Komáromi János: Huszárok a porban

Mintha éles kiáltás hasított volna át a Pruth és a Szereth között s rémítő hallgatás következett reá. Senki semmit nem tudott, de beszélték mindenfelé, hogy előző napon huszárok verekedtek Dobronoutznál. Egy lovas sem maradt élve.

    Messziről-messziről, Dobronoutz felől, magas porfelleg állt az országúton.

*

    Abban az időben emléke is alig élt már azoknak a katonáknak, akik úgy dűltek el az első csatában, mint a kéve. Pedig kilenc hónapja ha múlt csak azoknak a tomboló napoknak, mikor Csensztochótól a volhin pusztákig tűzben recsegtek az őszeleji erdők s a lángözönben a legelső sorkatonák lihegtek verítéktől és koromtól elborítva.

    Kilenc hónap múlt el azóta. Nyár lett megint s messziről, a keleti égtáj felől nagy tüzek lobogtak. Talán tíz-tizenkét falu égett. S a tüzek és füstlepedők mögül fel-felmorgott néha a látóhatár. És alig emlékezett már valaki az első katonákra.

    Forrónak indult a délelőtt. A nap szokatlan-sebesen kapaszkodott s Volhinia irányának két apró felleg állt mindössze az ég első negyedében. A mocskos galíciai falucska meg-megrezzent minden ágyúszóra, mely a távolban zümment föl és vánszorgott el idáig. Ott, a távoli tüzek és füstgomolyagok közt kellett feküdnie valahol az első honvédhuszár-ezrednek. Holtan.

    A huszárok tegnap délután vágtattak a halálba. Így mondták mindenfelé. A tábornok is ottmaradt.

    A piszkos és szegény falucska végén alacsony domb emelkedett, a dombtetőn apró ház, a ház előtt tenyérnyi térség. Ezen a kis téren ott állt már az új tábornok. Az ezredet kereste volna.

    Néhány lépést mögötte a parancsőrtiszt várakozott. Daliás főhadnagy, minden föltevés szerint sportember odahaza. Monoklit csíptetett a jobbszemébe.

    Állt és várt.

    Az új parancsnok kissé előtte, szeméhez illesztett távcsővel. A messze röpködő tüzek irányába nézett sokáig. Sokáig és csüggedt fejjel.

    Korosabb ember volt már a lovastábornok s haja egészen fehér. Ettől a hajőszítő kilenc hónaptól. Bronzravert arcából konyán csüngött le a deres bajusz. Nézett a távcsövön, nézett.

    Ma reggel érkezett sürgős parancsra, hogy helyébe-lépjen az elesett tábornoknak. A szomszédos kis vasútállomáson a parancsőrtiszt várta. Egymagában az ezredből.

    Magas ember volt az új parancsnok s bú és gond rángott a bajuszában. Hirtelen megszólalt, de a távcsövet nem vette le a szeméről:

    - Mennyi a pontos veszteség?

    - Nem tudjuk, kegyelmes uram, – rezzent föl a parancsőrtiszt. – Eddig senki sem jött vissza.

    A tábornok megfordult. Hangja ingerült volt:

    - Lehetetlen! Mikor jött a jelentés?  

    - Tegnap este kilenckor, kegyelmes uram, – válaszolt tisztelegve a parancsőrtiszt. S bátortalanul tette hozzá: – valószínű, hogy túlzott a veszteségjelentés…

    - Igen, – hagyta rá a tábornok.

    A parancsőrtiszt folytatta:

    - Minden valószínűség föltevés amellett szól, hogy – mint az ilyen esetekben szokás, – a debakl első perceiben szétszóródtak és most rótákra-tépdesve kalandoznak valahol az erdőkben.

    - Igen, – mondta rá kurtán a tábornok.

    Mély csönd állt be.

    Sehol élőlény nem látszott: siket magányba süllyedt a tájék. Forrón vert a nap s a füst szállt Dobronoutz felől. Szakadatlanul dobogtak az ágyúk.

    S onnét, a füst és nagy tüzek irányából, egyre-inkább feltűnt a porfelleg az országúton. De mintha egyhelyben állt volna mindég.

    A tábornok újból szeméhez emelte a távcsövet s a poroszlopot kezdte figyelni. Egyszer annyit szól még, félig magához dörmögve:

    - Lovasok jönnek…

*

    Az új tábornok ott állt a mezei út fölött a dombon. Debronoutz felől nagy tüzek látszottak, de irányuk mintha errefelé közeledett volna. A füst eldűlve szállt s a füstön innét apró villanások cikkandoztak olykor. Minden villanás után ágyúszó riasztotta meg a tájat. Máskor meg olyan sűrű dobogás következett, hogy pergett tőle a dobhártya.

    Balkézről váratlanul gyalogosok bukkantak föl, rajvonalban, átfogva a nagy rétséget. A tűztől és koromtól elrútított éghatár alá siettek. Régi legények lehettek ó, mert feketék voltak a naptól. Eltűnődve, komor arccal igyekeztek mind.

    A tábornok hátraszólt:

    - Miféle ezred?    

    - Mindjárt megkérdezem, kegyelmes utam, – felelt szolgálatkészen a parancsőrtiszt.

    S tölcsért alakítván a szája elé, lekiáltott:

    - Milyen ezred vagytok, hé?

    A rajvonal széle akkor súrolta a domb lábát. A leginnen szuszogó baka – félvállról – visszakiáltotta az ezred számát. S továbblihegtek az emberek. Előre, előre.

    Még szörnyűbb csöndbe bukott a vidék. Szemközt a rajvonallal, a mezei út fölött, még mindig ott állt a porfelleg, de látni lehetett már, hogy észrevétlenül errefelé tart.

    A tábornok szeméhez emelte távcsövét s a poroszlopot nézte sokáig. A parancsőrtiszt az oldalán állt, kissé hátrább s monokliján meg-megvillant a nap. Szomorú volt, csaknem levert.

    - Hogy történt mégis? – fordult vissza később a tábornok.

    A parancsőrtiszt apró sarkantyúja megcsördült halkan, amint összecsapta a sarkát:

    - Ma reggelig kevés hír futott be, kegyelmes uram. Nagy zűrzavar lehetett elől, mert váratlanul előreparancsolták a huszárságot. A tábornok maga állt az ezred élére s kihúzta a kardját. Aztán…

    Itt elakadt a parancsőrtiszt, mintha küszködött volna magával.

    - Aztán? – sürgette a tábornok.

    - Aztán megeresztett kantárszárral indultak a tüzek felé s negyedóra múlva mind elnyelte őket a földi-borulat. Hogy mi történt elől, senkisem tudja. Az egyik gyalogsági zászlóalj parancsnoka beszélte az éjszaka, hogy a többkilométeres gazdátlan frontrészen át nekimentek az ellenséges ároknak… Minden árok beomlott, úgy dörgött a föld!

    - Értem, értem, – bólogatott komolyan a tábornok.

    A parancsőrtiszt szembenézett vele:

    - Nagy lett a kavarodás aztán… A gyalogsági-zászlóalj parancsnoka annyit látott még, hogy az égő faluk közt s a maró füsttől elborítva… sok-sok huszár gyalogosan verekedett… kardjaik csapkodtak és csengtek… Eddig egy lovas sem… jött vissza s a tábornok is ottmaradt…

    Elhallgatott a parancsőrtiszt. A tábornok annyit dörmögött:

    - Az elődöm elesett… Tehát senkisem jelentkezett ma reggelig?

    - Senki, kegyelmes uram. Fölmerült az a kombináció is, hogy talán az ellenség hátában kalandoznak s elszakadozván egymástól, nem tudnak keresztülvágni a mieinkhez…

    A tábornok végignézett most a parancsőrtiszten:

    - Úgy hallom, ama kevesek közé tartozol, akik ott voltak tavaly a szatanov-gorodoki attakban…

    - Igenis, kegyelmes utam. Egy hadosztály magyar lovas ment akkor vágtában a halál elé, kinyújtott karddal.

    - Tudom, tudom, – bólintott a tábornok s megint szeméhez illesztette a távcsövet.

    A közeledő poroszlopot nézte, amely toronymagasan állt a mezei út fölött. A forró napban káprázva csillogott a por, s aranyszínt vert vissza. De senkit-senkit nem lehetett látni benne.

    A lépést húzódó porfellegből mintha nóta verődött volna ki.

*

    Csakugyan lovasok közeledtek a porban.

    Onnét lehetett sejteni, mert itt-ott olyan zaj ütközött fel, mint amikor lovak patkói verődnek le tömegben: trapp… trapp… De senkit és semmit nem lehetett látni: ló és lovas maga körül húzta a poroszlopot, amely sárgásan fénylett a napban. Mint egy aranyfelleg.

    Jöttek-jöttek egyre s rövid szünetek után nóta szállt ki az aranyporból. A tábornok kémlelődve állt még mindig az alacsony dombon, a parancsőrtiszt pedig megdűlt a kardján, úgy figyelt előre. Egyszer aztán így szólt, szinte akaratlanul, hogy föl ne zavarja a tábornokot:

    - Egyes honvédhuszárok jönnek…

    A tábornok meghallotta s visszafordult:

    - Kik jönnek?

    - Egyes honvédhuszárok, kegyelmes uram. Ismerem a nótájukat.

    Csönd lett, nagy csönd. Csak a lovak patkói dobogtak lépést: trapp… trapp…

    Mert lépést jöttek, halotti menetben. Szokatlan és különös volt a közeledésük. Az aranyporból egy ló, egy lovas sem ütődött ki: valamennyi huszárt befogta a csillogó földi felleg. Zengett a nóta, egyre szomorúbban.

    A parancsőrtiszt még mindig úgy állt a kardjárta dűlve, s előrehajolva. Maga elé suttogott:

    - Ennyi maradt meg az egyes honvédhuszárokból…

    - Mi az? – szólt hátra a tábornok?

    - Azt hiszem, kegyelmes utam, hogy csak ez a másfélszakasz huszár maradt meg az ezredből. A többi elesett…

    Már közeljárt a poroszlop. Abban a pillanatban nóta vágott ki belőle. A lovak trapp-trappjának elnyújtva, hogy egyszerre szívenütött mindenkit:

Magyarország egy kis község,
Körülvette az ellenség…
Most akarják, most akarják
Kiírtani,
De az Isten, a jó Isten
Nem engedi…

    Szállt-szállt a dal, de olyan különösen, mint az ének a halotti-toron. A tábornok lehajtott fejjel állt a dombon s tanácstalanul kérdezte:

    - Mi történt? Hát a többi lovas csakugyan nincs sehol?

    - Mind meghaltak, kegyelmes uram, – felelte szolgálatkészen a fiatal parancsőrtiszt.

    Mert – szemre – nem lehetett másfél szakasznál több huszár a porban, amely eltakarta őket. S zengett a nóta, mint a gyászdal.

    A tábornok levert volt:

    - Nem értem… Elestek a bajtársaik s ezek dalolnak!?

    A parancsőrtiszt egy lépést tett előre:

    - Kegyelmes uram magyar ember s talán hallotta valamikor, hogy a magyarok nótázva gondolnak az elköltözöttekre. Ezek a halott huszártársaikat siratják el gyászdallal.

    A tábornok nem szólt. A porfelleget nézte, amely akkor haladt el a domb lábánál.

    Kupolává tornyosult ez a por, mintha templom borult volna a lovasok fölé s ez a templom velük haladt az úton. És ahogy lenyilazott a nap, aranyban lángolt ez a kupola, amely alól csak itt-ott tetszett föl pillanatra egy ló vékony feje, egy huszár az átkötözött homlokával. A tábornok egyszerre haptákba egyenesedett s kezét tisztelegve emelte a sapkájához. A parancsőrtiszt is tisztelgett.

    És akkor hirtelen szilajon zendült meg az aranyban csillogó por:

Asztalos, csinálj koporsót,
Egy egész ezrednek valót…
Vérbetűkkel, lángbetűkkel
Írd rá eztet:
Itt nyugszik az első honvéd-
Huszárezred!

    Szállt a nóta hetyke bánattal, elterülve a róna fölött. Itt-ott kiütődtek olykor egy ló nyakának ívelt körvonalai, egy lovas sapkátlan feje. Halott társaiktól nótaszóval búcsúztak a megmaradt huszárok.

    A tábornok egyvégtében tisztelgett. De mintha megcsuklott volna. A parancsőrtiszt, aki szintén tisztelegve állt, odapillantott ekkor s visszafojtott lélegzettel látta, hogy a tábornok sír. Nagy könnyek estek ki a szeméből, lefolytak az arcán, végiggördültek a bajuszán s lehulltak a fűbe… Az elesett huszárokat siratta.

    Csönd volt. Csönd volt.

    A porkupola távolodni kezdett s távolodott a nóta is, amelyet ismételni kezdtek. Attól a résztők, hogy Magyarország egy kis község.

    Félóra múlva elenyészett ez is. Egy füzes kanyarodójánál eltűnt a poroszlop s eltűntek a huszárok. Senki nem tudja, hová mennek. Nagy hallgatás neszelt a tájék fölött, csak a tábornok állt a dombon, könnyes arccal. Messziről ezalatt, valahonnét Dobronoutz felől, tüzek látszottak az éghatáron. Kormos füstjük eldűlve szállt arrafelé.

    Olykor-olykor bús ágyúszó dongott el a síkon.

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf