos, tudós, zeneszerző, kutató és így tovább. (Horváth Annuskának, ENU 1910. április 17.)
• Meg is örültem, el is szomorodtam a húsvéti lapon. Örültem annak, hogy megemlékeztél rólam, de elszomorodtam azon, hogy német nyulacskákat küldtél nekem. Németül makogták még a húsvéti köszöntőt is.  (Sprinzl Gusztikának, ENU 1910. április 17.)

Közmondások

• Szalmatűz fellobban, hamar is oda van.
• Ki sokba avatja magát, egynek sem felel meg.
• Nem igaz barátság, mely könnyen elmúlik.
• Nem bántok én senkit, engem se bántson más.
• Nembánomból lesz a bánom.
• Nem mind vitéz, ki nagy hős szájával.
• Kelletlen ott a kincs, hol jó egészség nincs.
• Szép dolog, mikor száj és szív egyetértenek.


Forrás: Az Én Ujságom, XXI. évfolyam, 17. szám, 1910. április 17.

   
 

IMÁDSÁG

 

Pósa Lajos: Tanulás előtt

posalajosszobor

Te, ki a madárnak szárnyat adsz: repülni
A levegő-égben,
Csillagnak sugarat, hogy fenn ragyogjon
A sötét, vak éjben:
Adj, uram, világot homályos elmémnek,
Hogy a tudományban célomhoz elérjek.

Fáklyádat emeld föl, lobogtasd előttem,
Bölcsességnek Atyja!
Hogy lelkem a szépet, az igazat, a jót
Lássa, felfoghassa.
Adj, Uram, világot homályos elmémnek,
Hogy a tudományban célomhoz elérjek.

Pósa Lajos: Tanulás után

Te, ki tündöklőbb vagy
A tündöklő napnál,
Homályos elmémnek
Ki világot adtál:
Feléd ragyog lelkem
Gyönge mécsvilága,
Gyermeki szívemnek
Hál'adó imája.


Forrás: Pósa Lajos: Imádságok, Korvin Testvérek, 1911, Budapest

 

TERMÉSZET

 

Ünnep az erdőn

 

unnepazerdon

Az erdőbe
Megérkezett
A mosolygó
Szép kikelet.
És amerre
Lebbent szárnya,
Rügybe szökkent
A sudárfa.
Lombja feslett
Száraz ágnak,
Illatozó
Szellők szálltak.
És a tavasz
Örömére
Ünnepelt az
Erdő népe:
Jött a mókus,
Figurázott,
Sárga rigó
Furulyázott.
Szöcske úrfi
Verset mondott,
Olyan szépen
Csengett-bongott!
Béka is jött,
Éppen három,
Húrt pengetett
A gitáron.
Jöttek végül
Tündérlányok,
Úgy csillogott
A ruhájok.
Eljárták a
Tündértáncot.
Jaj, de furcsa
Banda játszott!
A világon
Nincsen mása:
Füstös tücsök
A prímása.
Szúnyogkoma
Kontráz neki,
Brúgóz hozzá
Dongó Peti.
A klarinét
Rikkant rája,
Cserebogár
Fújdogálja.
Kis Katica
A cimbalmos,
Kerek erdő
Jaj, de hangos!
Így mulattak
Napestétől
Másnap délig
Másnap déltől
Harmad napig,
Kivilágos
Kivirradtig.

Garabonciás diák

Forrás: Az Én Ujságom, XXI. évfolyam, 17. szám, 1910. április 17.

 

Szerkesztette: Homoly Erzsó

 

szozattv


szozat a tiszta hang Edelsheim Gyimesi Laci könyvbem SajóPlakát 1 bevonulás szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf