Jankovics Marcell: Jönnek az oroszok

A szél a Kárpátok felől kavarogva hajtotta az őszi felhőfoszlányokat. Egymás után, végefogyhatatlanul ereszkedtek a fekete felhők, tele árnyékkal, tele könnyekkel. Alighogy elkanyarodott az egyik ólmos felleg, utána még ónosabban emelkedett ki a másik a két domb közötti nyeregből. Mintha az útszéli lombjavesztett fasor mutatta volna a felhő útját a „gránicról” a magyar tanyák felé. Az őszbe csavarodott községi bíró künt állott a község háza előtt. Hátratolta zsíros kalapját, és fel-felnézett a mogorván tovaúszó gomolyokra. Megtörülte keze fejével arcát, mert szemei alá nehéz esőcsöppek gördültek a magasból. Halkan, szomorúan szólt az előtte álló esküdthöz:

    - István – jönnek az oroszok…

    Az esküdt nagyot hallgatott, azután okoskodott:

    - Mintha ott a hegyek mögött igen nagy tüzet raktak volna, mely csak nem akar kialudni. Mintha a füstje mifelénk hömpölyögne…

    Alkonyodott.

    A dombok közül lekígyózó országút olyan volt, mint a megforgatott őszi szántás. Véges-végig csupa mélyre vágott barázda, sáros tócsa. Fölvágta a sok nehéz szekér meg az ágyúkerék. Az eső sudarazni kezdett, és kegyetlenül leverte a barna sárba az utolsó rozsdás, piros leveleket, hangtalanul, mint a nagy halál, ki visszaküldi az utolsó öregeket is a hidegszívű anyaföldbe. A nagy csönd is ünnepélyesen azt mormolta:

    - Jönnek az oroszok…

    Mikor a kis falu egészen betakarózott a bánatos, hűvös októberi este szemfedőjével – akkor – jöttek.

    A nyakig sáros orosz kapitány leugrott lováról a Baloghfalvi kúria előtt. Odavetette lova kantárszárát az egyik kozáknak, és kiverte süvegéből az esővizet. Azután kardja markolatával nagyokat koppantott a park portásházának ablakán.

    - Hé! – hahó – van itt valaki? – előre, egy-kettő!

    A portás kilépett a házból, és magasra tartotta a lámpát. A pislogó mécs a szakadó esőben kicsit megvilágította a két szemben álló férfi arcát. Az orosz mindjárt észrevette, hogy a portáson is rongyos katonazubbony van, melynek egyik ujjasa üresen lóg lefelé. A tiszt lovaglópálcájával az üres zubbonyujj felé bökött, és várt. A legény katonás állásba helyezkedett, és dacosan csak ennyit mondott:

    - Krasnik!

    A kapitány bólintott, és kérdezte:

    - Itthon vannak?

    A legény tótul felelt:

    - Nincsenek.

    A kapitány elégedetten fordult a mögötte álló főhadnagyhoz:

    - Annál jobb, Miron. Legalább egészen mi vagyunk az urak. Nem kell holmi kényes dámákkal szemben még a sovány háborús etikettre sem ügyelnünk. – Azután parancsolt:

    - Nyisd ki a kastélyt, te krasnini magyar! Vagy egy esztendő óta mi is csak vendégágyban alszunk, ha nem a véres sáron. – Borzongott, és Mironhoz, a főhadnagyhoz fordult:

    - Úgy látszik, a magyaroknak odahaza már csak vénségeik és rokkantjaik vannak…

    A portás lámpájával végigvezette a két tisztet a park sötét ösvényén. Lábuk alatt cuppogott a sár és a söpretlen avar. A félkezű legény baljával nehézkesen fölcsukta a kastélyt, és mécsét leállította az ajtó mellett a kis parasztszékre. Hármuk árnyéka megnőtt a mennyezeten groteszk kísértetté, ahogy fejük éppen megnyúlott a falak felső szélén át. A rokkant felbámult, és akaratlanul is elmosolyodott az árnyék karikatúráin. A kapitány körülnézett, és hirtelen észrevette az ajtó mellett a villamos gombot. Egyet csavarintott rajta, és a tágas szép hall csillárjából vakítóan áramlott szerte a fény, elűzte minden marcona árnyékkísértetet. Mintha egyszerre melegebb és üdébb lett volna a dohos, hideg levegő.

    - Honnak kapjátok a világítást?

    A rokkant portás keményen szembenézett vele, azután lesütötte szemeit, és kurtán válaszolt:

    - Nem tudom. Új ember vagyok. Régi portás elesett Ravaruska alatt.

    A kapitány nevetett:

    - Nos jó. Úgy látszik, kevés a szavad. Nemhiába, magyar vagy. Hát ha nem tudod, én megmondom. Az uradalmi malomból. Azt nem tudtátok ilyen hamar leszerelni, mint ahogy a kastélyból odább állt a gazda. A gépészetek mellé már odaállítottam egypár muzsikot, hogy eszébe ne jusson elinalni vagy a gépeken sokat javítani. De aztán tovább ne füllents, mert baj lesz. Most fűts be, mert ha eddig mellbe nem lőttetek bennünekt, nem akarok e cudar ködös időben meggödhösödni nálatok. Értetted!

    A rokkant állt, mint a cövek.

    - Nincs fa. – Es hozzátette az egyszerű ember gyermekes egyenességével, szinte szégyenlősen:

    - Ez aztán már igaz is.

    A kapitány újra nevetett.

    - Úgy látszik, becsületes legény vagy, te szegény magyar. Ha nincs ma fa, majd lesz holnap. Ma megelégszünk apró tűzzel a nagy márványkandallóban. Annyi lánggal, hogy teát főzhessünk. De száraz fa kell. Jó lesz valami cselédszekrény vagy konyhaasztal…

    A rokkant mozdulatlanul, zordonan állott. Miron főhadnagynak toldotta:

    - Nos, ne ijedj meg! Mi oroszok nem vagyunk zsiványok. Legfeljebb megvesszük azt, ami nem eladó. Teát, forró teát akarok inni azonnal. Holnap majd megvizsgáljuk a pincét is, mert úgy mondja a kisujjam, hogy nincs messze ide To… mi is a neve – Tokaj – Tolcsva…

    - Csönd, Miron – csitította a kapitány. – Majd ihatsz eleget, ha atyuskának elfoglaltad Tokajt. De ma igazi urak leszünk. Itt van, magyar, tíz rubel. Hozz ócska székeket vagy valami mást. Hozz tüzet! Elszámolhatod gazdádnak, hogy az urak megfizették a szállást!

    A rokkant szótlanul kifordult, és csakhamar visszatért. Fél karján nehézkesen cipelt két rozoga kerti széket, törött kocsilőcsöket. A kapitány harsányan kiszólt az ajtón:

    - Arkadij! Arkadij! – Hé, hol vagy? Fűts be!

    A nagy darab katona feszesen ugrott be az ajtón, és végigtopogott a tágas termen a kandallóig. Otromba sáros csizmái nagy, fekete foltokat nyomtak a lágy szmirnaszőnyegre, és kétoldalt csuromvizes köpenyéről a lecsurgó esővíz szakadozott vonalakat rajzolt.

    A főhadnagy mosolygott.

    - Jó, hogy nincs idehaza a kényes háziasszony. Tisztogathatná a háború útját…

    A tűz pattogott. A katona leült az ajtó mellett, és titokban húzott egyet vodkás kulacsából. A két tiszt kezeit dörzsölve ácsorgott a belső szobák felé.

    - Marianszkij – szólt a főhadnagy –, ma érzem magamat először embernek hónapok óta. Meguntam azt a sok pestilenciás árkot. Meguntam az üszkös lengyel falut, ijedt zsidaival, egyenruhás halott parasztjaival –, döglött lovaival… Meguntam. Hiába, a sírgödör a földben nem való élő embernek… Úgy érzem, mintha meg volnánk híva Szonja Mihalovnánál… Csak késik a háziasszony. Késik a toilette-jénél…

    - Nos, a mi háziasszonyunk alighanem a magyar róna felé futó batárban csinál ma toilettet…

    - Marianszkij – te vagy a zömökebb! Te alszol a selyemágyban – egyedül – mondá vigyorogva a főhadnagy. Én beérem a gazdának ágyával… Majd álomba énekeltetjük magunkat. Talán a rokkant is tudja a dalt, melyet nem rég hallottam egyik Tisza menti magyar fogolytól: A bojtárom vízen-sáron – magam a paplanos ágyon…

    És próbálgatta a dallamot.

    Marinszkij kapitány kitárta a szomszéd szoba ajtaját, és ott is felcsavarta a villanyt. Megállt. Szemei rámeredtek a szemközti falra. Életnagyságú festmény függött ott.

    A képen karcsú fiatal leány. Ruhája patyolat, mely körüllengte bájos alakját, mint a hajnali köd. Hajfürtjei bomladoztak, és üde arca belenevetett a napsugaras világba. Mögötte nyíló prunosok. Kezeiben kis csokrot szorongat. Lankadt vadvirágokat. Talán 18-19 esztendős lehetett. Ifjúság és reménység – napfénnyé válva még ott a vásznon is. Hát még a valóságban!

    Mintha ez a néma kép azt mosolyogta volna a két marcona katona felé: én vagyok a szépség. Én vagyok a szeretet és a szerelem. Én vagyok az egyedül igaz élet. Én vagyok az emberiség koronája, nem ti, nyomorult, gyilkos, romboló férfiak… Miattam vesztettétek el valamikor a paradicsomot, de most – csak én tudnám visszaadni nektek, ha ti magatoktól nem rohannátok önként a kárhozatba…

    A két férfi meghorkant, és egyszerre állt meg a kép előtt. A kapitány pár lépést hátrált, és szótalanul nézett az igéző alakra. Miron főhadnagy előreugrott, kitárta karjait, majd két válláig összecsapta, mintha hevesen ölelne. Halkan foga közt mormolta:

    - Hej, ha te vagy itt a gazda, kár, hogy megszöktél. Szerettem volna veled itt találkozni… Még utánad megyek a Tiszáig…

    - Csönd, Miron!

    A főhadnagy összehúzott mohó szemeivel átsandított bejtársára.

    - Ejnye, Marianszkij! Vagy irigy, vagy féltékeny Marianszkij! Aki mástól irigyel valamit, nem érdemel semmit. Ha meg féltékeny vagy… Nos, hát ha nem pópa nélkül temetnek el a magyarok, hanem hazavetődünk még valaha, beárullak az asszonynak! Legalább ezt a képet hagyd meg nekem, ha már nincs itt az igazi…

    - Hallgass, fiú! Becsületre tanítlak. Hátra arc! Indulj! Főzd meg a teát! Én kicsit körülnézek.

    A fiatalabb tiszt dohogva ballagott a hallba vissza, mint a morgó, de mégis engedelmes komondor. Arkadij éppen csörömpölve rakta az intarziás asztalra a csajkákat.

    - Mi jut eszedbe, te golyhó! Ebben a kastélyban csak nem teázunk csajkákból? Vidd! Ne is lássam! Egy napig pünkösdi király vagyok, hát igazán az akarok lenni! Holnap talán már a másvilágon teázom. Jobbra Nagy Bazilius, balra nagy Szent Gergely… Majd ott ráérek szerénykedni. Arkadij, hozz csészéket!

    A kozák próbálgatta kinyitni a büfé-szekrényt, de a zár nem engedett. Az öles tiszt fütyörészve toppant a vitrin elé, kardja markolatával bevágta a vastag üvegtáblát, a pompás nippek közül kiválasztott két finom meisseni csészét, és teríteni kezdett. A kozák vigyorgott, de lépésenként hátrált az ajtó felé, mint aki nem akar bűnbak lenni főhadnagya háziaskodásáért. Az üvegcsörrenésre nyomban megjelent a szárnyasajtóban a kapitány délceg alakja. kezével szolgálati pisztolya agyán játszott; keményen rárivallt a másikra:

    - Már megint megbecsülöd magad, Miron! Barbár! Ezért fizetsz. Majd – odakünt – a mezőn… Ha még valamihez hozzányúlsz, Arkadijjal lefogatlak. Ide pedig be nem lépsz többet. Mars!

    Marianszkij dühösen sarkon fordult, és mögötte csikorgott a zár. Bezárkózott a másik szobába.

    Miron szemben állt a bozontos legénnyel, ki a csajkákba szűrte a teát, és sunyin visszabámult főhadnagyára.

    - Hallod, Arkadij, a gazdád megint holdkóros. Bezárkózott – valami szépséges fehérnéppel…

    A legény rövidet röhintett, de rögtön megint katonás állásba helyezkedett, és csak annyit dünnyögött:

    - Bátor menyecske lehet, ha meg nem szökött előled, atyuska!

    - Arkadij, vén ló vagy. Az a nő odabent – csak festve van…

    A marcona tiszt lassan szürcsölte a teát a csajkából, és gyönyörűségtől szaggatottan, üresen maga elé nevetett.

    Marianszkij a szomszéd szobában körülnézett. Rálépett valamire. Gyűrött kis csipke zsebkendő volt. Fölkapta. Megszagolta. Gyönge eau de Colongne illata volt. Talán könnyeit is törölte vele, aki hirtelenében elejtette. Az orosz először zubbonyába rejtette a parányi kendőt, majd a nyitva maradt szekrényre esett pillantása. Egymás mellé sorakoztak a patyolatos fehérneműk kötegei, rendben átkötve mályvaszínű szalagokkal. Mindenütt rend és tisztaság, a béke és boldogság két halványuló emléke… Csak a szekrény előtt hevert az odavetett blúz. Nagyon kevés ideje volt annak, aki melegebbet váltott helyébe. Menekült. Az orosz ezért is kihúzta zubbonyából, még egyszer arcához szorította –, azután azt is összehajtogatva berakta a polcra.

    Nyugtalanul járt föl és alá – csak néha állt meg és hallgatta az ólmos eső kopogását az ablakokon. Bizalmatlanul nézett az egyik ablak felé. Kicsi gyerekasztal állott a fülkében. Az asztalon eldőlt katonák. Megvizsgálta az apró csatateret. Oroszok voltak és magyarok. Minden kis kozáknak hiányzott a feje, de a magyarok sértetlenek voltak, és mereven sorakoztak színes attilájukban. Marianszkij elmosolyodott.

    Nagy lépésekkel mérte végig a termet a kis antik íróasztalig. A vörös bőrmappán tábori lap feküdt. Írója nem tudta már befejezni. A kapitány kibetűzte a címet: Baloghfalvi László, honvédhuszár-kapitány, 7 ezred. Tábori posta XII.

    „Én édes jó uram! Ne aggódjál! Igen jó dolgunk van! Neked köszönhetjük, ki szenvedsz érettünk. Egészségesek vagyunk. Én is. Fiunk is. Csak te hiányzol. Vigyázz magadra…” Marianszkij itt újra elmosolyodott, mintha lehetne ott vigyázni, hol milliók orvul törnek egymás ellen a kultúra kifogyhatatlan vívmányaival…

    „Szeretünk virraszt melletted. Gondolatban eléd tartom kezemet a lelkemet – és nem lát meg a bánat…”

    Marianszkij visszatette az írást; párszor végigmérte katonás lépésekkel a szobát. Hirtelen fölkapta a kis lapot, és zsebébe rajtette. Halkan mormolta magában:

    - Ennek az asszonynak talán igaza lesz…

    Majd kemény hangon kiszólt:

    - Arkadij, Arkadij! Teremtsd elő a félkezűt!

    A katona sarkon fordult, és nagyot csúszott a parketten. Miron főhadnagy nem hallott semmit. Az igazak álmát aludta a kandalló előtt, üres csajkák között. Pár perc múlva beállított a rokkant.

    - Mindenre igaza felelsz. Hogyha hazudnál, lecsukatlak. Hogyha becsületesen felelsz, baksist kapsz. Érted?

    - Igenis. Nem.

    - Mi ez?

    - Ha szabad, felelek. Ha nem szabad, hallgatok.

    - Mit, ha szabad? Ki parancsol neked most?

    A rokkant nyíltan, bátran fölpillantott a kapitányra.

    - Én magam. A lelkiismeretem.

    - Nem rossz. De – látom – nem vagy utolsó gyerek… Ne félj! Nem kérdek hadi titkokat. Mondd, ki az ott a képen?

    - A gazdám, Baloghfalvi László huszárszázados úr édes felesége.

    - Jó asszony?

    - Hogy jó-e? A Boldogasszony se találhatna magához valóbbat.

    - Van fiú?

    - Van. Derék.

    - Mikor mentek el:

    - Csak tegnap. Estefelé.

    - Hát majdnem itt leptük. Miért késett az asszony?

    - Beteg. Azóta, hogy az urát elhívták. Beteg a teste, beteg a lelke. Éppen csak azért ment el, hogy elvigye a kisfiút. Annak nem való ez a világ. Ha az nincs, itt maradt volna. Ő mindenkinek meghagyta: ki-ki maradjon ott, ahol termett. A fa nem megy el, a kalász nem megy el. Inkább ott pusztul.

    - Mehetsz.

    Az orosz tiszt egypár rubelt tartott a rokkant felé. Az nem nyúlt utána, hanem sarkon fordult.

    - Nesze. Tied.

    - Köszönöm. Kapitány úr jó ember. De nekem van miből megélnem. – És meglóbálta ép karját.

    - Ugye, mert orosz vagyok!

    - Én nem fogadok el semmit, amit meg nem szolgálok. Ellenségnek pedig nem szolgálok, csak szívességet teszek.

    - Mehetsz! – parancsolta ridegen Marianszkij. Tetszett neki ez az ember. Nyomorék, de büszke. Csak igaz, egyenes ember lehet.

    Levetette magát a karosszékbe az egyik kis asztal mellé. Beintette Arkadijt, hozzon neki egy csajka teát és kemény katonacipót. Azután a könyv után nyúlt, mely véletlenül ott feküdt a párkányon. Petőfi volt.

    Mikor reggel meghallotta az ablak alatt az ezred nyüzsgését, megdörzsölte szemét, és nyújtózkodva kelt fel a karosszékből. Nem nyúlt a „paplanos ágyhoz.”

    Miron főhadnagy mesélte is a többi tisztnek, hogy szegény Mariansztkij alighanem sokkot kapott a múlt heti gránáttól. Bezárkózik az elátkozott kastélyba, és szerelmes valami festett „ikon”-ba. Szegény Vladimir! Mi meg együnk-igyunk, amennyi belénk fér, hiszen – másé!

    Marianszkij őröket állított a kastély elé – magához vette a kulcsokat. Oda rajta kívül be nem megy senki – és ő nem nyúl a puha nyoszolyához, Másnap este megint egymagában ült a karosszéken. Olvasta Petőfit. Egyszerre megdörrentek az ágyúk. Először lomhán, azután egyre sűrűbben. A kapitány ismerte hangjukat – napi parancs nélkül is megértette szavukat. Hajnalra megy előre az ezred – a Tisza felé. A sistergő szárnyas érc villámcsapásokkal „tisztítja” az utat a cár katonáinak.

    A falak megrázkódtak. A párás ablakon bepirosodott valami égő falu tüzének vörhenyes fénye. Az orosz leült a kis antik íróasztalhoz – keresgélt az asszony levélpapírjából, és írt. Hosszú levelet:

1914. november…

    „Madame,
bocsássa meg, hogy ismeretlenül írok. A háború sok új jogot teremt, mert hiszen – jogtalanság. Ha szabad ismeretlen férfiakat megölnöm, talán szabad úri hölgyet ismeretlenül köszöntenem is.

    Hálásan köszönöm a szállást. Jó volt itt. Igyekeztem, hogy egyetlen porszemet se hagyjak hátra. Semmiféle emléket, mely taszít, ahányszor eszébe jut, mely kiváltja a szomorú gondolatot: »hiszen ez csak ellenség volt…«

    Igaz, hogy a vitrin betört, Istenem, mi ez ebben a rombolásban, hol egész Galícia romhalom és a virágzó Champagne szétperzselt üszök. Mégis mentegetőzöm, mint a dorgálástól reszkető gyerek. »Kérem, nem én voltam!« Egyik könnyelmű fiú volt az enyémek közül. Ó, nem azért tette, mert orosz. A vandál hajlam ott lakozik a nyugati ember szívében is, valamelyik kicsi fülkében elrejtve. A háború minden ilyen kis bűnkazamatának reteszét kinyitja.

    Őszinte vallomást teszek. Én sem vagyok különb, mint a többi. Bevallom, hogy egyedül arcképe emelt vissza a civilizációba. Fölemelt az asszony szépsége. Az asszony, a kétélű végzet, mely egyik férfiból barbárt, a másikból embert, többet: gentlemant varázsol.

    Ez volt az első benyomás. A kép. A kép, mely visszatükrözte az élet egyetlen igaz szépségét.

    Ez a kép jobbá tett.

    Azután indiszkrét voltam. Elolvastam azt a szegény kis tábori lapot, melyet megkezdett, és menekülés közben itt felejtett. Feminin kíváncsisággal kifaggattam a rokkantat. Megrázott heroizmusa, mert az nagyobb, mint a miénk. Mi, akik veszni termettünk, csak megyünk lökdösődve előre, mint a bölénycsorda, melyet a sors, a kegyetlen vadász, az ároknak terel, hogy a mélyben összezúzza magát. Ezt a kis híradást, ahogy megtaláltam az asztalon, lelkiismeretesen továbbítottam, mert ez a kis írás megérdemelte, hogy eljusson a választott férfiúhoz. Feleséges ember vagyok. Fiam is van. Otthon. Orenburgban. Szeretjük egymást. Ezért hiszem, hogy egyetlenegy dolog egész szépségében túlél minden gyűlölet szülte bajt és keservet: a család, mert ez a szeretetnek salvaguardiája – az egyetlen – béke. Már ezért is, a tisztesség száműzetése idején is tisztesen akartam viselkedni. Itt újra éreztem a béke levegőjét.

    Mikor estelente dörgött az ágyú, nekem nem akadt mindit munkám. Olvastam, hogy elűzzem a kísérteteket, melyek odakünt a tűzzáporos éjszakában leselkednek rám. Tudok magyarul, mert békében kém voltam – az Önök hazájában. Nem sajnálom – otthon éreztem magamat földjükön itt is, most is.

    Könyv akadt a kezembe. Valami Petőfi nevű poéta írta. Eddig nem tudtam róla, csak itt olvastam, hogy őt is valamikor mi öltük meg. Talán valamelyik nagyapám, fölfegyverzett parasztjaival, mint ahogy Tolsztoj a hadsereget nevezi.

    Nekünk ilyen költőnk nem volt. A mieink költészete vagy fáj, vagy mar, de sohasem sütkérezik a napos oldalon. Nem a szabadságért kigyúlt verseket értem. Ezek nem imponálnak nekem, oly nemzet katonájának, mely minden szabadságot leteper. Pedig néha az én torkomat is szorongatja egyetlen fajta szabadság, szorongatja, mint a visszafojtott könny: az a szabadság, mely idegen járom alatt sorvadoz. Ez nekem, az orenburgi ezred katonájának nehéz fogalom.

    De olvastam ebben a könyvben egypár gondolatot, melyért érdemes volt háborúba keverednek és idevetődnöm.

    Minek nevezzelek? Nem is álmodtam, hogy férfi ilyen nyelven szólhat a nőhöz.

    S ha holnap talán valami bolondos, kis ólom éppen engem keres meg, Petőfijük vigasztal: Meghalt, de kára nincs a hazának. Nincs, mert lelke a fiában él.

    Olvastam egy harmadikat is. Szeptember végén. Talán ez a legszublimálisabb szerelmi vallomás a világirodalomban. Hallottam a frázist, hogy lehet a síron túl is szeretni, de megbocsátani az elfeledést előre, és mégis szeretni a síron túl is, ezt még nem hallottam. Pedig e jóslat biztos volt. Szép. Igen szép. Lelkemből kívánom, hogy boldogságában sohase következzék be – ez a szeptember vége…

    Ez utolsó vers miatt követtem el az egyetlen hadi bűnt. Megszerettem Petőfit, megszerettem a magyarokat, megszerettem a Baloghfalvi családot. Nem bírtam ellenállni: elvittem Petőfit magammal. Loptam.

    Bocsásson meg. E könyv jót tesz velem ott, hol nincs más, csak gyűlölet és pusztulás.

    Szeptember végén… Elvittem. Hogyha élve kiúszom a véróceánná vált Európából, köszönettel visszaküldöm – március végén…

Hódolattal      

Marianszkij,

       az orenburgi ezred kapitánya.”

    Megcímezte. Lepecsételte. Odatette Petőfi helyére. Hátha valaha visszajönnek azok, kik innen elmentek. Megtalálják takarítás közben…

    Azután megharsantak a kürtök. Marianszkij kapitány a kengyelbe vetette lábát. Sorakozz! Ropogott az őrmesterek szava: raz-dva-raz-dva… előre, a Tisza felé, hol hátra, visszafelé – akár az egész emberiség, hol előre egy lépést, hol vissza –, századokat.

    Elmúlt.

    Oroszországban Lenin uralkodik. Rettenetes az eszme, mely terrorral szerzi fanatikusait…

    …Itthon kizöldellt a fű. Az emberek nem felejtenek hamar, csak a föld. A jó föld ábrázatán nem hagy barázdát a fájdalom. Akarja, hogy elsimuljanak, és mert akarja, tud felejteni, és újra tud mosolyogni. Mosolygó vadrózsát, almafára bimbót, magvetők útjára búzavirágot.

    Baloghfalvi László künt mélázott újra kivirult felesége mellett a tornácon, és gyönyörködve követte a kisfiút, ki tapsolva riasztotta a keringő héját:

    - Hahó-hó! Repülj vissza! Itt nincs helyed, te gonosz! Itt madarak laknak, melyek dalolni tudnak!

    Belépett a rokkant inas. Zavartan hunyorgatta a szemeit, és halkan jelentette:

    - Kérem alássan, valami kopott ember várakozik az udvarban. Szegény, régen nem ehetett már. Állást keres. Sofőrnek ajánlkozik. Beáll botos ispánnak is. De akármilyen munkát végez.

    Baloghfalvi rászólt:

    - Vidd neki ezt… Aztán adjatok neki jó falatot! Menjen az Isten hírével! A magunk embereinek is lefogyott a kenyere. Isten tudja, megszakad a szívem a háború marokszedőiért, de félek tőlük…

    Az inas fordult. Pár perc múlva visszatért gyűrött kis csomaggal.

    - Kérem, az az ember küldi. Azt mondja: innét vitte, becsülettel ide hozza vissza…

    Baloghfalvi ujja hegyeivel vonakodva bontogatta a csomagot. Petőfi…

    Összenézett feleségével. A fiatalasszony orcáin végigillant a vérhullám. Homlokára tette kezét, és susogta:

    - Marianszkij kapitány…

    Együtt siettek az udvarba. Ott állt szikáran, éhesen, szegényen az orosz, lerongyolt tábori zubbonyban. Fölnézett mélyre esett, szomorú szemeivel, és katonásan emelte kezét színehagyott sapkájához:

    - Nem mehetek többé vissza Orenburgba. Nincs hazám. Nincs senkim. A könyvet – visszahoztam…

    Mindketten feléje nyújtották kezüket.

    - Isten hozta, Marianszkij kapitány! Nálunk otthon van mindig!

szozattv


szozat a tiszta hang csurkaszentmihályi Egy az Isten 1117 Fényességes csillagok 1124 bevonulás A5 Matyas 1129 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf