Bajcsy-Zsilinszky Endre: Mátyás király [VI.]

    13. A boroszlói hadjárat

   

    Mátyás királynak valójában csak egy hűséges szövetségese volt egész változatos pályája végéig: a szentszék. Minden új pápa jövetele elé, örökös nemzetközi bizonytalanságok közepette élvén, joggal tekintett aggódással a magyar király: nem fog-e az új Szent Péter-utód más irányban, kevésbé megértő és barátságos politikát kezdeni. 1471-ben meghalt II. Pál, s utána a bíborosok kollégiuma Francesco della Roverét választotta pápává, ki a IV. Sixtus nevet vette föl. Az új pápa nemcsak folytatni kívánta elődei nagyvonalú keresztény politikáját, örökös figyelemmel a török veszedelemre s eleven készséggel annak elhárítására, hanem éppen e cél érdekében elhatározta, hogy végre maga veszi kezébe a német-magyar-cseh-lengyel kibékülés ügyét.

    Pápai békeakció; német-lengyel-cseh szövetség Mátyás ellen

    Diplomáciájának egyik fő vonása a magyarbarátság; Barbo Márkus bíboros követét azzal az utasítással küldötte a három akkori közép-európai nagyhatalom: Németország, Magyarország és Lengyelország fővárosaiba, hogy mindenáron békét szerezzen a három ország uralkodója között, s a leghatározottabban a magyar király mellé álljon a császár és a lengyel király előtt, sőt az egyházi büntetésektől se riadjon vissza, akár Kázmér, akár Ulászló, akár az esetleg újból lázadó magyar alattvalók ellen.

    A pápai követ már 1472. február 2-án összehoz egy lengyel-cseh-magyar békeértekezletet Neisse sziléziai városban, ahová Mátyás Ország Mihály nádor vezetése alatt első egyházi és világi tanácsosait küldi ki. Majd Troppauban folytatják a tárgyalásokat, Mátyás, éppúgy, mint Neissében, itt is rendkívül békülékeny és engedékeny javaslatokat tétet küldötteivel – hajlandó a cseh korona kérdésében akár békebírák ítéletét is lefogadni, de a lengyel küldöttség mindent visszautasít. 1474-ben a magyar-lengyel határon, Ófaluban folytatják a vitát, de már csak ketten, lengyelek és magyarok, meg is egyeznek az „örök béké”-ben. De Kázmér lengyel és Ulászló cseh király ezalatt Frigyes császárral folytatnak tárgyalásokat Mátyás végleges megbuktatására. Sőt ez év március 11-én Nürnbergben alá is írták azt a szövetségi szerződést, amelyben elhatározzák Mátyás megtámadását, közös erővel.

    Óriási túlerővel vonulnak az egyesült lengyel-cseh hadak Boroszló ellen

    A császár ugyan változatosság okából most Kázmért és Ulászlót csapta be, mert semmit sem tett – talán nem is tudott volna – Mátyás ellen katonai eszközökkel, a másik két szövetséges azonban nagy seregekkel – a cseh király 20 000 fegyveressel, a lengyel király 60 000-rel – Boroszló ellen vonult októberben, ahol Mátyás már hónapok óta tartózkodott és – várta ellenségeit.

    Mátyás alig rendelkezett 10 000 főnyi fegyveressel. S miközben volt ideje és lelki nyugalma megfelelő módon fogadni Ernő szász választófejedelmet, aki a cseh koronához tartozó sagani hercegség uraként hűségét jött bejelenteni Mátyásnak, mint cseh királynak: a hadtörténetben pártatlanul álló hadászati védekezésre szánja el magát. Megrakja a Boroszló környékén levő várakat magyar őrségekkel, ezek az apró egységek elvágják a nagy lomha lengyel és cseh táborok élelmezési vonalait, kitöréseikkel örök nyugtalanságban tartják őket és állandó rajtaütésekkel fogyasztják, tizedelik erejüket, törik önbizalmukat s elfogdossák a lengyel és cseh élelmiszer-szállítmányokat. S mikor Kázmér király seregével az Odera bal partjára vonult és fedezetlenül hagyta a lengyel határt, Mátyás hirtelen elhatározással Zápolyai Imrét erős sereggel Lengyelországra zúdítja, a magyarok Posenig nyomulnak előre, és alaposan földúlják ezt az országrészt. A hadjárat vége az volt, hogy a lengyel és a cseh király Mátyástól fegyverszünetet és békét kért.

    Csúfos elvonulás

    Mátyás erre hajlandónak is mutatkozott, de azt kívánta, hogy a támadók személyesen kérjék meg őt. A találkozó napját november 15-ére tűzi, Boroszló mellett egy nagyobb dombon. De csak Kázmér király és Mátyás jelent meg, az utóbbi 3000 főnyi fényes lovas csapat kíséretében, mire a magyar király Ulászló távolmaradása miatt másnapra halasztja a tárgyalást. Azon Kázmér és Ulászló azt a világtörténelemben páratlanul álló kérést intézték a megtámadott s a támadók seregeinek csak töredék számával rendelkező uralkodóhoz, engedné meg, hogy a támadó seregek három napon át zavartalanul élelmet szerezhessenek be. A humor iránt mindig fogékony s nagylelkű és nagyúri gesztusokra mindig kapható Mátyás ezt kegyesen megengedte. A háromnapos általános bendőtöltés után a lengyel és cseh seregek gyorsított menetben hazatakarodtak Boroszló alól – néhány ezer halottjuk híjával. Mátyás pedig nagy és bölcs magyar eszével úgy látta jónak, hogy a békeszerződésben megelégedjék a status quóval, nem kívánt új előnyöket kicsikarni különös győzelméből s ellengéseinek megszégyenítéséből. Mindössze azt az egy jelét vette be győzelmének a békeiratba, hogy Ulászlót egyszerűen „Ulászló úrnak” „a lengyel király elsőszülöttjé”-nek címeztette. A békeokmány a kor szokása szerint megemlíti a felek szövetségeseit; Mátyás szövetségesei között szerepelt Merész Károly burgundi fejedelem és Tüngen Miklós ermelandi – porosz – herceg-püspök is, akin keresztül Mátyás Poroszország és a német lovagrend révén az oldalába került az akkori ellenséges Lengyelországnak.

    Lengyel és cseh történetíró a különös hadjáratról

    E tényt pedig a kitűnő lengyel történetíró, Caro a következő szavakban értékeli:

    „…az engesztelhetetlen Hunyadi Mátyás keze a kényes poroszországi viszonyokban is keveri a kártyát. A szerencsétlen hadjárta szomorú eredményeit így még ez a keserű tapasztalás is tetézte!”

    Caro egyébként ekként jellemzi a boroszlói hadjáratott: „Mátyásban sohasem mutatkozott a tehetség és mozgékony szorgalom ritka egyesülése dicsőségesebben, mint mikor aránylag csekély eszközök birtokában állott szemben egy nagy veszedelemmel.” Míg Palacky így méltatja ezt a különös, intellektuális fényben ragyogó hadjáratát a nagy királynak: „Ezúttal a művészet és a tapasztalat Mátyás oldalán volt, aki a politikában és a hadvezetésben már olyan alapelveket is eltalált szerencsés ösztönével, amelyek már csak a mi századunkban váltak köztulajdonná.”

   

    14. Mátyás fegyverrel töri szét az északnyugati ellenséges gyűrűt

   

    Mátyás királynak nem volt szüksége sem az egész október, sem az egész november hónapra, hogy lebonyolítsa nagyszerű boroszlói hadjáratát az egyesült lengyel-cseh hadakkal, sőt november 16-án már meg is volt a békeszerződés két és fél esztendőre. Még Sziléziában tartózkodott, mikor hírül veszi, hogy István moldvai vajda a következő év legelején, 1475. január 17-én megvert egy nagy török támadó sereget.

    A moldvai vajda hősiessége és fényes hadisikere annál mélyebb árnyékot vet arra a másik cselekményre, hogy ugyanakkor a szendrői basa vezetése alatt más török sereg háborítatlanul törhetett be Magyarországra, át a Maroson, Váradot is kirabolhatta és zsákmányával, foglyaival bántatlanul takarodhatott ki az országból. Ez az esemény némi igazolásul szolgálhatott annak a nemzeti közvélekedésnek, legalább látszat szerint, hogy a király elhanyagolja az ország déli védelmét északi és nyugati hódításai kedvéért. Valójában azonban nem igazságos ez a szemrehányás, mert Mátyás csak védekezett rossz szomszédaival szemben, akik sokkal több közvetlen zavart és gondot szereztek neki, mint a török, úgyhogy majdnem akaratán kívül, de föltétlenül eredeti elgondolásai ellenére kellett hódítania nyugaton. Mind e hadakozásai azt az egyetlen célt szolgálták, hogy biztosítsák az ország nyugalmát s erejének szabad kifejtését a legnagyobb veszedelem, a török ellen.

    Boroszlóból Budára, onnan Szabács alá

    Mátyás a váradi török betörés hírére rögtön haza is indult Boroszlóból Budára, országgyűlést hívott össze, s azon miden porta után egyforintos hadiadót szavaztatott meg. Aztán gyors egymásutánban fogadta Uson Hassannak, Perzsia királyának követségét, mely katonai szövetséget ajánlott föl a magyar királynak a törökök ellen, majd a vitéz István moldvai vajda követeit, aki a töröktől zsákmányolt zászlókat küldötte a magyar királynak s hűségének megerősítésével a magyar koronához, katonai készségét ajánlotta föl egy törökellenes támadó háborúra Mátyás oldalán. Mátyás kegyesen fogadja a vajda hódolatát, s válasziratában fiastól és országostól védelmébe és bizalmába fogadja. És nagy mértetekben készülődik a török ellen, 60 000 főnyi szárazföldi sereggel és száz hajóval. A szultán, II. Mohamed, értesülvén a hatalmas készülődésről, fegyverszünetet ajánl rendkívül előnyös, sőt fényes föltételek mellett, de Mátyás visszautasítja, és ír a pápának: „Harcolni fogok, ha életemet kell is föláldoznom. Tudja meg a világ, hogy a kereszténység megmentése nem rajtam múlt.” Bizonyos keserűség, sőt pesszimizmus cseng ki e kijelentésekből, de hogy mennyire komolyan veszi vállalt föladatát, mutatja Szabács – az egyik legfontosabb török végvár (melynek fölépítését Mátyás pár évvel ezelőtt nem tudta megakadályozni) ostroma és megvétele. A király személyesen vezette az ostromot, az ostromhoz szükséges újszerű földerődítési munkálatokat is maga irányította, azoknak itt használt új módszereit is valószínűleg ő találta ki, s a vár erődítésének kikémlelésében is részt vett személyesen, halálveszedelmek között. Ez a rendkívül erős vár, mely Nándorfehérvár sakkbantartására készült elsősorban, nehéz másfél hónapos ostrom után kaput nyitott előtte 1476. február 15-én. A győzelem méltó válasz volt Várad megsarcolására, de míg a szendrői basa vállalkozása csak bravúros hadicsíny volt, Szabács megvétele, melyet egy ősi magyar népballada is megénekelt, nagy stratégiai méretű siker volt. Mátyás a hadjáratot e jelentős eredmény után félbeszakította azzal, hogy rövidesen folytatja, s visszatért a fővárosba.

    A császár XI. Lajossal és Merész Károllyal szövetséget tervez a pápa ellen

    Buda várában az a kellemetlen hír fogadta, hogy Vitéz utóda az esztergomi érseki és prímási székben, annyi baj okozója eddig is, Bechensloer János megugrott az országból, és Frigyeshez állott. Utóbb kiderült, hogy ez a német, akit a király magyar tanácsosai ellenére – szegény öreg Vitéz János elkeseredésének is ő volt egyik fő okozója – szegény sorból emelt az első magyar főpapi állásba, kevesellte az elért eredményeket, és pápa szeretett volna lenni Frigyes császár segítségével. A császár ugyanis XI. Lajossal és Merész Károllyal olyan koalíción dolgozott ebben az időben, amelynek célja IV. Sixtus letétele és új pápa választása lett volna, bizonyos egyházi reformokkal kapcsolatban. Ebben a készülő pakliban akart érdemeket szerezni Mátyás királynak ez a rossz szelleme, aki különben főbűnös volt abban is, hogy Vitéz János diplomáciai erőfeszítései Bécsben a császár és ura kibékülésére kudarcba fulladtak.

    Mátyás óvja a burgundi herceget

    Mátyás a leghatározottabb és a leglovagiasabb formában – egyben a legbölcsebben is – foglalt állást e készülő koalíció ellen. Elsősorban Merész Károly burgundi herceget igyekezett kivonni a koalíciós tervből, figyelmeztetve a svájciak ellen folytatott háborúja veszedelmeire:

    „Kötelességünk Hercegségedet óvatosságra inteni. Legyen meggyőződve, hogy ha a szerencse kedvez Hercegségednek, a német birodalommal gyűl meg a baja; ha pedig, mitől Isten óvja, elfordul a szerencse, mily szomorú látványt fog nyújtani a parasztok által legyőzött nagy fejedelem!”

    Mátyás e levele után rövidesen a svájci szabad polgárok valósággal megsemmisítették a burgundi sereget. Ekkor Mátyás Merész Károly leányának és Miksa főhercegnek készülő házasságát igyekezett meghiúsítani, s Mária burgundi hercegnőt a maga ellenkoalíciós terve fő tényezőjének, Ferdinánd nápolyi királynak második fiával szerette volna összeházasítani, míg ő a nápolyi király leányának, Beatrixnak kezére pályázott. Ilyen messziről igyekezett diplomáciailag bekeríteni ősi ellenségét, Frigyes császárt. De Miksa főherceg és Mária hercegnő házasságát nem tudta megakadályozni. A házasság fortélyaihoz a Habsburgok jobban értettek. Ez a házasság Hollandia birtokát is jelentette a Habsburg-családnak.

    Házassága nápolyi Beatrixszal

    A maga házassága azonban, miután a kalocsai érsek és Bánfi Miklós útján még 1474-ben megkérte aragóniai Beatrix hercegnő kezét, diplomáciailag és egyházilag rövidesen nyélbe ütődött, de csak 1476-ban valósulhatott meg. A király hitvesét igen előkelő küldöttség és fényes kis lovas sereg kísérte Nápolyból Budára: a váradi püspök Geréb Péter, Pongrácz János, Frangepán Bernát, a végképpen megjuhászodott Szentgyörgyvölgyi grófok, Csehország és Szilézia képviseletében a boroszlói püspök, a ratibori, oppelni és münsterbergi hercegek, 20 török és 800 magyar válogatott lovas. Az ország határán Hunyadi Jánosné húsz előkelő magyar hölgy kíséretében fogadta a király hitvesét, a király maga pedig Székesfehérvár határában, a magyar, cseh-morva és sziléziai főrendektől és a külföldi követektől övezve, december 10-én. Két nappal utóbb a Szent István székesegyházában Vetési Albert veszprémi püspök, a királyné kancellárja házi koronával megkoronázta a királynét, mialatt Mátyás fejét Szent István koronája ékesítette a szertartáson. A koronázás után a király lovagokat avatott, köztük Kristóf bajor herceget is, aki ettől fogva híven szolgálta katonaként a magyar királyt.

    Mátyás a szent király városából Budára vitte a királynét, abba a palotába, amely akkor már teljesen kiépítve és berendezve méltó művészi keretet tudott adni az elkényeztetett nápolyi királylánynak.

    Német-cseh-lengyel-török ellenséges gyűrű Magyarország körül

    Mátyás pályájának egyik érdekes jelensége, hogy eredetileg mindenáron német vagy lengyel hercegnő kezére pályázott, s végül a nápolyi királyleányt vette feleségül. Korábbi házassági terveit a Habsburgokkal vagy a Hohenzollernekkel és a Jagellókkal hol a nemzeti közvélemény akadályozta meg, hol a német és lengyel részről jelentkező politikai antagonizmus; a Jagellók felől inkább csak dinasztikus érdekellentét. Frigyes a Habsburg-háznak, Kázmér és Ulászló a Jagelló-háznak akarta volna megszerezni a magyar trónt a veszedelmes, kényelmetlen, fölényes „parvenü” Mátyás kezéből, akivel szemben odáig csak kudarcot kudarcra halmozott mindhárom uralkodó, nem is szólván a negyedik partnerről e kudarcokban, a már halott Podjebrádról. Mátyás okosan házassággal szerette volna legalább valamelyikőjüket le leszerelni és kikapcsolni ebből az örökös hármas – német-lengyel-cseh – fenyegető gyűrűből. De szépszerével sehogy sem sikerült neki.

    Viszont szerencséjére ez a hármas szövetség és összefogás nem lehetett állandó és eléggé hatékony; először Frigyes páratlan perfid egyénisége miatt, aki minden szövetségesét következetesen cserbenhagyta, részben a császárság belső ziláltsága és Frigyes császár katonai gyöngesége miatt, részben pedig a hármuk között jelentkező érdekellentétek miatt. Hiszen Kázmér és Ulászló az egyik oldalon, Frigyes a másik oldalon, maguknak akarták Szent István koronáját, nem a másiknak. Az, hogy Frigyes maga nem bír Mátyással, már régen bebizonyosodott, a császár még Podjebráddal sem bírt, az pedig, hogy Kázmér és Ulászló együtt sem bírnak a magyar királlyal, csak az imént bizonyult be, mikor apa és fia olyan szégyenletesen kapitulált Boroszló falai alatt. Ezért szerették volna a Jagellók, hogy végre egy hármas támadó hadjáratot lehessen összehozniok a császárral. Ez azonban csak abban az esetben akart kötélnek állani, ha a Jagellók lemondanak a magyar koronáról a Habsburgok javára. Ezt meg a Jagellók nem akarták. Közben a török is jelentkezett egy Mátyás-ellenes szövetségre, II. Mohamed, a nagy szultán, akinek békülékeny javaslatait Mátyás következetesen, többszörösen visszautasította, s aki aggodalommal tekintett mindig e félelmetes és kiszámíthatatlan legerősebb ellenfelére, a magyar királyra. A török szövetséget azonban a lengyel király visszautasította, sőt látván a császárral való aktív együttműködés reménytelenségét egy Mátyás-ellenes háborúban, közeledni próbált a magyar királyhoz.

    Poroszország és Brandenburg Mátyás játszmájában a lengyel király ellen

    Mátyás nem bízott a lengyel királyban. Egyenesen tragikusnak mondható a magyar történet további alakulása szempontjából, hogy annyira nem sikerült Mátyás királynak komoly és állandó barátságot teremtenie a magyar birodalom régi, századokon keresztül hagyományossá vált két szövetségesével, Lengyelországgal és Csehországgal, elsősorban az átkozott dinasztikus trónigények miatt.

    Igaza volt-e Mátyásnak, mikor a lengyel király e közeledési kísérletére barátságtalan választ adott, ma már lehetetlenség eldönteni. Bizonyos, hogy a magyar király – nyilván keserves tapasztalatai és súlyos csalódásai hatása alatt – Lengyelország ellenségeivel fogott inkább össze, a német lovagrenddel és a lovagrend rakta alapokból akkor még csak bontakozó Poroszországgal. Láthatólag így akarta sakkban tartani a fiahordó Kázmért és országát. 1477 első napjaiban Budán János ermelandi püspök és Truchsesz Márton személyesen ajánlották fel Mátyásnak a német lovagrend és Poroszország fölött a védnökséget. Az ez alapon írásba foglalt részletes szerződésben benne van Mátyás készsége is Poroszország fegyveres védelmére. A lovagrend úgy látszik Mátyásra építette akkoriban elsősorban s maga önvédelmi és önállósági törekvéseit Lengyelországgal szemben, s rövidesen ugyanezt a Truchsesz Mártont választotta nagymesterévé, aki Mátyással a szövetséget magyar védnökség formájában véglegesítette volt. Nyilvánvaló, hogy a király e lépésében igen erős lengyelellenes, pontosabban Jagelló-ellenes politikai magatartás jelentkezik.

    E Lengyelországgal szemben és aztán természetesen az egész hármas koalíció ellen irányuló erőteljes védekező politikájának volt egyik láncszeme Brandenburggal szemben való viszonya is. Megpróbálta korábban Frigyes, aztán Albrecht brandenburgi választónak aktív bevonását a maga terveibe többször is, hol házassági, hol csak szövetségi formában; néha úgy látszott, mintha sikere is mutatkoznék fáradozásainak, de az igazi eredmény mindig elmaradt. Egy ízben Mátyás már Lausitzról volt hajlandó lemondani a szövetség kedvéért, de csak semlegességig tudta szorítani Albrecht őrgrófot, aki láthatólag nem mert vagy semmiképpen sem akart összetűzni a császárral. Nyilván túlságosan is fiatal és még bizonytalan alakulatnak érezte országát, Brandenburgot a Mátyás oldalán adódó súlyos kockázatokra. Később jobbnak vélte, hogy e semlegességi bizonytalanságai elől a hármas koalíció védőszárnyai alá helyezkedjék nyílt csatlakozással.

    Mátyási diplomácia a frankfurti futtatásig

    Mátyásnak 1476-ban újabb alkalma nyílott arra, hogy Brandenburgot megpróbálja kiragadni az ellenséges szövetségből. Meghalt ugyanis a cseh koronához tartozó Glogau hercege, Henrik, kinek felesége, Borbála, Albrecht brandenburgi választó leánya volt. Mátyás sziléziai kormányzói, Zápolyai Imre és Stein György útján igyekezett Albrechtet arra bírni, hogy Glogau hercegségének birtoka fejében – utód nélkül halt el Henrik – akár a választó maga, akár Borbála özvegy hercegné tegye le neki, mint törvényes cseh királynak a hűbéri esküt. Ezzel természetesen a maga cseh királyi pozícióját is d öntően meg akarta erősíteni Mátyás. Zápolyaiék Budára hívták az őrgrófot, az azonban inkább Ulászlónak jegyezte el fiatal özvegy leányát. Mire Mátyás türelmét vesztve János sagani hercegnek adományozta Glogau hercegségét, amely különben a birtokában levő cseh területekhez tartozott. S mikor a brandenburgi sereget küldött Glogau megszállására, Mátyás akkora katonai erőt küldött János hercegnek, hogy a magyar hadak könnyűszerrel kiszorították a brandenburgiakat Glogauból, azután az Odera melletti Frankfurtig futtatták.

    Ez bizony újabb kudarca volt a császári politikának is, a hármas, illetve Brandenburggal négyes koalíciónak is.

    Újból feszül a húr Buda és Bécs között

    A húr újból feszülni kezdett Mátyás és a császár között, napirenden voltak a kölcsönös panaszok egymás ellen, aztán a fenyegetések, míg végül a húr ismét elszakadt. Frigyes ugyanis sokáig nem mert nyíltan állást foglalni Ulászló megválasztása után a cseh királyság még mindig rendezetlen kérdésében, de 1477-ben végre arra határozta el magát, hogy elismeri Ulászlót cseh királynak, s be is iktatja a választófejedelemségbe. Ulászló, elébe akarván vágni Mátyás előre látható támadásának, a katonailag készületlen és tehetetlen császár megerősítésére és a császári okmány kisürgetésére és átvételére 6000 fegyveressel vonult Bécsbe, mire a cseh királyságát és választófejedelemségét megerősítő s birodalmi főpohárnoki kinevezését tartalmazó okiratot rögtön meg is kapta.

    Magyar hadüzenet a császárnak, cseh védelem és – hazaballagás

    Mátyás 1477. június 12-én adta ki hadüzenetét a császár ellen, hangsúlyozván, hogy föllépése egyedül a császárnak szól, a német fejedelmekkel fönn akarja tartani a jó egyetértést. De hadai meg sem indultak, Ulászló az Ausztriával határos magyar területre tört be, ott azonban serege, nemigen kapván zsoldot, haditettek helyett tüneményes gyorsasággal valósággal szétmállott, elszéledt, némi töredéke átállott a magyarokhoz. Maradványa pedig Mátyás jövetelének hírére Bécs alá húzódott, s korát megelőzve – rükverckoncentrált. Ulászló mégsem jött zavarba, vagy százötven főnyi csapata élén búsan és igen mérsékelt ünnepélyességgel hazaballagott Prágába, még júliusban.

    Az újdonsült birodalmi választónak ez a kevéssé marciális szereplése méltó haragra lobbantotta a császárt, ám ez a hadihelyzetet nem javította meg, mert Ulászló a császári harag nyomása alatt sem mutatott hajlandóságot arra, hogy újból kilépjen prágai rezerváltságából. Mátyás pedig az ő megszokott sebes ütemében látott neki az előnyomulásnak és a várostromoknak. Haimburg csak vitéz ellenállás után nyitotta meg kapuit, Trautmannsdorfnak is két roham kellett, Petersdorf már ellenállást sem támasztott, így a Bécs és Bécsújhely között leterülő terület rövidesen magyar kézre került.

    A bécsi követek békeakciója a császár megmentésére

    A császárt egyelőre az udvarnál hivataloskodó pápai, velencei, nápolyi követ segítette ki szorongatott helyzetéből azzal, hogy felajánlották békéltető közbenjárásukat, amit nemcsak a császár fogadott szívesen, hanem Mátyás is. A magyar király igazán felsőbbséges katonai helyzetében sem erőltette a hadjáratot, s kész volt a békére, nem ugyan nagylelkűségből, hanem bizonnyal okos politikai számításból, vigyázva európai népszerűségére, és kerülve az izgágaságnak még a látszatát is. Kremsben ültek össze a békeküldöttségek, a magyarok emlékiratban sorolták fel a császár részéről elszenvedett sérelmeit országuknak, a sorozatos szerződésszegést, s tételenként a károk megtérítését követelték, 754 000 forintos végösszegben. Mátyás enyhe humorral még az 1470-es bécsi látogatása költségszámláját is benyújtotta, a császárlány kezének megtagadásáért pedig – bánatpénzt követelt.

    A király nyilvánvalóan játszott ellenfelével, és a sok keserűségért, törökverő terveiben való örökös hátráltatásáért némi megalázást sem sajnált a császártól. Erejét, felsőbbségét kicsit megcsillogtatta.

    Bécs első ostroma; szittya száguldozás Linzig

    A tárgyalások nem is vezettek eredményre, mire Mátyás Bécs ostromába fogott. A főváros környékén levő kisebb erősségeket megszállotta, olyan könnyűszerrel, hogy a törökkel való hadakozás komolyságához szokott urak nem győztek rajta csodálkozni. Az egri püspök, Dóczi Orbán, aki a király környezetében volt, azt írja, hogy sohasem látott még ilyen hadjáratot, mely inkább nászmenetnek látszik. Mátyás körülzárta a fővárost a Duna bal aprtjáról is, ahova ügyes hadicsellel tört be, a sikeres és teljes körülzárás után pedig folytatta Ausztria további meghódítását. Október elejéig Bruck, Marchegg, Baden, Korneuburg, Tulln, Sankt-Pölten s még egész sor más város hódolt meg előtte. Csapatai ősi szokás szerint messze és merészen elszáguldoztak, egészen Linzig, ahol a császár ez időben udvarát tartotta.

    A császár helyzete merőben reménytelen volt. A maga osztrák katonai ereje elégtelen komoly ellenállásra, Ulászló olyan tehetetlenül ült meg Prágában, mint egy sakktábláról kiütött figura, a másik Jagelló-szövetséges, az apa, Kázmér lengyel király sem jelentkezik fölmentő sereggel, a római szent birodalom meg mintha nem is az ő császárját szorongatnák, meg sem mozdult. Ilyen helyzetben csak gyors béketárgyalások menthették még a császári tekintélyből és uralomból, ami még menthető. A császári udvarból október elején megjelenik a magyar táborban a pápai követ, és békét ajánl…

    A király hajlik a békére, de föltételei szigorúak

    Mátyás hajlik a becsületes békítő szóra, de föltételei szigorúak s nincsenek híjával a császárra megalázó mozzanatoknak. Mindenekelőtt kiköti a király, hogy a császár tüstént mondja föl ellenlábasainak, a Jagellóknak a barátságot, vonja vissza az Ulászló számára kiállított királyi és választófejedelmi beiktató okiratot, s helyette neki, Mátyásnak állítson ki hasonlót. Ezenkívül azt kívánta a császártól, hogy a császári hűbéres Milánó ne erősítse meg Sforza Lajost, hanem a nápolyi király fiára, Frigyesre ruházza Észak-Olaszország e gyöngyének fejedelemségét. Mátyás így akarta erősíteni a maga helyzetét Velencével szemben – Dalmácia kedvéért. Végül a korábban kért 754 000 forintnyi kártérítést leengedte 100 000 forintra – a császárleány, Kunigunda főhercegnő miatt kért bánatpénzről is lemondott, s a 100 000 forintra is kétszeri részletfizetést volt hajlandó engedélyezni…

    A császár elfogadja…

    A császár – mit tehetett volna egyebet – elfogadta e föltételeket (s azokat két szerződésbe foglalták, az egyiket, a Milánóra vonatkozót november 30-án írták alá, a másikat az általánosat december 4-én). Valószínű, hogy még súlyosabbat is elfogadott volna nehéz helyzetében, de Mátyás – egészséges magyar értelemmel – nem ragadtatta magát túlzásokra. A császár, elveivel és megrögzött szokásával ellentétben, most az egyszer teljesítette a kínos új szerződéses kötelezettséget Ulászlóval szemben. Visszavonta a felavatási okiratot, s Mátyás számára teljesen azonos okiratot állított ki. Erre Mátyás letette a császár kezébe – Csehországra vonatkozólag, mint cseh király és birodalmi választófejedelem – a hűbéri esküt, de egyben élesen különválasztotta a magyar állam ügyét ettől az egész aktustó, kijelentvén, hogy „Magyarország és királyának szabadságát épségben kívánja fönntartani, mert Magyarország a német birodalomnak alárendelve sohasem volt”.

    A magyar király békére szorítja a Jagellókat is

    A magyar király ugyan fegyveres segítséget ígért a békeszerződésben a császárnak arra az esetre, ha a Jagellók megtámadnák Ulászló detronizálása miatt, ilyesmi helyett azonban Kázmér király is inkább megenyhülni látszott Mátyás példátlan katonai és diplomáciai sikerei hatása alatt, sőt hajlandó lett volna Lengyelországnak Poroszországra vonatkozó igényét is átengedni a magyar koronának, ha viszont Mátyás lemondana a cseh koronáról. Ezt az engedékeny lépését azonban a lengyel rendek nem hagyták jóvá. Más alapot kellett hát keresni a lengyel-cseh-magyar kibékülésre. Némi huzavona után 1478 nyarán Mátyás és Ulászló között a következő megállapodás létesült Budavárában: Mátyás és Ulászló egyenlő jogon viselik a cseh királyi címet és birtokolják a cseh koronának kezeik között levő területeit. Mátyás halála után azonban Ulászló vagy örökösei Morvaországot, Sziléziát és Lausitzot 400 000 forintért visszaválthatják.

    Mátyás szándékosan hagyta ki a budai szerződésből Kázmért, mert szövetségesét, az ermerlandi püspököt meg akarta segíteni a lengyel királlyal szemben, mire Kázmér követeket küldött Budavárába és szemrehányást tett Mátyásnak, amikért a lengyel korona „hűtlen alattvalóját” támogatja. Mátyás fölényesen válaszolt, célozva Kázmér herceg csúfosan végződött magyarországi trónfoglaló vállalkozására és a Vitéz Jánossal való szövetkezésre:

    „A tanítvány, aki mesterét utánozza, nem kárhoztatható; az ifjabbak kötelesek az öregebbeket követni és példájukat utánozni. Én is, mint ifjabb, mesterem gyanánt követem a lengyel királyt, ki országom leghatalmasabb főpapjait lázadásra izgatta és erős sereggel segítette ellenem!”

    Mátyás teljes mértékben kitartott porosz szövetségese mellett s mikor később a lengyel királlyal való végleges békekötésre került a sor, bár ekkor már belenyugodott a német lovagrendnek a lengyel korona hűségére való visszatérésébe, de egyfelől a behódolás enyhe formáját biztosította szövetségesének, másfelől az ermelandi püspök számára is biztosított más püspöki stallumot.

    Ottó bajor-pfalzi választófejedelem Budán

    De alighogy kibékült a Jagellókkal, újból meggyűlt a baja Albrecht brandenburgi őrgróffal, aki másodszor is megkockáztatta a háborút Glogau hercegség birtokáért, 1478 júliusában. Mátyás, híve és hűbérese, János herceg segítségére megfelelő sereget küldött ugyan, de az egész kérdést – katonai fölénye tudatában – igyekezett messzebb menő célok érdekében diplomáciai síkra terelni, s követei útján szövetséget vagy legalább semlegességet sürgetett a német fejedelmektől, hogy teljes behódolásra szorítsa kemény ellenfelét, a brandenburgit. Mátyás ekkor már olyan páratlan hatalom és tekintély volt Európa-szerte, messze fölötte a császár árnyékhatalmának, hogy Ottó bajor-pfalzi választófejedelem Budán kereste fel a királyt, hogy mentegesse magát, amiért nem fogott fegyvert rokona és szövetségese, brandenburgi Albrecht ellen. Mátyás nem volt a fővárosban, mikor a Wittelsbach herceg megérkezett, de az bevárta. Mátyás hazaérkezése után is még jó darabig várakoztatta vendégét, de utóbb okos engedékenységgel belement abba, hogy a herceg és a szász választófejedelem vegyék kezükbe a Brandenburggal kötendő béke ügyét. Ebeb a megoldásba utóbb Albrecht is beleegyezett.

    Az olmützi fejedelmi találkozó

    A béketárgyalást Mátyás Olmützbe hívta össze, akkorra, amikorra a két Jagelló királyt is meghívta morvaországi székhelyére.

    Kázmér ugyan nem jött el, de fia, Ulászló és a két német békeszerző fejedelem heteket töltöttek a morva fővárosban a magyar király vendégeiként. A szász és a bajor hercegek a tárgyalások során, látván a király hajthatatlanságát, belenyugodtak abba, hogy Albrecht visszavonja glogaui trónigényét Mátyás hűbérese, János herceg javára. Egyébként a király három fejedelmi vendégét páratlan vendégszeretettel fogadta, személyes szeretetreméltóságának minden varázsával elhalmozta, nagy fénnyel, pompával vette körül, lovagi játékokkal, ünnepségekkel mulattatta, a város piacterén épületet emelt a fejedelmi lakomák számára, karzatot a zenészeknek és színészeknek. Egy ilyen lakoma alkalmával német dalnok lépett a vendégek elé a művészek számára emelt karzaton, és Mátyás tetteit, dicsőségét zengette, ami nem lett volna baj, de a király testi szépségét és erejét is megénekelte, valamint a jövő diadalok egész sorozatát jósolta kissé szemérmetlenül, ez pedig már bosszantotta a házigazdát. S mihelyt a német énekét befejezte, ezekkel a szavakkal derítette harsogó kacajra vendégeit: „Azt még csak megbocsátom neked, hogy szépséget és nagy testi erőt tulajdonítottál nekem, hiszen ezelőtt sohasem láttál. De ha máskor is teszed, nem marad el büntetésed. Viszont szép jövendöléseidért bizton számíthatsz jutalmamra – mihelyt beteljesülnek.”

    Az olmützi fejedelmi találkozó nemcsak a brandenburgi őrgróf leszerelését teremtette meg, hanem Mátyás és Ulászló kibékülését és összebarátkozását is.

    Német történetíró Mátyás hatalmi állásáról Európában

    A kiváló német történetíró, Droysen ekként jellemzi az olmützi eredményt és Mátyás akkori hatalmi állását Európában:

    „Az Olmützben tartósan megállapított cseh-magyar hatalom ék gyanánt mélyen belenyúlt a német nemezt testébe, melyet a két harcias nép részéről a legnagyobb veszély fenyegetett.

    Mátyás Ausztriában tönkretette a császári hatalmat; számíthatott Franciaországra, szövetségben állott Svájccal, melynek ifjú népe örömest szolgált neki; híven támogatta őt a szentszék, amely általa remélte a török hatalom leküzdését és az eretnekek kiirtását; hozzá csatolta reményeit Velence; Olaszország új műveltségének kedvence volt ő, mert munkásait bőkezűséggel árasztotta el. Sőt számos német fejedelem, a pfalczi, a bajor, a szász, vetélkedve kereste kegyeit. Német költők, mint új keresztes hadjárat hősét énekelték meg. Így a közvélemény által magasra emelve s még nagyobb dicsőségre szomjazva, Merész Károlynál is veszedelmesebb, mert simulékonyabb és óvatosabb volt.

    Immár Németország keleti részében is uralkodó állást foglalt el. Többé senki sem állott ellen, csak Albrecht őrgróf. Nélküle a birodalom fölött az idegen uralom hullámai összecsaptak volna!”

    Droysen csak abban túloz némileg, hogy szerinte Albrecht tartotta még a császárság fölött az utolsó oltalmazó pajzsot. Mert hiszen éppen Olmützben mondott el a különben bátor és szilárd brandenburgi Glogauról.    

– folytatjuk –

szozattv


szozat a tiszta hang PozsonyiCsata Határterületen szolgálnak Ordo liturgicus Budapestinensis KONDOR_MEGHIVO
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo