Muskátli - 2017. március

muskatli

 

muskatli
Melléklet jó gyermekeknek

Immáron a 2016/2017-es tanév kezdetével a Muskátli a harmadik évfolyamába lépett. A világháló segítségével a Pósa Lajos költő, szerkesztő szülőfalujából szállnak továbbra is a jó gyermekekhez és örökgyermekekhez a szebbnél-szebb versikék, mesék, megemlékezések.

A nemesradnóti Lidike Pihenőház alkotóműhelyében ez esztendőben is Az Én Ujságom hasábjait lapozgatva kerülnek elő az értékes írások. Így a mai kor vívmányainak köszönhetően ismét elérhetőek az oly kedvelt képes gyermeklap válogatott részei itt a www.szozat.org elektronikus lapon.

A Muskátli második évfolyama, hasonlóan az elsőhöz ismét kiadásra kerül évkönyv formában. Megrendelhető a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail címen. Keressetek bennünket a facebookon is https://www.facebook.com/posa.emlekere a Pósa Lajos Emlékére oldalon.

2017. március / III. évfolyam / 7. szám

 

Kedves Gyerekek és Örökgyerekek! A Szózat havonta megjelenő elektronikus folyóirat oldalain kis Olvasóinknak is szeretnénk kedveskedni.
Pósa Lajost, az eredeti magyar gyermekirodalom megteremtőjét és gyermeklapját, Az Én Ujságomat hívom segítségül, de új tartalmak is helyet kapnak.  
Száz év elteltével még mindig aktuális, időtálló és lélekemelő az egykori sárga lapok tartalma és közlendője. Fogadjátok szeretettel, s emlékezzetek jó szívvel a száz éve elhunyt költőre, szerkesztőre.

 

HÓNAPVERS

 

Pósa Lajos:

Istennek lantosa

Petofi

Lánc csörgött szívünkön,
Lánc csörgött lelkünkön,
Hogy szabadon ne lobogjon,
Sasként ne repüljön.

Börtönben sínylődő
Rab volt gondolatunk
Mélyen alvó tunyaságban
Elzsibbadt a karunk.

S jöttél, hős Petőfi,
Szabadság követője!
A nagy álmot a szemünkről
Dalod elkergette.

Leverte szívünkről,
Lelkünkről a láncot:
Gondolatunk börtönéből
Kitört, zúgva szállott.

Egyszerre erős lett
Minden magyar karja:
A szabadság lobogóját
Égre lobogtatta.

Forrás: Az Én Ujságom, XIX. évfolyam, 12. szám, 1908. március 15.

 

EMLÉKEZÉS

 
200 éve született 1817. március 2-án

Arany János

Barabas arany

 

Életrajz - ARANY JÁNOS (1817-1882)
Petőfi mellett ő a másik főalak egészen Ady fellépéséig. Személy szerint is jó barátok Petőfivel, s ama kevesek közé tartozik, akivel az elveihez oly szilárdan és indulatosan ragaszkodó Petőfi sohase különbözik össze. Tehát eszmeileg is összetartoznak. Csak művészi alkatban különböznek. A gyorsan érő Petőfi mellett Arany költészete lassan bontakozik ki. Sohasem volt fiatal költő. Maga semmisítette meg azokat a korai próbálkozásokat, amelyek tanúsíthatnák a fejlődés útját. Huszonnyolc éves már, amikor egyáltalán jelentkezik az irodalmi életben, és harmincegy esztendős korában érkezik el a Toldi nagyon is indokolt sikere. S a művészi fejlődés ettől fogva is szakadatlan, művészete mind gazdagabbá válik, még hatvanéves korában - betegségekkel és kételyekkel küzdve - is képes megújulni, és a már életében klasszikus költő élete alkonyán a modern hangütés kiindulópontja lesz a magyar költészetben. De nemcsak a lassú érés különbözteti meg attól a Petőfitől, akivel oly közös a művészi programja, hanem a szakadatlan benső vívódás is. Petőfi mindig egyértelmű, nincsenek hátsó gondolatai - Aranyt szüntelenül kínozza a bizonytalanság: úgy helyes-e, ahogy gondolja vagy teszi? Ennek a következménye, hogy miközben örök lelkiismereti problémákkal küszködik, tevékenységeiben tartózkodóbb a nagy barátnál. Az értékjelző azonban az ő számára is mindvégig Petőfi, akinek emléke sohase hagyja el, s aki az ő szemében erkölcsi és esztétikai mérce mindvégig.
Nemességüket vesztett bihari hajdúparasztok világából származott. Nagyszalontán született 1817-ben, és csodával határos, hogy a mélységből indult, kivételes értelmű fiatalember hogyan volt képes olyan nagy és sokoldalú műveltségre szert tenni, miként sajátított el olyan nyelvi kultúrát, hogy férfikorára már otthonosan olvassa a latin, görög, német, angol és francia irodalom remekeit. Későbbi kritikái és tanulmányai az esztétikai igényesség mellett olyan tudományos felkészültségről tesznek bizonyságot, hogy a Tudományos Akadémia nem hiába választotta tagjai közé. Irodalomtudományunknak is az egyik legfőbb klasszikusa. Mint kritikus és esztéta pedig a realizmus igényének megfogalmazója. A tudós és a felkészült elmélkedő az alap és a háttér a költőhöz. Erről a költőről azt szokták mondani, hogy irodalmunk legnagyobb epikusa, vagyis művészi alkatánál fogva elbeszélő. S ez igaz is, csak nem a teljes igazság. Mert a nagy epikus ugyanakkor legnagyobb lírai költőink közé is tartozik. Olyan költemények, mint az Ősszel, a Dante, a Széchenyi emlékezete és a végső ciklus, az Őszikék számos darabja, például az Epilógus lírai költészetünkben is a Petőfi-Ady-József Attila jelezte nagyságrendbe tartozik. Még akkor is, ha elsősorban valóban epikus költő, akivel nagyságban senki sem vetekszik irodalmunkban.

Életútja nem gazdag külső mozgalmasságban. Sihederkorában ugyan egy rövid időre felcsap vándorszínésznek, de a fiúi kötelesség hazaszólítja az eltartásra szoruló szülők mellé. Iskolai tanulmányai hamar félbemaradnak: úgy tanul idővel, hogy maga is tanít. A negyvenes években otthon községi segédjegyző, fiatalon nősül, huszonnégy éves fővel már családapa. Paraszti szívóssággal igyekszik pénzt is gyűjteni, hogy eltartsa övéit, és jó műveltséget adhasson gyermekeinek. Közben érik lassan a költő. És 1845-ben az ismeretlen falusi nótárius egy akadémiai pályázatón jutalmat nyer Az elveszett alkotmány című szatirikus költeményével, amely egyszerre paródiája a hexameteres eposzoknak és a nemesi pártok marakodásának. A paraszti környezet szemléletét magáénak tudó és érző Arany egyforma gyanakodással figyeli a maradi nemest is, a haladó nemest is. Ugyanaz a forradalmi demokrácia szólal meg e legkorábbi Arany-műben, amely ekkor már harsányan felhangzik Petőfinél. És Petőfi hatása nem is marad el. A János vitéz romantikába ágyazott népi realizmusa tudatosítja Aranyban az irodalmi igényességű népiességet, és ez válik költői valósággá a Toldi első részében, amely nemcsak akadémiai pályadíjat hoz, hanem országos népszerűséget és Petőfi barátságát is. Ettől kezdve útja Petőfi mellett vezet. 1848-ban, 49-ben a forradalom hűséges közkatonája: hol nemzetőr, hol belügyminisztériumi tisztviselő; forradalmi lírája Petőfiével egyenértékű. De nem volt jelentékeny politikai szerepe, így a bukás után csak állását veszti, és kezdhet mindent előlről. Egy ideig járási írnok, majd sikerül tanári állást szereznie a nagykőrösi gimnáziumban. Ezek a nagykőrösi évek a szakadatlan továbbművelődés és a költészet jegyében folynak. Életének ez a legtermékenyebb korszaka. Itt, távol a fővárostól, emelkedik az élő magyar költészet főalakjává. S ez lehetővé teszi, hogy Pestre kerüljön. A Kisfaludy Társaság meghívja ügyvezető igazgatójának, majd az Akadémia tagjaként az Akadémia titkárának nevezik ki. Kínos lelkiismeretességgel látja el a nemegyszer kínosan unalmas adminisztratív munkákat. Ahogy közeledik a kiegyezés, egyre kevésbé tud egyetérteni bármelyik politikai párttal. Paraszti ösztönnel és polgári tudatossággal áll szemben a nemesi törekvésekkel, de nem kevésbé riasztja a bontakozó kapitalizmus rideg embertelensége. A hivatalos irodalom szinte bálványt és normát csinál belőle, amihez neki semmi kedve sincs. Ez a helyzet magyarázza, és nem csupán annyira szeretett Juliska lányának korai és hirtelen halála, hogy 1865-től 1877-ig - tehát tizenkét éven keresztül - hallgat. Nem tétlen, csak hallgat. Közben lefordítja Arisztophanész minden vígjátékát, miután már klasszikussá váló Shakespeare-fordításokat készített; közben megírja az önéletrajzi mozzanatokkal teljes Bolond Istók második énekét; közben tervezi a Toldi-trilógia befejezését, és újra meg újra előveszi a hun mondai trilógiát, amely végül is töredék maradt, csak első része, a Buda halála készült el egészen. Majd 1877-ben, amikor hatvanévesen, sokféle betegségtől gyötörten megszabadul a hivatali teendőktől, egyszerre fellángol újra a költői alkotóerő: következik az Őszikék lírája és a végső nagy balladák komorsága. Még megéri, hogy 1882-ben felállítják Petőfi szobrát, de néhány nappal később a legyengült szervezetű, hatvanöt éves költőt egyetlen hűlés elviszi.

Már életében halhatatlannak számított. Nagy epikai műveiben - a Toldi verses regényhármasában, a Buda halálában - és a művészi tökéllyel kiformált balladákban kora világirodalmának szintjére emelte a lélekábrázolást. Népi ihletésű, de a romantika és a realizmus eredményeit magába foglaló költészetében a hibátlan formaművész, a költői nyelv zeneiségének és szemléletességének művésze egyesül, hogy kifejezze a népét féltő, kora problémáitól gyötört, a hajdani képek látomásait idéző, minden hatásra érzékenyen rezdülő lelket.

Falusi embernek indult, és városi ember lett, aki tanúként ismerte és tanúsította a Pestből és Budából Budapestté váló új nagyváros városi élményeit. Nincs az az igényes népiesség, és nincs az az igényes urbánusság a mi irodalmunkban, amely ne Arany Jánosban gyökereznék, és ne őbenne találná meg legfőbb hagyományát. Az ő életművének egysége bizonyítja a magyar népiesség és a magyar urbánusság elválaszthatatlan egységét, ugyanannak a nemzeti irodalomnak kétféle, de egybetartozó arculatát.

Akárcsak Toldi Miklós, aki elindul falujából, hogy az urak világában megigazuljon, a nép mélyrétegéből a költészet magasságába emelkedő Arannyal diadalt ült a népi gyökerű demokratizmus. Petőfi és Arany célkitűzése az irodalomban közös volt, s az irodalomban együtt győzedelmeskedtek. Esztétikailag is, politikailag is téves volt hol az egyiket kijátszani a másik ellen, hol a másikat az egyik ellen. Petőfi forradalmibb, ez kétségtelen; Arany tele van benső gyötrődéssel. De együtt indultak azzal a céllal, hogy a népet győzelemre segítsék a költészetben és a politikában. És együtt lettek nemzeti klasszicizmusunk főalakjai.

Forrás: Hegedűs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka

 

IRODALOM



Lőrincz Sarolta Aranka:


Tündér Amálka kútja

 

tunderamalka

1. mese
Hol is van tündér Amálka kútja? Elmondom, jól figyeljetek! Ott csörgedezett a mohos kövek között a nagy domb lábánál, ahol véget ért az erdő, amelynek szélén egy terebélyes, öreg tölgyfa állt. A tölgyfa hatalmas lombkoronájában sok-sok madár élt és tavasztól, őszig csiviteltek, hogy hangos volt tőlük a forrás környéke. Ez keltette minden reggel tündér Amálkát, aki a forrás melletti kék színű harangvirágban lakott.
Csirirí, Amálka, ébredj itt a reggel, nézd a nap már felkelt!- csiripelték a madarak.
Jól van, jól, már ébren vagyok, harmatcseppben mosakodom!- felelte tündér Amálka és kiröppent éjszakai szálláshelyéről. Már éppen mosakodni akart, amikor meglátta magát a harmatcseppben, mint egy tükörben.
 Nini, a harmatcseppből egy ugyanolyan tündér néz rám, mint amilyen én vagyok!- kiáltott csodálkozva Amálka és teljesen megfeledkezett mindenről, a mosakodásról, a fésülködésről, de még az evésről is. Nézegette is volna magát egész nap, hogy milyen fitos az orrocskája, milyen szép kék a szeme, mint a harangvirág szirma, milyen szép hullámos a szőke haja, ha a kis forrás meg nem szólalt volna.
Amálka, Tündér Amálka! Hol vagy? Gyere, hajolj fölém! Kicsi, puha kezeiddel simogasd meg fodrozódó, nyugtalan hullámaimat! A tegnapi záporeső felkavarta tiszta víztükrömet!
Tündér Amálka mit tehetett, a forrás fölé röppent és a nyugtalanul fodrozódó hullámait simára, tisztára simogatta. A forrás megnyugodott és tiszta vizével tovább csobogott, csacsogott a mohos kövek között. Amálka alig végzett a forrás simogatásával, amikor a tisztás másik végéről méhzümmögést hozott a szél.
Zim, züm, zim, züm, Amálka, minden virág bezárva. Nyisd ki kelyhét száz virágnak, nektárt gyűjtünk száz kis bábnak! Zim, züm, zim, züm.- így zümmögtek a méhek és Amálka mit tehetett, végigröppent a kis tisztás fölött, hogy száz virág kelyhét kinyissa, mert a méhek soha meg nem álltak, mindig gyűjtöttek, dolgoztak és hordták a nektárt a méhkasba. Tündér Amálka tudta, hogy azonnal teljesítenie kell a méhek kérését, mert a szorgos, kis rovarok úgysem hagyják nyugton.
Ebben a munkában úgy kifáradt és megéhezett szegény kis Tündér Amálka, hogy tüstént ennivaló után nézett.
Jaj, még nem is reggeliztem, pedig de sok dolgot tettem!- sóhajtott és a legközelebbi virághoz fordult, hátha talál benne ennivalót. Ám a nagy munkától olyan fáradt és figyelmetlen volt, hogy nem vette észre a virág kelyhében lakmározó nagy fekete dongót. Az mérgesen fordult Amálka felé: Amálka, Amálka diri, dong, diri, dong, kotródj, ne zavarj, mérges vagyok, diri dong, diri, diri dong!
Amálka nagy ijedséggel tova is röppent és bánatában leült egy nagy lapulevélre, ott búslakodott, amiért a mérges dongó elzavarta. Már majdnem sírni kezdett, amikor egy piros kabátos, fekete pöttyös bogárka szólította meg.
 Amálka, tündér Amálka, ne szomorkodj, légy vidám, gyere, hozzám, megosztom a vacsorám!
Amálka elcsodálkozott. Vacsorám? De hiszen én még nem is reggeliztem! Olyan sokat dolgoztam, hogy észre sem vettem és elszaladt az idő, a reggel, a dél és itt az este?
Örömmel elfogadta a katicabogár kedves invitálását. Amint eszegettek egymást nézegették. Amálka nézte a katicabogarat és a katicabogár nézte Amálkát. Aztán, amikor az utolsó falatot is lenyelték megfogták egymás kezét és táncolva repültek a forrás fölé, hogy szomjukat oltsák. Bizony az idő közben elszállt, a nap nyugodni készült, a szél is feltámadt. Fújt, fújt nagy mérgesen, mert mindig azon mesterkedett, hol és kinek tehet rosszat. Olyan erővel kezdett fújni, hogy a katicabogarat a forrás vizébe sodorta. A piros hátú, pettyes bogárka le s föl bukdácsolt a hullámokon és levegő után kapkodott.
Jaj Amálka, Amálka, segíts gyorsan, megfulladok azon nyomban!- kiáltotta kétségbe esetten.
Tündér Amálka kérlelni kezdte a forrást: Forrás, forrás, kis kutam, ereszd el a bogarat! Forrás, forrás, kis kutam, mentsd meg a kis bogarat!
Erre a forrás feldobott egy nagy vízhullámot, amely a katicabogarat a vízililiomok felé sodorta. A bogárka kievickélt a vízen szétterülő liliom levelére és levegő után kapkodott, pihegett a kimerültségtől. Végül egy nagyot lélegzett és érezte, megmenekült.
 Köszönöm kis Amálka, légy szívemnek barátja. - sóhajtotta a kis katicabogár. Újra megfogták egymás kezét és boldogan repültek a tisztás fölé, hogy táncot járjanak a szentjános bogarakkal együtt a közeledő tavaszi estében, a hold és a csillagok sárga, pislákoló fénye alatt.  

 

Lőrincz Sarolta Aranka: Katóka bogárka

Pöttyös hátú, aprócska
Katóka bogárka,
Megmozgatta szárnyait
A szép tavaszt várta.

Gondolt egyet és kettőt,
Katóka bogárka,
Felszáll ő a kék égre
Tavasztündért várva.

Ahogy ottan szálldosott,
Katóka bogárka,
Kicsi szárnya beleakadt
A nap sugarába.

Napnak aranyhajával
Katóka bogárka,
Nagy vidáman lerepült,
Földi szép világba.

Földi rétnek zöld füvére,
Katóka bogárka,
Patakparti fűzfabokor
Selymes barkájára.

Meglátta a Tavasztündér
Katóka bogárkát,
Kicsi szárnyán játszadozó
Napsugárnak szálát.

Nagy örömmel követte,
Katóka bogárkát,
Virágokat hintve széjjel,
Kéket, lilát, sárgát.

Meghozta a Tavasztündért
Katóka bogárka,
S bezárta a tél ajtaját,
Napnak aranyszála.

Lőrincz Sarolta Aranka: Tavasz

Napsugár, fény, olvad a jég,
ébresztőt fúj, tavaszi szél,
fúj, fúj, tavaszi szél.
Loccsan, ring és táncol a tó,
susog a nád, andalítón,
susog, susog andalítón.
Nagyot rikolt bíbicmadár,
minden élő tavaszt kiált,
tavaszt kiált bíbicmadár.

Lőrincz Sarolta Aranka: Márciusi böjti szél

Márciusi böjti szél
Borzolja a fákat,
Kápolnadomb tetején
Pörög, forog, vágtat.
Temetőkert sírjain,
Száraz avart kerget,
Fütyül, dúdol, táncot jár,
Ibolyát keresget.
Márciusi böjti szél,
Levágtat a dombról,
Rétek füvén hempereg,
Az Ipolyhoz fordul.
Fűzfák ágán fennakad,
Csendesedik végre,
Ipoly vizén elalszik,
A Nap örömére.

Lőrincz Sarolta Aranka: Kicsi patak álma

Kicsi patak vize tükrén
Jégpáncélt vont a Téltündér,
Jég lakattal le is zárta,
Néma legyen patak szája.

A jégpáncél tükre alatt
Hová tűntek el a halak?
Iszap mélyén csendben várták,
A jégpáncél ropogását.

Kicsi patak álmot látott,
A jégtükrén napsugár volt.
Tavasztündér csalogatta,
Százfelé szállt aranyhaja.

S ahová csak egy is szállott,
A jégtükör szét is mállott.
Roppant, repedt a jéglakat
Nyújtózkodott a kis patak,

Megoldódott patak nyelve,
Locsogott is reggel, este.
Hol a tavasz táncot lejtett
Vize vidám dalba kezdett.


A verses mesék itt, a Muskátliban jelentek meg először.

 

VALÓSMESE


Februári történet Pósa bácsi 2017-es falinaptárához
2017-ben a Pósa Lajos emlékére facebook oldalon és itt a Muskátli hasábjain azokat a helyszíneket szeretnénk bemutatni, amelyek kötődnek Pósa Lajoshoz egy-egy szép és érdekes történet kapcsán. Minden hónapban megismerkedhetünk egy helyszínnel és az odakötődő eseménnyel. Tarts velünk, mókás, élvezetes, hasznos kalandozásban lesz részed. A naptár természetesen nyomtatott formában is beszerezhető Rimaszombatban a Tompa Mihály könyvesboltban és Nemesradnóton a Lidike pihenőházban.

 

 

Gárdonyi Géza:

Két menyasszony

 

FESZTY1kingyes

Kingyes.
Feszty Árpád időnkint eltünik a fővárosból. Eltünik egy hétre, két hétre, olykor egy hónapra is. Ilyenkora Bajza-utcai műtermét zöld kárpitok borítják, s a két kis lompos fehér komondor bánatosan pislog ki a vasrácsozaton át a járókelőkre.
Hát hova lett Feszty Árpád?
 Kingyesen van.
Ez az ő tanyája. Nagyon szeretheti, mert sokat emlegeti. A beszédeiből tudtuk, hogy ez a tanya Komárom mellett van. Oda jár ő pihenni vagy elmélkedni.
A mult nyár vége felé összebeszéltünk Pósa Lajossal, hogy meglepjük Feszty Árpádot. Komárom mindössze két óra Budapesthez, és Kingyes se lehet a világ végén. Megkérdeztük Lányi Gézát is, a Népszinház kitünő cimbalmosát, hogy nem volna-e kedve velünk jönni? Volt kedve. Magával hozott egy rengeteg nagy cimbalmot is. De ez még nem minden: hogy a kingyesi tanya teljesen meg legyen tisztelve, szmokingba öltözött és fekete nyakkendőt kötött, meg vakító fehérre vasalt inget; szóval olyan ruhában jött, aminőben hangversenyezni szokott. Így indultunk útnak délután két órakor vidáman Komáromba.
Kiszállunk ott az állomáson, ráülünk egy fiakkerre: a cimbalmot meg rátétetjük egy másik fiakkerre.
- Hova hajtsak? - kérdi a kocsis?
- Kingyesre, - feleljük azon a hangon, amelyen itt Budapesten azt szoktuk mondani, a kocsisnak: a Városligetbe, vagy a szép Juhásznéhoz hajtson.
- Kingyesre? - kérdi nagyot nézve a kocsis, - hol van az, kérem?
- Ej, még azt se tudja? Maga tán nem komáromi ember?
- De bizony idevaló vagyok.
No, ha ez nem tudja, majd tudja más. Sorra járjuk a kocsikat; kérdezünk urat, parasztot, kofát, katonát, rendőrt, gyereket, öreget, zsidót, halászt, koldust és fináncot. Mindenik csak a fejét csóválja. Hirből sem ismerte Kingyest egyikse.
- Micsoda puszta lehet az - fakadt ki Lányi Géza.
Pósa arca elsötétült.
- Úgy látszik, - dörmögte, - azért jöttünk, hogy visszamenjünk.
- Még van valami remény, - szóltam magam is lehangoltan, - ha senki se tud a kingyesi pusztáról, a komáromi képviseilő bizonyasan tud róla, mert vagy mellette, vagy ellene, de szavaztak onnan. Fölkutattuk a várost, és a városban Tuba Jánost. Az ugyan elbámult, mikor betoppantunk a szobájába.
- Hát titeket mi szél fujt ide?
Aztán, hogy megmondtuk, fölhuzta a szemöldökét és gondolkodva nézett reánk.
- Kingyes, Kingyes, - mondotta, - van ilyen puszta, én is voltam ott, csakhogy oda nem lehet elmenni.
- Már miért ne lehetne, ha te voltál ott! - dörrent föl Pósa Lajos.
- Azért, mert oda nem tudja más az utat, csak Feszty Árpád.
- Nohát mi pedig elmegyünk.
Tuba János körülvakargatta rövidre nyírott gömbölyü fejét, és némi levegőbe nézések után egy öreg udvarosért küldött el.
- Az, - úgymond, - az egyetlen ember, aki tudja az utat, az is csak azért, mert a fia ott van az Árpád tanyáján, mindenes.
- Visszamentem a cimbalomverőkért, - jegyezte meg búsan Lányi Géza, - nem fogják megtalálni az öreget.
És úgy történt. Az öreg visszaköltözött a városból a pusztára. Mint később megtudtuk: azért ment vissza, mert, úgymond: a városi emberek sokat beszélnek!
Így már majdnem visszafordultunk, mikor a Lányi cimbalomverőinek élő cáfolatául megjelenik egy zsíroskalapu, vörösorru és kenderszakálu fiakkeros, és azt mondja, hogy ő tudja az utat.
- Lehetetlen, - mondja Tuba János.
 - Már mért volna lehetetlen, - jegyzi meg Pósa, - az út azért út, mert járnak rajta.
Tuba mindazonáltal nem bízott a fiakkerosban. Magyarázta a kocsisnak az utat alaposan. Emlékszem, hogy tömérdek sok jobbra és balra, le meg föl volt a beszédében. Ezenkívül említett neki két pusztát is: Kavát, meg Agyagost. A kocsis mindezekre komoly igeneket mondott, és rábóligatott a fejével.
A cimbalomnak egy kétkerekü talyigát fogadtunk, magunk pedig az ócska és rozoga fiakkerbe ülve, délután öt órakor útnak indultunk.
Számításunk szerint hat és fél órára oda kell érkeznünk. Vidámak voltunk. A két kocsist megtömtük szivarral. Arról beszélgettünk, hogy mekkorát néz majd Feszy Árpád, ha meglát bennünket. Az ő tanyáján még pesti ember nem hagyott nyomot. Ő maga emlegette, hogy az vadon-hely. Fát ott nem nyesnek, nádat ott nem vágnak. Csönd van. Festőnek való őstenyészet. A földgolyónak ez az egy pontja a legkedvesebb és a legszebb neki. Itt pihen meg a lelke, és itt alkot a fantáziája.
Félóra mulva elértük az első tanyát.
Az udvaron egy mezítlábas menyecske állott. Magot szórt a tyukjainak.
- Micsoda puszta ez? - kérdeztük, a kocsit megállítva.
- Kava.
- Helyes úton vagyunk, - mondottuk örömmel. Hát jól megyünk-e Kingyesre, galambom?
- Kingyesre? Sohasem hallottam én annak hírét.
- Tán nem idevaló maga?
- Dehogynem lelkem, - felelte az asszony, - itt születtem én, itt is halok
meg.
Azzal tovább szórta az ócsut a tyúkjainak.
Ez egy kissé lehangolt bennünket. Különféle tekervényes utakon és töltéseken haladtunk által. Sehol egy ember, sehol egy ház, sehol egy szembejövő kocsi. Csak nedves smaragdzöld legelők és vörhenyes nádasok, mozdulatlan nyárfák és fehérlő füzesek és megint kanyargó út. A nap lealkonyodik. A vöröslő égen vadludak repülnek által. Lányi azokat nézi.
- Talán a vacsorát nézed, Géza?
- Dehogy azt. A ludak mind keresztbe repülnek előttünk.
No amott fehérlik már az esti szürkületben a másik tanya. Az ott Agyagos. Így mondtata Tuba is, hogy előbb Kavát érjük, aztán Agyagost, ami már szomszédja Kingyesnek. No, de ideje is már, hogy vacsorához jussunk.Öt perc mulva hogy bámul ránk Feszti Árpád!
Az út mellett egy ember üldögél. Valami karót farag.
- Micsoda tanya ez, atyafi?
- Kava, kérem alássan.
- Kava? Már, hogy volna ez Kava?
- De bizony Kava. Én csak tudom talán.
- Tyhü, az irgalmát, hiszen itt már voltunk egyszer.
- Persze, hogy voltak az urak. Láttam, mikor jöttek az előbb. Hát hova indultak?
- Kingyesre.
A fejét rázta. Nem hallott róla.
- Kocsis! - szólott ekkor Pósa a felháborodásnak és keserűségnek legmélyebb brugóján, - maga nem tudja az utat!
- De most már tudom - mondja a kocsis - a keresztutnál tévedtem meg. Egy darabig tanakodtunk, hogy bízhatunk-e a kocsisban. Én bíztam benne, Pósa nem bízott. Lányi bízott a kocsisban, de nem bízott a szerencsében. Van is abban valami, hogy ha az ember a kapuból megy vissza a cimbalomverőkért.
- Csak a másik pusztát elérjük - szólt reménykedve Pósa - ott majd Árpádhoz igazítanak bennünket. A szomszédban csak tudnak tán Kingyesről.
Utközben aztán beesteledett. Szerencsére holdvilág volt, és az mutatta a sűrű nádasok között vezető keskeny utat. De sehol egy eleven ember! Csak mély sötét árnyékok! itt-ott egy borzas kísértet gyanánt fölmeredő fekete fűzfa. Ilyen lehetett az ország a tatárjárás után.
Balladai mélasággal ülünk a kocsin, mikor egyszer valami száraz földhányásra érkeztünk és Lányi fölkiáltott:
- Dülünk!
Mikor már az ünköt mondta, mindhárman benne voltunk az árokban. A kocsis az nem volt benne, az túlrepült rajta s tán most is repülne, ha egy nagy nyárfa derekában meg nem kapaszkodik.
- Élsz-e, Lajos? - kérdeztem Pósát, aki az esésben lavinaként gördült át fölöttem.
- Élek, - felelte mély, komor hangon az árokból, - hát Lányi?
- Oda van a szép fehér ingem, - felelte Lányi a keserü lapu közül, - összegyűrődött.
Azzal kimásztunk.
- Hallja maga! - szólt ekkor Pósa, galléron ragadva a kocsist, - vallja meg, hogy sohasem járt erre!
- De bizonyisten jártam, - felelte a kocsis, - csakhogy kérem alásan annak immáron tíz esztendeje.
- Hát hogy mert maga elindulni, ha már tíz esztendeje nem járt itten.
- Azt gondoltam, hogy tudom az utat, - felelte a kocsis a fülét vakarva.
- Tudtam én ezt előre, - sóhajtott a cimbalmosunk, - az éjjel pappal is álmodtam.
- Én meg a farkasokkal, - szólt Pósa sötéten.
A farkas szóra Lányi a vad nádasra nézett és összeborzongott.
Fölsegítettük a kocsit az árokból, és áldottuk az alispánt, főispánt, szolgabírót, az egész vármegyét, hogy ilyen utat csináltattak a Feszty Árpád tanyájához.
- Gyerünk vissza, - szólott Lányi, - Isten tudja, mi lesz a cimbalommal itt a nádasok között.
- Kérem alásan, - mondotta a kocsis,- negyedóra mulva ott kell lennünk az Agyagosi pusztán.
- Biztosan tudja? - kérdezte Pósa.
- Biztosan, - felelte a kocsis. Azonban a félóra is eltelt anélkül, - hogy mi a nádak fölött lebegő holdvilágon kívül egyéb világosságot láttunk volna. No meg a szivarunk vége piroslott a sötétben.
Az est mindig mélyebb és árnyékosabb. A nádak mindig magasabbak. Olykor-olykor egy fahídon dökret által a lovak lába, azután ismét a puha keskeny töltésúton megyünk. A két kocsi zörgés nélkül halad a fekete úton. Se előre, se hátra nem látunk mást, mint a rejtelmes sűrűségű nádast, és itt-ott egy-egy kis megcsillanó vizet.
- Milyen mély lehet ez a víz? - kérdezi Lányi Géza.
Senki se felel rá. Az útra olykor borzalmas susogással hajlong föl a nád. Mintha láthatatlan rémek hajtanák. Most nem növény a nádas és nem fa a fűzfa, hanem csodás alakzatu mesebeli élőségek, amikben sötét értelem és kísérteti akarat van.
Egyszercsak egy kis rozoga fahídon megrecsesen alattunk a kocsi és mi nagy recsegés-ropogás között az egész világot érezzük szakadni alattunk.
- No, most végünk van!
A rozzant vén híd beroskadt a kerekek alatt. Az egész híd-e, vagy csak egy része? Vagy a kocsi törött össze? Az első pillanatban nem tudjuk.
Átmászunk a kocsiernyőn.
A kocsis a fejét vakarja: a kocsinak a hátulsó két kereke beleroskadt a hídba.
- Ember! - kiáltja elkeseredett haraggal Pósa, - vallja meg, hogy maga nem tudja az utat!
- Persze, hogy nem tudom, - fakadt ki kétségbeesetten a kocsis.
- Hát akkor hogy mert elindulni velünk!
- Azt gondoltam, hogy a képviselő urunk tudja.
No szépen vagyunk. Éjjel, egy emberlakatan vad sötét nádasnak rengetegében, oldalt mély vizek és kísértet-sóhajtozást hallató mérhetetlen nádasok között, - ennek a fele se tréfa!
Viaszgyújtókkal megvizsgáltuk a kocsit, hogy érdemes-e kiemelni, ha lehet?
Sok törés volt rajta. A sárfogó az egyik oldalon forgácscsá zúzódott, de a keréknek, meg a tengelynek talán nem is esett baja. Azzal a két kocsis, meg mi hárman nekiálltunk, és kiemeltük a fiakkert az útra.
- Hála Istennek, - mehetünk, - mondja Lányi, - de hova?
- Valahova majd csak kilyukadunk, - felelte a kocsis.
Azzal elindultunk újra az őskorszaki nád két mozgó fala között, az ismeretlen mocsárvíznek keskeny hangnyelő puha útján a végtelennek látszó sötét nemtudomságba. Ez a Dante útja egyik pokolból a másikba.
No aztán itt kezdett rám is zuhogni az áldás. Pósa nagyböjti prédikációt rögtönzött reám azért a meggondolatlan ötletemért, hogy így vaktában fölkeressünk egy olyan tanyát, amit a komáromiak sem ismernek. Lányi meg fölsóhajtott:
- Istenem, istenem, hát ezért tanultam én a cimbalom-művészetet, ezért szenvedtem és éltem negyvenegy esztendeig, hogy egy vad pocsolya legyen a temetőm.
- Hát a gyermekköltészet kutya? - szólt Pósa is, - ez aztán méltó befejezése lesz az én költői pályámnak!
- És éppen most, - folytatta Lányi, - mikor minden adósságomat kifizettem. De megálmodtam én ezt, megálmodtam!
Aztán arról beszélgettünk, hogy a Kingyes-tanya tán nem is létezik. Már hogy is lakhatna valaki ilyen vad nádasok között.
Feszty csak elgondolta, hogy neki tanyája van, mint az obsitos baka, mikor a lovát emlegeti.
A hold már akkor csaknem a fejünk fölött járt. Szemtelenül nevette a tótfejű, hogy micsoda aggodalmak között kocsikázunk: Vajjon hol állunk meg? Meglehet, hogy ez az út belevész valahol a mocsárba. Soha még két író meg egy cimbalmos így el nem végződött a világon! És megyünk tovább a puha úton, a fekete éjszakában, tragikus csöndességben...
Végre egyszer kutyaugatás hangzik nem is messze tőlünk. Micsoda üresség a Patti vagy a Ney Dávid éneke most e kutyaugatáshoz képest.
A sötétből ember jön elő.
 - Hol vagyunk?
- Agyagoson.
- No hálaistennek!
- Hova mennek az urak?
 - Kingyesre.
- Kingyesre?
- Csak ismeri tán?
- Nem én, uram.
 - Nem-e?
- Nem.
- Tán nem idevaló.
- Hát hova való vónék?!
- Itt kell annak lenni!
- Nincs az, uram.
- Szomszédság, ne beszéljen!
 - Szomszédság?
- A Feszty Árpád úr tanyája.
 - Az Árpád úré?
- Azé, azé. Hát azt tudja, hol van?
 - Azt tudom.
Egy ilyen hangra szabadulhatnak föl az elkárhozottak a purgatóriumból.
- No, ha tudja, hát menjen a lovak előtt. Megfizetjük.
Igy jutottunk el aztán a Feszty Árpád útjára. Meg is jött a kedvünk. Nótáztunk. A Feszty ablaka világított. Még ébren van!
És a két kocsi begördült a kis náddal födött tanyaház udvarára.
Feszty Árpád csakugyan otthon volt. Az ágyban olvasgatva hallgatódzott a nótára.
- Vajjon kik járnak erre? - tünődött magában, - bizonyosan betyárok.
És mikor a mi kocsink bejárt a tanyára, Feszty Árpád ott állt már elmeredő szemmel az ajtóban. A kezében két rengeteg nagy rozsdás pisztolyt lógatott.
No aztán, hogy micsoda regényes hely az a Kingyes, és hogy mit csináltunk mi ott három napig, azt nem mondom el. Kingyes maradjon fölfedezetlen és ismeretlen rejteke Feszty Árpádnak. Az ott időzésünk történetét pedig őrizze meg szintén kedves közös emlékünk gyanánt az a közösen csinált vers a mestergerendán, amely így kezdődik:
1894. szept. 12. 13. 14.
Itt mulatott három ember, azaz négy.
és így végződik:
Ilyet nem látott a Kárpát!
 Isten veled, Feszty Árpád!

***

Gárdonyi versikét írt a mestergerendára:
„1894. szept. hó tizenhárom, tizennégy
Itt mulatott három ember, azaz négy.
Lányi Géza cimbalmozott
Gárdonyi meg ugrándozott
Vidám volt a nádas határ
Pósa dalolt, mint a madár
Ilyet nem látott a Kárpát
Isten veled Feszty Árpád."

Összeállította: Pósa Dénes

 

PÓSA BÁCSI TARSOLYÁBÓL

 

Gárdonyi Géza: Játszunk falut!

 

Leginkább kerti asztalon lehet játszani, vagy más olyan asztalon, amelynek nem árt, ha krétával befirkálják. Az asztal közepére rajzolunk négy kis négyszöget. Az a templom, a faluháza, a kocsma meg a bolt. Az asztal szélére meg annyi kis négyszöget, ahány a játszó. Azok a szélen rajzolt négyszögecskék a házak.
A játszók úgy ülnek, hogy mindegyikük egy ház előtt ül. De az nem az ő háza, hanem a bal szomszédé. No, most már tegyük az ujjunkat a házunkra, ki ki a maga házára, amely a  jobb szomszéd elé van rajzolva.
Csak az áll, aki vezeti a játékot. Az gyorsacskán parancsolgat: Templomba! Haza! Bal szomszédba! Jobb szomszédba! Piacra! (A piac a templom és a faluház között van.) Boltba! Haza! stb. Aki hibás helyre teszi az ujját, megzálogolják!


Forrás: Az Én Ujságom, XXI. évfolyam, 12. szám, 1910. március 13.

   
 

IMÁDSÁG

 

Pósa Lajos: Egyetértve

posalajosszobor

Új hajnalt, új világot látok én!
Erőskarú zászlótartók születnek.
Magyar szív mélyéből göngyölgetik ki
Szent lobogóját a honszerelemnek.
Álljon alá mind, akinek bölcsőjét
Magyar földön termett fából faragták!
Álljon alá, kinek kenyéradó
Kalászait honi szellők ringatják!
Magyar dalok lengessék szárnyait!
Magyar érzés ölelje át!
Szeressük egymást mind testvérekül,
Együtt s egyformán a hazát!

Széttöredezve és egymást gyűlölve
Mindnyájan gyöngébbek vagyunk;
Szívünk egy cél felé dobogjon,
Egy célra gondoljon agyunk.

Ha millió meg millió kar
Fonódik egybe szép hazánk körül:
Eget-földet ráázó vihar jöhet,
Megállunk rendületlenül!


Forrás: Az Én Ujságom, XIX. évfolyam, 14. szám, 1908. március 29.

 

TERMÉSZET

 

Gracza János:

Halljátok-e a pacsirtát?

 

pacsirta1

Kis falunknak réges-régen
Volt egy öreg almafája...
A jó Isten tudja, mikor
Virágzott utoljára.
Lombtalannak látták mindig,
Mohos törzsét a szú ette.
Az elmúlás éjszakája
Ott borongott már felette.

Ki is vágták volna immár
Az öreg fát nemsokára:
Mikor egyszer csak felharsant
A szabadság harsonája.
S lelkesedve ment mindenki:
Öreg, ifjú, apa, gyermek...
Kard készült az ekevasból,
Harangokból ágyuk lettek.

Csoda történt. Piros fényű
Üstökös járt az ég boltján;
S a nap sose sütött szebben,
Szebb kikelet sose volt tán.
Virág pattant az ugarból,
A göröngyből rózsa nyílott...
S az almafa száraz ága
Bimbót hajtott, kivirágzott...

 

Forrás: Az Én Ujságom, XIX. évfolyam, 14. szám, 1908. március 29.

 

Szerkesztette: Homoly Erzsó

 

 

 

 

 

 

 

 

szozattv


szozat a tiszta hang PozsonyiCsata Határterületen szolgálnak Ordo liturgicus Budapestinensis KONDOR_MEGHIVO
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo