Komáromi János: Huszárok a porban

Mintha éles kiáltás hasított volna át a Pruth és a Szereth között s rémítő hallgatás következett reá. Senki semmit nem tudott, de beszélték mindenfelé, hogy előző napon huszárok verekedtek Dobronoutznál. Egy lovas sem maradt élve.

    Messziről-messziről, Dobronoutz felől, magas porfelleg állt az országúton.

*

    Abban az időben emléke is alig élt már azoknak a katonáknak, akik úgy dűltek el az első csatában, mint a kéve. Pedig kilenc hónapja ha múlt csak azoknak a tomboló napoknak, mikor Csensztochótól a volhin pusztákig tűzben recsegtek az őszeleji erdők s a lángözönben a legelső sorkatonák lihegtek verítéktől és koromtól elborítva.

    Kilenc hónap múlt el azóta. Nyár lett megint s messziről, a keleti égtáj felől nagy tüzek lobogtak. Talán tíz-tizenkét falu égett. S a tüzek és füstlepedők mögül fel-felmorgott néha a látóhatár. És alig emlékezett már valaki az első katonákra.

    Forrónak indult a délelőtt. A nap szokatlan-sebesen kapaszkodott s Volhinia irányának két apró felleg állt mindössze az ég első negyedében. A mocskos galíciai falucska meg-megrezzent minden ágyúszóra, mely a távolban zümment föl és vánszorgott el idáig. Ott, a távoli tüzek és füstgomolyagok közt kellett feküdnie valahol az első honvédhuszár-ezrednek. Holtan.

    A huszárok tegnap délután vágtattak a halálba. Így mondták mindenfelé. A tábornok is ottmaradt.

    A piszkos és szegény falucska végén alacsony domb emelkedett, a dombtetőn apró ház, a ház előtt tenyérnyi térség. Ezen a kis téren ott állt már az új tábornok. Az ezredet kereste volna.

    Néhány lépést mögötte a parancsőrtiszt várakozott. Daliás főhadnagy, minden föltevés szerint sportember odahaza. Monoklit csíptetett a jobbszemébe.

    Állt és várt.

    Az új parancsnok kissé előtte, szeméhez illesztett távcsővel. A messze röpködő tüzek irányába nézett sokáig. Sokáig és csüggedt fejjel.

    Korosabb ember volt már a lovastábornok s haja egészen fehér. Ettől a hajőszítő kilenc hónaptól. Bronzravert arcából konyán csüngött le a deres bajusz. Nézett a távcsövön, nézett.

    Ma reggel érkezett sürgős parancsra, hogy helyébe-lépjen az elesett tábornoknak. A szomszédos kis vasútállomáson a parancsőrtiszt várta. Egymagában az ezredből.

    Magas ember volt az új parancsnok s bú és gond rángott a bajuszában. Hirtelen megszólalt, de a távcsövet nem vette le a szeméről:

    - Mennyi a pontos veszteség?

    - Nem tudjuk, kegyelmes uram, – rezzent föl a parancsőrtiszt. – Eddig senki sem jött vissza.

    A tábornok megfordult. Hangja ingerült volt:

    - Lehetetlen! Mikor jött a jelentés?  

    - Tegnap este kilenckor, kegyelmes uram, – válaszolt tisztelegve a parancsőrtiszt. S bátortalanul tette hozzá: – valószínű, hogy túlzott a veszteségjelentés…

    - Igen, – hagyta rá a tábornok.

    A parancsőrtiszt folytatta:

    - Minden valószínűség föltevés amellett szól, hogy – mint az ilyen esetekben szokás, – a debakl első perceiben szétszóródtak és most rótákra-tépdesve kalandoznak valahol az erdőkben.

    - Igen, – mondta rá kurtán a tábornok.

    Mély csönd állt be.

    Sehol élőlény nem látszott: siket magányba süllyedt a tájék. Forrón vert a nap s a füst szállt Dobronoutz felől. Szakadatlanul dobogtak az ágyúk.

    S onnét, a füst és nagy tüzek irányából, egyre-inkább feltűnt a porfelleg az országúton. De mintha egyhelyben állt volna mindég.

    A tábornok újból szeméhez emelte a távcsövet s a poroszlopot kezdte figyelni. Egyszer annyit szól még, félig magához dörmögve:

    - Lovasok jönnek…

*

    Az új tábornok ott állt a mezei út fölött a dombon. Debronoutz felől nagy tüzek látszottak, de irányuk mintha errefelé közeledett volna. A füst eldűlve szállt s a füstön innét apró villanások cikkandoztak olykor. Minden villanás után ágyúszó riasztotta meg a tájat. Máskor meg olyan sűrű dobogás következett, hogy pergett tőle a dobhártya.

    Balkézről váratlanul gyalogosok bukkantak föl, rajvonalban, átfogva a nagy rétséget. A tűztől és koromtól elrútított éghatár alá siettek. Régi legények lehettek ó, mert feketék voltak a naptól. Eltűnődve, komor arccal igyekeztek mind.

    A tábornok hátraszólt:

    - Miféle ezred?    

    - Mindjárt megkérdezem, kegyelmes utam, – felelt szolgálatkészen a parancsőrtiszt.

    S tölcsért alakítván a szája elé, lekiáltott:

    - Milyen ezred vagytok, hé?

    A rajvonal széle akkor súrolta a domb lábát. A leginnen szuszogó baka – félvállról – visszakiáltotta az ezred számát. S továbblihegtek az emberek. Előre, előre.

    Még szörnyűbb csöndbe bukott a vidék. Szemközt a rajvonallal, a mezei út fölött, még mindig ott állt a porfelleg, de látni lehetett már, hogy észrevétlenül errefelé tart.

    A tábornok szeméhez emelte távcsövét s a poroszlopot nézte sokáig. A parancsőrtiszt az oldalán állt, kissé hátrább s monokliján meg-megvillant a nap. Szomorú volt, csaknem levert.

    - Hogy történt mégis? – fordult vissza később a tábornok.

    A parancsőrtiszt apró sarkantyúja megcsördült halkan, amint összecsapta a sarkát:

    - Ma reggelig kevés hír futott be, kegyelmes uram. Nagy zűrzavar lehetett elől, mert váratlanul előreparancsolták a huszárságot. A tábornok maga állt az ezred élére s kihúzta a kardját. Aztán…

    Itt elakadt a parancsőrtiszt, mintha küszködött volna magával.

    - Aztán? – sürgette a tábornok.

    - Aztán megeresztett kantárszárral indultak a tüzek felé s negyedóra múlva mind elnyelte őket a földi-borulat. Hogy mi történt elől, senkisem tudja. Az egyik gyalogsági zászlóalj parancsnoka beszélte az éjszaka, hogy a többkilométeres gazdátlan frontrészen át nekimentek az ellenséges ároknak… Minden árok beomlott, úgy dörgött a föld!

    - Értem, értem, – bólogatott komolyan a tábornok.

    A parancsőrtiszt szembenézett vele:

    - Nagy lett a kavarodás aztán… A gyalogsági-zászlóalj parancsnoka annyit látott még, hogy az égő faluk közt s a maró füsttől elborítva… sok-sok huszár gyalogosan verekedett… kardjaik csapkodtak és csengtek… Eddig egy lovas sem… jött vissza s a tábornok is ottmaradt…

    Elhallgatott a parancsőrtiszt. A tábornok annyit dörmögött:

    - Az elődöm elesett… Tehát senkisem jelentkezett ma reggelig?

    - Senki, kegyelmes uram. Fölmerült az a kombináció is, hogy talán az ellenség hátában kalandoznak s elszakadozván egymástól, nem tudnak keresztülvágni a mieinkhez…

    A tábornok végignézett most a parancsőrtiszten:

    - Úgy hallom, ama kevesek közé tartozol, akik ott voltak tavaly a szatanov-gorodoki attakban…

    - Igenis, kegyelmes utam. Egy hadosztály magyar lovas ment akkor vágtában a halál elé, kinyújtott karddal.

    - Tudom, tudom, – bólintott a tábornok s megint szeméhez illesztette a távcsövet.

    A közeledő poroszlopot nézte, amely toronymagasan állt a mezei út fölött. A forró napban káprázva csillogott a por, s aranyszínt vert vissza. De senkit-senkit nem lehetett látni benne.

    A lépést húzódó porfellegből mintha nóta verődött volna ki.

*

    Csakugyan lovasok közeledtek a porban.

    Onnét lehetett sejteni, mert itt-ott olyan zaj ütközött fel, mint amikor lovak patkói verődnek le tömegben: trapp… trapp… De senkit és semmit nem lehetett látni: ló és lovas maga körül húzta a poroszlopot, amely sárgásan fénylett a napban. Mint egy aranyfelleg.

    Jöttek-jöttek egyre s rövid szünetek után nóta szállt ki az aranyporból. A tábornok kémlelődve állt még mindig az alacsony dombon, a parancsőrtiszt pedig megdűlt a kardján, úgy figyelt előre. Egyszer aztán így szólt, szinte akaratlanul, hogy föl ne zavarja a tábornokot:

    - Egyes honvédhuszárok jönnek…

    A tábornok meghallotta s visszafordult:

    - Kik jönnek?

    - Egyes honvédhuszárok, kegyelmes uram. Ismerem a nótájukat.

    Csönd lett, nagy csönd. Csak a lovak patkói dobogtak lépést: trapp… trapp…

    Mert lépést jöttek, halotti menetben. Szokatlan és különös volt a közeledésük. Az aranyporból egy ló, egy lovas sem ütődött ki: valamennyi huszárt befogta a csillogó földi felleg. Zengett a nóta, egyre szomorúbban.

    A parancsőrtiszt még mindig úgy állt a kardjárta dűlve, s előrehajolva. Maga elé suttogott:

    - Ennyi maradt meg az egyes honvédhuszárokból…

    - Mi az? – szólt hátra a tábornok?

    - Azt hiszem, kegyelmes utam, hogy csak ez a másfélszakasz huszár maradt meg az ezredből. A többi elesett…

    Már közeljárt a poroszlop. Abban a pillanatban nóta vágott ki belőle. A lovak trapp-trappjának elnyújtva, hogy egyszerre szívenütött mindenkit:

Magyarország egy kis község,
Körülvette az ellenség…
Most akarják, most akarják
Kiírtani,
De az Isten, a jó Isten
Nem engedi…

    Szállt-szállt a dal, de olyan különösen, mint az ének a halotti-toron. A tábornok lehajtott fejjel állt a dombon s tanácstalanul kérdezte:

    - Mi történt? Hát a többi lovas csakugyan nincs sehol?

    - Mind meghaltak, kegyelmes uram, – felelte szolgálatkészen a fiatal parancsőrtiszt.

    Mert – szemre – nem lehetett másfél szakasznál több huszár a porban, amely eltakarta őket. S zengett a nóta, mint a gyászdal.

    A tábornok levert volt:

    - Nem értem… Elestek a bajtársaik s ezek dalolnak!?

    A parancsőrtiszt egy lépést tett előre:

    - Kegyelmes uram magyar ember s talán hallotta valamikor, hogy a magyarok nótázva gondolnak az elköltözöttekre. Ezek a halott huszártársaikat siratják el gyászdallal.

    A tábornok nem szólt. A porfelleget nézte, amely akkor haladt el a domb lábánál.

    Kupolává tornyosult ez a por, mintha templom borult volna a lovasok fölé s ez a templom velük haladt az úton. És ahogy lenyilazott a nap, aranyban lángolt ez a kupola, amely alól csak itt-ott tetszett föl pillanatra egy ló vékony feje, egy huszár az átkötözött homlokával. A tábornok egyszerre haptákba egyenesedett s kezét tisztelegve emelte a sapkájához. A parancsőrtiszt is tisztelgett.

    És akkor hirtelen szilajon zendült meg az aranyban csillogó por:

Asztalos, csinálj koporsót,
Egy egész ezrednek valót…
Vérbetűkkel, lángbetűkkel
Írd rá eztet:
Itt nyugszik az első honvéd-
Huszárezred!

    Szállt a nóta hetyke bánattal, elterülve a róna fölött. Itt-ott kiütődtek olykor egy ló nyakának ívelt körvonalai, egy lovas sapkátlan feje. Halott társaiktól nótaszóval búcsúztak a megmaradt huszárok.

    A tábornok egyvégtében tisztelgett. De mintha megcsuklott volna. A parancsőrtiszt, aki szintén tisztelegve állt, odapillantott ekkor s visszafojtott lélegzettel látta, hogy a tábornok sír. Nagy könnyek estek ki a szeméből, lefolytak az arcán, végiggördültek a bajuszán s lehulltak a fűbe… Az elesett huszárokat siratta.

    Csönd volt. Csönd volt.

    A porkupola távolodni kezdett s távolodott a nóta is, amelyet ismételni kezdtek. Attól a résztők, hogy Magyarország egy kis község.

    Félóra múlva elenyészett ez is. Egy füzes kanyarodójánál eltűnt a poroszlop s eltűntek a huszárok. Senki nem tudja, hová mennek. Nagy hallgatás neszelt a tájék fölött, csak a tábornok állt a dombon, könnyes arccal. Messziről ezalatt, valahonnét Dobronoutz felől, tüzek látszottak az éghatáron. Kormos füstjük eldűlve szállt arrafelé.

    Olykor-olykor bús ágyúszó dongott el a síkon.