Muskátli - 2017. február

Melléklet jó gyermekeknek

Immáron a 2016/2017-es tanév kezdetével a Muskátli a harmadik évfolyamába lépett. A világháló segítségével a Pósa Lajos költő, szerkesztő szülőfalujából szállnak továbbra is a jó gyermekekhez és örökgyermekekhez a szebbnél-szebb versikék, mesék, megemlékezések.

A nemesradnóti Lidike Pihenőház alkotóműhelyében ez esztendőben is Az Én Ujságom hasábjait lapozgatva kerülnek elő az értékes írások. Így a mai kor vívmányainak köszönhetően ismét elérhetőek az oly kedvelt képes gyermeklap válogatott részei itt a www.szozat.org elektronikus lapon.

A Muskátli második évfolyama, hasonlóan az elsőhöz ismét kiadásra kerül évkönyv formában. Megrendelhető a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail címen. Keressetek bennünket a facebookon is https://www.facebook.com/posa.emlekere a Pósa Lajos Emlékére oldalon.

2017. február / III. évfolyam / 6. szám

Kedves Gyerekek és Örökgyerekek! A Szózat havonta megjelenő elektronikus folyóirat oldalain kis Olvasóinknak is szeretnénk kedveskedni.
Pósa Lajost, az eredeti magyar gyermekirodalom megteremtőjét és gyermeklapját, Az Én Ujságomat hívom segítségül, de új tartalmak is helyet kapnak.  
Száz év elteltével még mindig aktuális, időtálló és lélekemelő az egykori sárga lapok tartalma és közlendője. Fogadjátok szeretettel, s emlékezzetek jó szívvel a száz éve elhunyt költőre, szerkesztőre.

Pósa Lajos:

Kár, kár, kár

Kár, hogy éjjel-nappal havaz,
Kár, hogy nincsen inkább tavasz
Nem járhatunk eke nyomán,
A barázdák sűrű során...
Kár, kár, kár!

Kár, hogy elmúlt a meleg nyár,
Hullámzott az egész határ,
Pitypalattyolt a fürj szépen
Ringó kalász tengerében...
Kár, kár, kár!

Kár az ősz is, hogy itt hagyott,
Elvitte a nyájas napot,
Kertek ölén, domb oldalán
Nem mosolyog gyümölcs a fán...
Kár, kár, kár!

Kár, hogy ilyen hosszú a tél,
Hideg a nap, későn is kél.
Zúg-búg a szél a hegytetőn,
Farkas ordít erdőn-mezőn...
Kár, kár, kár!

Forrás: Az Én Ujságom, XXIII. évfolyam, 8. szám, 1912. február 11.

 
Hatvan éve hunyt el

Gyökössy Endre

Gyökössy Endre (Szeghalom, 1880. november 30. – Bp., 1957. február 13.): költő. Debrecenben és Budapesten jogot és bölcsészetet tanult, az államtudományok doktora lett. 1908-ban a MÁV szolgálatába lépett; a MÁV iskolák és internátusok tanfelügyelője volt. A II. világháború alatt vonult nyugdíjba. Élete utolsó éveit Szarvason töltötte. Joghallgató korában szerkesztette Debrecenben a Debreceni Főiskolai Lapokat, s megalakította a Bokréta költői társaságot, amelynek tagjai rajta kívül Baja Mihály, Gulyás József, Madai Gyula és Oláh Gábor voltak. Bokréta címmel együtt adták ki verseiket. 1923-tól a Petőfi Társaság tagja. A konzervatív költők közé tartozott. 1919 után gyakran irredenta szellemben írt. Számos ifjúsági regénye is megjelent, színdarabokat is írt. Együtt dolgozott Pósa Lajossal, s rendszeres szerzője volt Az Én Ujságomnak.

Főbb művei: Bokréta (versgyűjtemény, többekkel, Debrecen, 1902); Idegen földön (versek, Szeged, 1905); Palkó Debrecenben (ifjúsági elbeszélések, Bp., 1906); Szépország száműzöttje (versek, Bp., 1921); Termő Élet Rimei (Új versek, Bp., 1924); Fehér galamb száll a falu felett (dalok, Bp., 1932); Apró jónapok hegedőse (versek, Bp., 1938).

A fia Dr. Gyökössy Endre (1913-1997) lelkész-pszichológus. Ő volt az első Magyarországon, aki a lélektan felismeréseit, a pszichoterápia módszereit lelkigondozói munkájában közvetlenül hasznosította. Ugyanakkor nagyon ügyelt arra is, hogy a lélektani módszerek tudatos alkalmazásával a lelkigondozás lényege ne sérüljön. Fontosnak tartotta, hogy Isten Igéjét olyan közel vigye az emberhez, hogy ez a „közelség” gyógyíthasson.

Lőrincz Sarolta Aranka:
Régi és igaz történetek mai iskolás gyerekeknek / 12. történet /

Tökmagolaj sajtolás

Tartotta egy ideig magát a nagy hideg, de február 6-án, Dorottya napján megjött az enyhülés. A hó vizes, latyakos lett és repedezni kezdett a jég a patakon. A sinkót a korcsolyákkal együtt Ferkó fölrakta a padlásra és szomorúan nézte a téli örömöknek búcsút mondó, csúnya, egyre feketedő februárt. Nem sokáig kesergett a téli időjárás enyhülésén, mert a farsangi idő sok vidámságot tartogatott a gyerekek számára. Minden héten volt egy-két lakodalom, ahol a falu összes gyereke kíváncsiskodhatott, ugrándozhatott, főleg az esküvőre menő, vigadozó násznép körül. Ilyenkor a templom bejáratánál osztották a fehér, foszlós mennyasszony kalácsot. Nosza, minden gyerek a kalácsot osztó asszony körül tolongott, amiből Ferkó, de még kenyeres pajtása, Rados Jóska sem maradhatott ki. A tülekedő gyerekhad a szeletelő asszony kése alól kapkodta a finomságot, amihez csak ilyenkor, vagy karácsony ünnepén jutottak. Az asszony kétségbe esve szidta őket, attól félve, hogy valamelyiket akaratlanul is megvágja a késével. Nem bánták a szidást, csak ehessenek a kalácsból.

Édesanyja esténként elővette a libatollat és azt fosztották, kellett a lányoknak a kelengyés vánkosba, dunyhába. Ha megfosztották, akkor elővették a kender gúgyeláját és igyekeztek a fonással, hogy a megfont kenderszálát még a tavaszi munkák beállta előtt meg is szőhessék.

Ferkó nagyapja esténként fűzfavesszőből kosarakat font, kukoricát morzsolt az állatoknak, és ha jó kedve volt, akkor játékokat farigcsált, kukoricaszárból hegedűt és más apróságot. Ferkó és öccse Filip kukoricatusából tornyot, vagy kutat épített és az volt a győztes, aki a legmagasabbra rakta,vagy akinek legkésőbb dőlt össze. Amint vége felé járt a farsang, a ház gazdasszonya kenyérsütéskor a kemence tetejére tökmagot rakott szárítani.

Ebbő lesz a jó tökmagolaj szógám, maj mellád!- mondogatta Ferkó nagyapja és egy fakanállal gyakran megkeverte a nagy vas tepsikbe rakott magvakat, hogy egyenletesen száradjanak.

Hamvazószerda előtti héten a megszáradt tökmagot nagyobb vászonzsákba, kapcába öntötték és elvitték Radosékhoz, akik a Hangya Szövetkezet mellett laktak. Későn értek oda, már ott sorakozott a sok tökmagos kapca és a tulajdonosaik is, szorosan, egymás mellett ültek a lócán és eregették a pipafüstöt.

Adjon Isten!- köszönt Ferkó nagyapja, és levette fejéről báránybőr sapkáját.

Adjon, de jobbat, mint tavaly vót!- felelték az öregek, és sorban kezet fogtak az érkezővel.

No, lám hoztá magadval utánpótlást is! - mondta az egyik, amint a gyerekre emelte a tekintetét. Ferkó hangosan köszönt, és megállt a lóca mellett, ahol a nagyapja kapott helyet. Az öregek úgy ültek szorosan egymás mellett mozdulatlanul, mint a fekete szobrok, csak a pipáik füstje árulta el, hogy élő emberek. Vének voltak és kopottas ruhájuk szegénységről árulkodott. Hirtelen nagyapja gyakori mondása jutott eszébe: A szegénység és az öregség két súlyos méltóság, elég közülük egy is!

Erre, az egyik öreg kivette szájából a pipát, köpött egyet a földes padlatra, körbenézett a többieken és megszólalt: Tudjátok, a szegínysígbe lehet megismernyi a jó barátot!

Hümmögtek az öregek ezen a mondáson, sorra ízlelgették, szopogatták az elhangzott bölcsességet, mint a szájukban lévő pipaszárat. Rövid időre leült közéjük a csend, de nem sokáig, mert egy másik vénember folytatta:

Ki a szegénysíget elviseli, az elíg gazdag!

Ferkó nagyapja is elővette rejtett bölcsességét és tovább göngyölítette a szegénység fonalát: Nem szégyen a szegínysíg!

Az öregek bólogattak, hogy igaz. Ekkor a tökmagsajtoló tulajdonos beszólt az ajtón: Miklós bátya, gyüjjön ké, ki van sajtóva a tökmagja!

A megnevezett öregember felállt és megjegyezte: Jó lesz az olaj, mer a nagyböjtyi időben, az asszony csak evvel főz. A sotolékot meg a tyúkok kapják, jobban fognak tojnyi tűle! No, áldjon Isten benneteket!- azzal kezébe vette görbe botját és kilépett az ajtón.

A többiek elmormogták, hogy áldjon. Mivel tágasabb lett a hely, ide-oda lökődtek a lócán s így Ferkónak is helyet szorítottak.

Közben szép lassan fogyni kezdtek a tökmagos zsákok, de az öregek is fogytak a lócáról. Ahányszor nyílt az ajtó és belépett a tökmagsajtoló ember, annyiszor tódult be a hideg a helyiségbe és szorította ki a pipafüstöt. A beáramló hideg az időjárásra terelte a szót. Mindjárt meg is szólalt egy vézna, nagybajuszú öregember, Sanyo bátya, aki fönt a nemes dombon lakott. Látszott, hogy sokat tud az időjárásról, mert sorra mondta a megfigyeléseit.

Aholyan idővel kezdődött Orsolya napja, olyan is lett a té! Gál napja meg száraz vót, biz a nyár is száraz lesz, maj meglátjátok!

Erre Ferkó nagyapja is megszólalt: De azért bizakodhatunk, mer nagyon korán lehullottak a fák levelei, az meg azt mutatja, hogy a következő esztendő termékeny lesz ám!

Egy másik öregember, Istvány bátya is tudott valamit: Karácsonykor nagy szé fújt, mán azt hittem, hugy leviszi a zsúpot a háztetőrő. Ebbő következik, hogy az újesztendő bő gyümölcstermést hoz!

Hej Estvány, de a névnapodon is fújt ám a szé, azér könnyen megromlik a bor!- szólalt meg Sanyo bátya.

Ferkó nagyapja mosolyogni kezdett a bajsza alatt és kimondta a következő bölcsességet: Amelyik családban sok a férfiember, ott nem marad ideje a bornak megromlanyi!

No, ezen aztán jót nevettek az öregek. Ahogy Ferkóék magukra maradtak, bekíváncsiskodtak a sajtolóhoz. A kamraszerű helyiségben állt a nagy sajtoló kád. A tökmag először egy fadézsába került, ahol egy hatalmas doronggal alaposan megtörték. Aztán belerakták egy lábakon álló sajtolóba, amelynek belseje fémből készült nagy, lyukacsos edény volt. Amikor tele lett az edény, egy malomkő nehezék ereszkedett rá, amit fahajtókarral kellett hajtani. A magvak alaposan összepréselődtek és a tökmaghúsból fokozatosan megindult a zöldes lé. Az edény lyukacsos részein kicsorgott a körbefutó kis vályúcskába, aztán egy kis lyukon belecsorgott az alatta lévő kannába.

No, mámára megvónánk! Elég is vót a munkábó!- egyenesítette ki magát a sajtoló ember.

Ihun ni, teli lett az ediny!- kurjantotta el magát Ferkó nagyapja.

Édesanyám örőnyi fog neki!- tette hozzá Ferkó.

De té is örőnyi fogsz, ha a kenyeredre csurgatod a tökmagolajat, oszten hordós káposztát esző hozzá!- cuppogott nagyapja, amint a finom ennivalót említette.

No, de fizessünk, oszten siessünk ám haza, még lenne egy kis munka, szógám!- bökte hátba Ferkót az öreg palóc miközben az olajjal teli kannát a kezébe fogta.

Ferkó a sotolékos kapcát kapta a hátára és vígan lépegetett nagyapja nyomában. Így ballagtak szépen, komótosan hazafelé. Ebéd után nagyapja magához intette a gyereket.

No, ehun egy zsák, elmégy vele Dénesékhö, oszten kőcsön kérsz egy baknyúlat!

Dénesék fönt a nemes dombon laktak, közel a régi Kazy uraság kúriájához, amelyet Dobos és Gyurász paraszt gazdák vettek meg Róth Simon földbérlőtől, még Trianon után.

Ferkó, amint ballagott fölfelé az udvaron, alaposan körülnézett. Széles porta, elején ugyanolyan vert falú, zsúpos ház, kis ablakokkal, mint az övék. A ház végén nagy, kőből épített istálló állt. Nézelődött egy ideig, aztán kinyitotta a pitvar ajtaját és illendően beköszönt az alacsony, gerendás házba. A tegnapi tökmagsajtolásnál látott Sanyo bátya nyitott neki ajtót. Ferkó elmondta, hogy miért küldték.

Az öreg beszólt a házba, ahonnan egy magas, vállas fiatal húsz év körüli legény lépett elő, ő is Sanyo névre hallgatott. Huncutul ránézett a fekete szemű legénykére és elindult az istálló felé. Ferkó a nyomában.

No, gyű csak Ferkó, itt vannak a nyúlak, ha elíg ügyes vagy, akkor megfoghatsz egy baknyúlat!

Kinyitotta az istálló ajtaját és Ferkó csodálkozva nézett körül. A tehenek lábánál szabadon futkároztak a szebbnél szebb nyulak, tarkák, fehérek, feketék. Az ajtónyitás zajára eltűntek a jászlak alatt, ahol félénken megbújtak a bőséggel leszórt száraz szénában. No, most mi legyen, hogy fogjak belőlük akár csak egyet is - gondolta Ferkó és tétován állt az istálló közepén. Hirtelen nyílt az istálló ajtaja és egy tíz éves forma, vékonyka kislány merészkedett befelé a párás, trágyaszagú melegbe. Kíváncsian nézett a fekete hajú legénykére, majd szerényen megállt az istálló ajtajában.

No, ha még ez a jánka is itt van, akkor biztos nem fogom meg a nyúlat!- morfondírozott magában Ferkó.

A kislány ismerte Sanyo bacsiját és tudta, hogy ki akarja próbálni a legénykét, aki azt sem tudta melyik lábára álljon zavarában.

Sanyo bacsi fogd meg te a nyúlat!- mondta ellentmondást nem tűrő hangon, aztán újból Ferkóra nézett és kedvesen rámosolygott. Ferkó bátran belenézett a kislány barna szemébe és ott csodálatos kis fényeket látott. Nem is olyan csúnya ez a jánka- gondolta magában.

Sanyo bátya látva, hogy Ferkótól nem várható nyúlfogás, mindjárt megjegyezte: Ki sok nyúl után fut, egyet sem ér el.

Hát, ami a nyúl utáni futást illette, Ferkó még csak meg sem próbálta, csak visszamosolygott a kislányra. Dénes Sanyo meg nem állhatta, hogy huncutul kacsintva rájuk ne szóljon:

No, Ilonka jó lesz neked ez a Ferkó szeretőnek!

Erre Ilonka elszégyellte magát és amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is tűnt az istálló ajtaja mögött, mintha ott sem lett volna. Dénes Sanyo egy jót nevetett a gyerekek zavarán és kabátját lekapva magáról az éppen arra ugrándozó nagy baknyúlra dobta.

Ihon e, lám én csak egy után szaladtam, oszten meg is fogtam! Mutasd csak a zsákod, te gyerek!- azzal megmarkolta a nyúl hátán a bundát és ügyesen Ferkó zsákjába rejtette.

Egyhét múva, oszten hozd vissza a nyúlat, te fekete szemű Ferkó, mer ha nem, akkor vő lesző nálunk, ha megnyősz!

Azzal jól meglapogatta Ferkó hátán a bekecset, majd kitessékelte az istállóból. Ferkó gyorsan elköszönt, még a sapkáját is elfelejtette a fejére tenni, annyira sietett. A fülei csak úgy égtek az átélt izgalmaktól. Amint hazaért a nagyapja már várta. Ugyanolyan ügyes mozdulattal fogta meg a nyulat, mint Dénes Sanyo, a barna szemű Ilonka bátyja és betette a nőstény nyúl mellé a ketrecbe. Végül száraz szénát dobott nekik, hogy megnyugodjanak.

No, mit mondott Sanyo bátya, mikor köll visszavinnyi a baknyúlat?

Egy hét múva.- felelte Ferkó szűkszavúan. Arról már mélyen hallgatott, hogyha nem viszi vissza időben, akkor vő lesz Déneséknél, ha megnő, a soványka, barna hajú Ilonkát kell feleségül vennie. Ezt a házassági lehetőséget nem osztotta meg a nagyapjával, megtartotta magának.

Lőrincz Sarolta Aranka: Hangszerek farsangi bálja

Heje, huja, haj,
Itt van a farsang!
Zene-bona szól a duda,
Ráfelel a kis furulya.
Heje-huja, haj,
Itt van a farsang!
Nyekereg a harmonika,
Pörögj-forogj kis Katica!
Heje-huja, haj,
Itt van a farsang!
Gitár pendül jókedvűn,
Muzsikál a hegedű.
Heje-huja, haj,
Itt van a farsang!
Táncol, forog, ropja mind,
A cintányér rákacsint.
Csindadratta-haj,
Itt van a farsang!
Dob dübörgés, nagy vígság,
Farsang farkán így járják,
Heje-huja, haj,
Itt van a farsang!

Lőrincz Sarolta Aranka: Téli napsugár

Téli napsugár
fagyos fénye táncol,
hólepedőn  csillog, villog,
magas égből gyengén csorog,
 mert már nagyon álmos.

 Fehér a határ,
 zúzmara csüng fáról,
ezüstösen csillog-villog,
a nap gyengén ráhunyorog,
mert már nagyon álmos.
 
Csíp a levegő,
fagy dermeszti tájat,
a téli nap ásít, pislog,
égi ágyon úgy kucorog,
mert már nagyon álmos.

Lőrincz Sarolta Aranka: Téli erdő

 Köd kúszik az erdőn,
Fátyolt sző a fákra,
Csillogó ezüstöt
 Rak minden fűszálra.

Őzek és szarvasok,
Minden zajtól félnek,
Bús, barna szemükben,
Nagy félelem ébred.

Ki jár most az erdőn?
Medve, farkas, róka.
Vadászok puskája,
Dörren hébe-hóba.

Mi roppan, és zörren?
 Téli fáknak ága?
Vagy egy nagy madárnak,
 Suhogott a szárnya?

Zúzmarás az erdő,
S csupasz fáknak ága,
Csillogó ezüstszínt
Öltött most magára.

A verses mesék itt, a Muskátliban jelentek meg először.

Januári történet Pósa bácsi 2017-es falinaptárához
2017-ben a Pósa Lajos emlékére facebook oldalon és itt a Muskátli hasábjain azokat a helyszíneket szeretnénk bemutatni, amelyek kötődnek Pósa Lajoshoz egy-egy szép és érdekes történet kapcsán. Minden hónapban megismerkedhetünk egy helyszínnel és az odakötődő eseménnyel. Tarts velünk, mókás, élvezetes, hasznos kalandozásban lesz részed. A naptár természetesen nyomtatott formában is beszerezhető Rimaszombatban a Tompa Mihály könyvesboltban és Nemesradnóton a Lidike pihenőházban.

Pécel

Pécel város Pest megyében a Gödöllői járásban. Pécel a 19. század közepén vesztette el városi rangját, melyet 1996-ban visszanyert.

A gazdag budapesti és vidéki polgárság egy része nyaranta Pécelre költözött, mert Pécel 1867 óta, a vasútvonal megnyitása óta, könnyen elérhetővé vált, és jó levegője, szép természeti adottságai egyenértékűvé tették a Buda környéki kiránduló és nyaraló helyekkel.
Lépten-nyomon kávéház, vendéglő várta a betérni vágyókat. Egy-egy estén nemcsak a cigányzenekar húzta a talpalávalót, de műkedvelő előadásokra is sor került. Pezsgett az élet, esténként benépesültek az utcák, megteltek a kávéházak teraszai, kezdődhetett a táncmulatság, egy jó kártya parti vagy éppen egy biliárdjátszma.  

Szemere Szálló, Fürdő és Vendéglő

 „A „PÉCZELI SZEMERE FÜRDŐ" részvénytársaság 1895 júniusban alakult s július 13-dikán már megtartotta fürdő-megnyitó ünnepségét. Nevét Szemere Pál egykori költőről és írótól vette, aki itt született, itt halt meg, és mint régi péczeli közbirtokos itt lakott s működött a folyó század első felében a magyar irodalom úttörői közt.
A fürdő tulajdonkép egy uszodával kapcsolt hideg fürdő volt, a vasúti pályaház közelében, a pályaháztól a községbe vezető főút mellett (ma Baross utca).
A „Szemere Szálló” , melynek 800 ember befogadására s színpaddal ellátott hatalmas terme a legfokozottabb igényeket is kielégíthette.
A Szemere Szálló, Vendéglő és Fürdő kellemes teraszán, a vendégek kipihenték a fürdőzés fáradalmait, közben az Új Idők hasábjain olvasottakat beszélték meg, vagy éppen táncoltak a táncteremben gondtalanul. Egy kedves anekdota szerint Pósa Lajos az Én újságom gyermeklap szerkesztője azon bosszankodott, hogy a finom húslevesben levő csontban nincsen velő. Faragó József nem ismert lehetetlent. A konyhában összetört egy fehérrépát és beletömködte a csontba majd visszaszaladt az eredménnyel. A nagyhírű újságíró megjegyezte ugyan, hogy „Faragó Úr ez nem velő”, de a határozott válaszra „De bizony az kérem” nem reagált már, viszont úgy látszik megbocsátotta ezt a kis incidenst, vagy maga sem volt biztos benne, hogy amit eszik mi is valójában, így továbbra is látogatta a kedves helyet.

Pósa Lajos 1907 körül Pécelre költözött családjával együtt. Herman Ottóné Borosnyay Kamilla és Pósa Lajosné Andrássy Lídia levélváltásaiból tudjuk, hogy a két család számára a költözés nehézségeket okozott a kapcsolattartásban. Íme néhány mondat Herman Ottóné 1907-ben írott leveleiből:

„Nekem volt igazam édes, mikor könnyes szemmel mondtam, hogy számunkra Péczel annyi, mintha elvesztettünk volna benneteket. Kétszer kellett a bejelentett látogatásunkat letelegrafálni.”
„Jaj, jaj Lidikém! Jaj te Péczel, de csak is elszakítottál te bennünket egymástól…”

Móra Ferenc írásából a Pécelen eltöltött napokat ismerhetjük meg:

Pósa bácsi Pécelen

Lehet annak vagy nyolc esztendeje, mikor én Pósa bácsit meglátogattam Pécelen.
Ott laktak akkor szép tornácos házban, szelíd topolyafák strázsáltak a kapujában, gólyahírvirágos nádas szegte be a kertjüket.
– Pósa bácsi, tudod-e, mért jöttem? – kérdeztem tőle, ahogy kitárt karral elébem jött az alkonyati pirosságban.
– Akármiért jöttél, hozott az Isten! – szorított a szívére.
– Meg akarom lesni, hogy csinálod te a verset. Honnan szeded az édes mézet, amivel itatod az emberek lelkét. Kitől tanulod a csudálatos muzsikát, mely minden
sorában csilingel. A lelket meg-fájdító szomorúságokat, a szívet megmosolyogtató vidámságokat, hogy öntögeted bele.
– No, akkor a legjobbkor jöttél – mosolygott szelíden Pósa bácsi. – Verset írtam éppen. Péceli nádasban fütyül a rigó: ez a címe.
Szerettem volna megnézni, de azt mondta Pósa bácsi, ráérünk még arra.
– Utas embernek nem verssel kell gondját viselni – tréfálódzott Pósa bácsi felesége is, az aranyos Lidi néni, akinek annyi sok szép versét olvastátok már Az Én Ujságomban.
Pósa bácsi virágszemű Sárika lánya már akkor hozta is a hirtelen-hamarjót. Sóba főtt volt-e, levelen sült volt-e, azt én már meg nem mondom, csak az a bizonyos,
hogy mire Sárika elszedte a szép fehér radnóti abroszt, akkorra a levelibéka tiszta időt jövendölt másnapra a vadszőlő levelek közt. Azt pedig olyankor szokta tenni,
ha üresen viszik ki az asztalról a telin hozott tálat.
Vacsora után nyugovóra tért a ház népe, mi ketten ott maradtunk Pósa bácsival a tornácon a meleg tavaszi éjszakában. Mesének örülő boldog gyerek módjára
ültem a lábánál és lélegzetvétlenül lestem szájáról a szót, a hallgató sötétben; melyben csak a szivarja tűzepre piroslott.
Édesanyja sírjáról beszélt éppen, hogy a hűséges szívű radnótiak hogy viselik annak gondját, mikor hirtelen nagy fekete pille csapott le az eresz alól s panaszos
zúgással karikázott körül bennünket.
– Hess, pille, hess! – legyintett felé Pósa bácsi. Én pedig azt gondoltam magamban, hogy bizonyosan ez az éjszínű pille zúgja bele a Pósa bácsi verseibe a szomorúságokat.
No, reggel majd kilessük a többit is!
Harmathullajtó halvány hajnalon, ahogy kidörgöltem a szememből az álmot, Pósa bácsi már ott járt-kelt a topolyafák alatt. Fehér fején tündököltek a harmatcseppek,
mint gyöngyök az ezüstkoronán. Valóságos király módjára várta ott a hódolókat.
Hát a hódolók jöttek is.
Legelső volt a rigó, a péceli nádasból. A legalsó faágra röppent le, elfuvolázta üde, friss nótáját, aztán ment vissza a fészkét rakogatni.
– No – gondoltam –, az már bizonyos, hogy Pósa bácsi ettől szokta a fuvoláját kölcsön kérni. Mert olyan friss és üde az ő dala is, mint a rigóé.
Aztán a pintyőke volt a soros. Nem is egy, hanem egész fészekalja. Ezek nem csak muzsikáltak, hanem táncoltak is mindenféle bohókás táncot.
– Ezektől tanulja a mókát – mondtam magamban, mikor elrepültek.
Akkorra kisütött a nap, fölszáradt a kertben a harmat és elkezdtek röpködni a kertben a jázminvirágok fehér csillagai. Legalább előszörre azt hittem. Aztán láttam,
hogy nem virágok röpülnek, hanem a fehér pillék, melyek a jázminvirágok mézes kelyheiben töltötték az éjszakát. S ami mézet ott összeszedtek, azt most
mind odahordták Pósa bácsinak. Úgy körüllibegték a fejét, hogy alig látszott ki közülük.
Nem szóltam Pósa bácsinak semmit, arról, amit láttam, csak búcsúvételkor mondtam annyit, hogy tudom ám, amit tudok, nem hiába jártam Pécelen.
– No?
– Tudom már, kik segítenek neked verset csinálni, Pósa bácsi! Láttam, kik a tanítóid!
– Annál jobb – mosolygott Pósa bácsi –, fogadd meg őket te is!
Már hiszen énbennem meg is lett volna a jó szándék, hanem énhozzám nem szegődtek ám be se rigók, se pintyőkék, se pillangók. Pósa bácsi pedig nemsokára
beköltözött Budapestre, s lám, a nagy kővárosban is csak olyan bőven termette a dalt, mint odakint a faluban. S színe, illata mind olyan volt, mint azelőtt. Pedig itt
nemigen segíthettek neki rigók és pillangók!
A dolog aztán akkor világosodott ki előttem, mikor nemrégiben megint kint jártam Pécelen, s megnéztem a topolyás házat. A topolyák mind megvannak még
most is, de leveleik nem susognak, csak zörögnek. S a péceli nádasban hallgatagon gubbaszkodik a rigó. Ritkán és akkor is fáradtan pittyegnek egyet-egyet a pintyőkék, fehér pillék se legelgetnek a jázminokon.
Nem ám, mióta Pósa bácsiék elköltöztek innét. Tanító volt ő, nem tanítvány.
Tiszta füttyét tőle tanulta a rigó, aranyos jókedvét a pintyőke s mézet az ő szíve kertjéből gyűjtögettek a pillangók.
Olyan kert az, amilyent nem teremtett többet az Isten: negyven éve nyitja rózsáit a magyar gyerekeknek megapadhatatlan bőséggel. Nyissa is még sokáig és szomorúságok éjszín pillangói meg ne találják közéjük az utat.

Forrás: Az Én Ujságom, 1914. június 2-i száma

És akkor lássuk a cikkben említett Péceli verseket is:

Pósa Lajos: Péceli nóták

A PÉCELI NÁDASBAN . . .

A péceli nádasban
Szól a nádi veréb:
Gyönge nádszál a leány,
Nem egyéb, nem egyéb.
Minden szélre ingadozik,
Hajladozik, játszadozik,
Gyönge nád, nem egyéb.
A péceli nádasban
Szól a nádi veréb.

A péceli kertekben
Szól a sárga rigó:
Mind csapodár a legény,
Mind huncut a bíró.
Mért nem veri mindjárt vasra,
Ki a leányt úgy megcsalja!
Mind huncut a bíró.
A péceli kertekben
Szól a sárga rigó.

FURCSA MALOM A PÉCELI MALOM

Furcsa malom a péceli malom,
Ne menj oda, kedves kis angyalom!
Mind megbánja, aki egyszer ott jár:
Vám fejébe csókot szed a molnár.

Nem félek én attól a molnártól,
Sem attól a furcsa szokásától!
Csak a csóknak lehet csók a vámja,
Csak te lehetsz a szívem molnárja!

A PÉCELI MAGAS DOMBON

A péceli magas dombon
Van egy fehér, kis tanya,
Ott lakik a legszebb kis lány,
Az én szívem csillaga.
Talán azért lakik ott, mert
Közelebb a mennyország . . .
Jaj de félek, hogy az égbe
Angyalnak elrabolják!

Édes-kedves kis angyalom,
Föl ne repülj az égbe!
Repülj inkább, mint a galamb,
Hű szeretőd ölébe!
Meglásd, a jó Istennél is
Százszor jobban szeretlek!
Gyöngyvirággal legyezgetlek,
Tenyeremből etetlek.

RÁKOS VIZE FOLYDOGÁL A KERT ALATT …

Rákos vize folydogál a kert alatt,
Boldog időm jaj de hamar elszaladt!
Ügy elfutott: soha utói nem érem,
Boldogságra nincs is már több reményem!

Szomorúfűz ringatja a madarat,
Az enyém már ott pihen a hant alatt!
Porladozik ölelgető két karja,
Fehér rózsa, kék nefelejcs takarja.

Járok-kelek tarka réten, zöld mezőn,
Jobb nekem a kakukkfüves temetőn!
Gyönge szellő megrezgeti a gallyat,
Talán az én alvó rózsám sóhajtgat!

Összeállította: Pósa Dénes

Magyar hősök fegyverei

Hazánkban először Hunyadi János utolsó csatájában használták katonáink a tüzelő fegyvert. S rá alig egy félszázaddal, Hunyadi Mátyás nagy királyunknak már messzi földön híres ágyúöntői és fegyverkovácsai voltak.
Ágyúkkal a két Kolozsvári testvér pozsonyi műhelye látta el Mátyás király híres fekete seregét. S ezeket a nehéz ágyúkat hat bivaly húzta; Mátyás ügyes tüzérei pedig diadalmasan harcoltak velük mindenütt.
A híres fegyverkovácsok meg Budán, Rozsnyón, Késmárkon, Pozsonyban olyan puskákat készítettek, amelyekért a muszka cár is, a litvánok fejedelme is versengett. Aki csak kardot készített, nem hívhatta magát fegyverkovácsnak, az ő neve bizony csak kardcsiszár volt.
A kurucok idejében már pisztolyokat is készítettek a fegyverkovácsok. Thököly fejedelem muskétásait a lelkes és ügyes szepesi fegyverkovácsok látták el kitűnő pisztolyokkal, puskákkal. Nagy Rákóczi Ferenc urunknak pedig különösen a munkácsi udvari kovácsok csinálták a kiváló karabélyokat és a kétcsövű pisztolyokat.
A hős fejedelem nemes kompániáját is a munkácsi udvari fegyverkovácsok fegyverezték fel. De sok dicsőséges harcot is láttak azok a karabélyok!
Hát azt ki ne tudná, hogy Kossuth Lajos székely regimentjének Gábor Áron öntötte városok, faluk szépszavú harangjából a könnyű, jó ágyúkat?
Magyar hőseinknek mindig voltak magyar fegyverkovácsai is!

Forrás: Az Én Ujságom, XIX. évfolyam, 7. szám, 1908. február 9.

Közmondások

* Szép szó ellenséget is megbékéltet.
* Nagy teher is könnyű, ja sokan emelik.
* Egyedülállót még a szél is inkább éri.
* Tükör azt mutatja, mi előtte van.

Forrás: Az Én Ujságom, XIX. évfolyam, 8. szám, 1906. február 16.
 
 

Gyökössy Endre: Adjon az Isten!

Adjon az Isten
Eleget a jóból!...
Soha ki ne fogyjon
Kamrából, pincéből
Puha kalács, jó bor!

Adjon az Isten
Tíz ökröt az ólba!...
Ezüst ekeszarvat,
Ezüst ostornyelet
Csak úgy foglalóba!

Adjon az Isten
Egyebet is, mást is:
Ezer fehér bárányt,
Arany juhászbotot,
Arany furulyát is!

De ha az Isten
Mást nem is ad nékünk,
Százszor is megáldjuk,
Óh, csak megőrizze
Friss, jó egészségünk!

Forrás: Az Én Ujságom, XIX. évfolyam, 6. szám, 1908. február 2.

Nógrádi Pap Dezső:

Az öreg almafa

Kis falunknak réges-régen
Volt egy öreg almafája...
A jó Isten tudja, mikor
Virágzott utoljára.
Lombtalannak látták mindig,
Mohos törzsét a szú ette.
Az elmúlás éjszakája
Ott borongott már felette.

Ki is vágták volna immár
Az öreg fát nemsokára:
Mikor egyszer csak felharsant
A szabadság harsonája.
S lelkesedve ment mindenki:
Öreg, ifjú, apa, gyermek...
Kard készült az ekevasból,
Harangokból ágyuk lettek.

Csoda történt. Piros fényű
Üstökös járt az ég boltján;
S a nap sose sütött szebben,
Szebb kikelet sose volt tán.
Virág pattant az ugarból,
A göröngyből rózsa nyílott...
S az almafa száraz ága
Bimbót hajtott, kivirágzott...

Forrás: Az Én Ujságom, XXI. évfolyam, 87 szám, 1910. február 6.