Muskátli - 2017. január

Melléklet jó gyermekeknek

Immáron a 2016/2017-es tanév kezdetével a Muskátli a harmadik évfolyamába lépett. A világháló segítségével a Pósa Lajos költő, szerkesztő szülőfalujából szállnak továbbra is a jó gyermekekhez és örökgyermekekhez a szebbnél-szebb versikék, mesék, megemlékezések.

A nemesradnóti Lidike Pihenőház alkotóműhelyében ez esztendőben is Az Én Ujságom hasábjait lapozgatva kerülnek elő az értékes írások. Így a mai kor vívmányainak köszönhetően ismét elérhetőek az oly kedvelt képes gyermeklap válogatott részei itt a www.szozat.org elektronikus lapon.

A Muskátli második évfolyama, hasonlóan az elsőhöz ismét kiadásra kerül évkönyv formában. Megrendelhető a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail címen. Keressetek bennünket a facebookon is https://www.facebook.com/posa.emlekere a Pósa Lajos Emlékére oldalon.

2017. január / III. évfolyam / 5. szám

Kedves Gyerekek és Örökgyerekek! A Szózat havonta megjelenő elektronikus folyóirat oldalain kis Olvasóinknak is szeretnénk kedveskedni.
Pósa Lajost, az eredeti magyar gyermekirodalom megteremtőjét és gyermeklapját, Az Én Ujságomat hívom segítségül, de új tartalmak is helyet kapnak.
Száz év elteltével még mindig aktuális, időtálló és lélekemelő az egykori sárga lapok tartalma és közlendője. Fogadjátok szeretettel, s emlékezzetek jó szívvel a száz éve elhunyt költőre, szerkesztőre.

HÓNAPVERS

Pósa Lajos:

A szegény didergők

arvagyerekek

Mikor a havas tél
Beköszön hidegen:
Egy szorongó érzés
Sír át a szívemen.
Rágondolok a sok
Szegényre, árvára,
Ki mindig didereg:
Nincs tüzelő fája!

Miért nem oszthatom szét
Kandallómnak lángját,
Hogy megenyhíthetném
A szegényt, az árvát!
Vagy miért nincsen olyan
Óriási kemence,
Hogy minden didergő
Ott melegedhetne!

Forrás: Az Én Ujságom, 1908. január 1., XIX. évfolyam, 1. szám

EMLÉKEZÉS

A magyar Országgyűlés Arany János-emlékévvé nyilvánította 2017-et a költő születésének 200. évfordulója alkalmából.

2017 Arany János-emlékév

Barabas arany

Arany János magyar költő, tanár, a Kisfaludy Társaság igazgatója, a Magyar Tudományos Akadémia tagja és főtitkára volt, a magyar irodalom egyik legismertebb és legjelentősebb alakja. Nevezték szalontai nótáriusnak, de szülővárosában a „hallgati ember” titulussal illették. Irodalmi pályafutása 1845-ben Az elveszett alkotmány című szatirikus eposszal indult, de igazán ismertté az 1846-ban készült Toldi tette. Műveinek teljes gyűjteményét a költő halála után csakhamar kiadta régi kiadója, Ráth Mór; összes munkáit 8 kötetben 1884–1885-ben, hátrahagyott iratait és levelezését pedig fia, Arany László szerkesztésében és jegyzeteivel, négy kötetben 1887–1889-ben. Arany János bronzszobrát a költő műveiből vett alakokkal (Toldi, Rozgonyi Piroska) Stróbl Alajos mintázta, a Magyar Nemzeti Múzeum előtt állították fel és 1893 tavaszán leplezték le. Tiszteletére portrészobrot avattak a szegedi Nemzeti Emlékcsarnokban a Dóm tér keleti oldalán. (A szobor szintén Stróbl alkotása.) Szintén szobrot állított nagy szülötte tiszteletére szülővárosa, Nagyszalonta is.

Támogatják és szorgalmazzák az Arany János munkásságáról szóló rendezvények, megemlékezések szervezését, valamint oktatási anyagok készítését „mind az anyaországban, mind a határon túl élő magyarság és a diaszpóra magyarsága körében”.
Arany János a magyar kulturális közösségi tudat egyik sarokköve, nemzeti identitásképző ereje máig ható.

Szeretnénk a figyelmetekbe ajánlani pár pályázati lehetőséget:

Arany János életműve mindannyiunk büszke öröksége, nyelvünkbe, tudatunkba ivódott élő szellemi hagyaték. Az Országos Széchényi Könyvtár Arany János születésének 200. évfordulója alkalmából 200 kortárs költő Arany-reflexióit, parafrázisait, tematikus megverseléseit tervezi KÉZIRATOS formában összegyűjteni! A jelentkezési határidő február 15.
http://felvidek.ma/esemeny/arany-200-arany-reflexiok/

A Magyar Írószövetség Arany János szavalóversenyt hirdet 9. -12. osztályos középiskolás diákok részére. Nevezni Arany János két szabadon választott költeményével lehet. A versenyre egy iskolából legfeljebb öt diák nevezhet. Egyéni nevezéseket nem fogadnak el, az adatokat iskolánként kérik elküldeni a következő címre: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.. A nevezési határidő február 24.
http://felvidek.ma/esemeny/arany-janos-szavaloverseny/

IRODALOM

Lőrincz Sarolta Aranka:
Régi és igaz történetek mai iskolás gyerekeknek / 11. történet /

Ferkó korcsolyái

telioromok A karácsonyi ünnepek békéje, meghittsége észrevétlenül elszállt, és sietve érkezett az év utolsó napja, Szilveszter. Alig ment le a téli nap, a falu főutcáján, a kocsma előtt megszólalt a kanász és a csordás kürtje, zavarták az ó évet és várták az újat. Amikor már jól kitülkölték, kilármázták magukat, bementek a kocsmába, hogy áldomást igyanak az év utolsónapján.
Az Újév megtartotta a decemberi hideget, de tett is hozzá, mert nem igazi a tél nagy hideg nélkül. Fűtöttek erősen minden házban. A zsúpos háztetők vastag kéményei úgy eregették a füstöt, mint az ipolybalogi nemes Kazy nagyságos úr, amikor szivarra gyújtott és nagy karosszékében kényelmesen hátradőlve elmerengett az idő gyors múlásán. Ezt Ferkó nagyapja szokta volt mondani, amikor a falmasinába berakta a száraz pozdorját, rá a nyirkos kukoricaszárat, és az füstölögni kezdett.
-No, szaladj csak ki szógám, nézd meg a kürtőt, hugy füstő, mint Kazy nagyságos úr szivarja!
    Ferkó ilyenkor nagyokat nevetett. Igaz Kazy nagyságos urat csak hallomásból ismerte, de mikor nagyapja fonni kezdte róla a meseszálát, képzelete ide-oda csapongott. Szinte kézzelfogható valóságban látta maga előtt a nemes urat, amint a világ bajával mit sem törődve, csak ül a nagy bársonyszékében és elmerengve fújja a szivarfüstöt. Az iskolában tanulták Petőfi Sándor versét” A magyar nemes”-t. Bizonyára ilyen lehetett a Kazy nagyságos úr. Ferkónak legjobban a vers utolsó versszaka tetszett: Ősi joggal, ősi házban, éltemet, ha elpipáztam, mennybe visznek angyalok, én magyar nemes vagyok!
    Képzeletében megelevenedett Kazy nagyságos úr a bársony székével együtt, amint az angyalok szállnak vele föl az ég felé, aztán lassan mindent beborít Kazy nagyságos úr szivarjának gomolygó füstje.
    Még a századfordulón az 1900.- as évek elején lakott a nemes garamveszelei Kazy család Ipolybalogon. Fönt a nemes dombon volt egy régi kúria, amelyet még 1802-ben építetett a Huszár család. A Kazy család a századfordulón jött Ipolybalogra lakni. Különféle mende- mondák keringtek róluk, de különösen Kazynéról. Tisztaság mániás, mondták róla a falusiak. Ha valamelyik paraszt bekopogott a tekintetes urasághoz és megfogta az ajtó kilincsét Margit méltósága azonnal szalajtotta a szobalányt, alaposan súrolja le, nehogy valami fertőző betegség kerüljön be a kúriába. Egyetlen fiuk Kazy Péter, egyidős volt Ferkó nagyapjával, azért tudott az öreg palóc, annyi történetet a Kazy családról. Péter úrfi házitanítójával gyakran okozott feltűnést a parasztoknak, amikor az akkor még ritkaságszámban menő kétkerekű kerékpárjukkal végig száguldottak a falu hepe-hupás főútján. Nyáron rendszerint kirándultak és nagy vendégségeket tartottak. Hont Vármegye nemes urai, politikai személyiségei jártak Kazyékhoz vendégségbe. Azt suttogták akkor a faluban, hogy az öreg Kazy méltóságos úr fiatal korában az óperenciás tengeren kalózkodott és ott szerezte nagy vagyonát, azért van mit a tejbe aprítania a nemesi családnak.
    Mire Ferkó megszületett, a Kazy családnak Ipolybalogon már híre- hamva sem volt. 1914.- ben elfújta őket a történelem szele más vidékre. Helyettük egy Róth nevezetű zsidó földbérlő jött, majd pár év múlva 1918 táján ő is elment, de először ügyesen eladta a földjeit a falu nagygazdáinak. Ezután jött Trianon. Ekkor Ferkó szülőfaluját és az Ipoly jobb partján meghúzódó kis palóc magyar falvakat mind hozzácsatolták az első Csehszlovák Köztársasághoz. Ferkó magyarként már a Republikában született. Az iskolában Montskó tanító úr történelmi magyarázatai kezdték nyitogatni értelmét arra, hogy magyarként miért is élnek ők a Csehszlovák Köztársaságban. Nagyapja a hosszú téli estéken csak hozzá tett, kibővítette Ferkó ismereteit, a maga egyszerű paraszti módján. Most, azonban, hogy megérkezett a tél és befagyott a falut átszelő patak vize, fontosabb volt számára az, hogy a padláson lévő elkopott sinkót a nagyapja megjavítsa.
Igyekezett is segíteni, hátha lesz idő a sinkó javításra. Közben egy újabb adag apróra vágott kukoricaszárat hozott be a nagy filkosárban és letette a tűzhely elé. Az öreg ránézett bozontos szemöldöke alól mindenen átható tekintetével, és egyből kitalálta unokája gondolatait.
Hja, szógám, hejába igyekező, a sinkót csak akkor tudom megjavítanyi, ha jó száraz lecet tanálok a szerszámos komrába! A rozsdás kasza éle szétmarta a fát, ami tartotta, ahelyt köll ám az új!
    Ferkó elszomorodott. Akkor csak az öreg, megkopott tepsin csúszkálhat, mint tavaly Kopcsányi Sanyi. Amikor ráült a kezeslábasa hátul szétnyílt és a puszta ülepével ült a serpenyőn, azt sem bánva, hogy a feneke átfagy a hidegben. A csizmáit nem koptathatja, mert az édesanyja a lelkére kötötte, hogy vigyázzon a lábbelijére, mint a szeme világára, ki ne lyukadjon a talpa, mert akkor újra kell talpaltatni a suszternál, az meg pénzbe kerül. Igaz keresett egy pár koronát az újévi köszöntéskor, a keresztapja is, meg a szomszéd Mari nene is adott neki egy pár fillért, de azt odaadta édesanyjának, hogy petróleumot vehessen a boltban, hiszen kellett a lámpába a hosszú téli estékre. Ahogy a szomszéd Mari nenére gondolt, megint nevethetnékje támadt.
    Újév reggelén az volt a szokás, hogy csak férfiember léphette át a ház küszöbét, asszonyszemély nem, mert akkor elmegy a család újévi szerencséje. Még alig virradt újév napján, amikor a szomszéd Mari nenét látta meg nagyapja az ablak alatt elsuhanni és hallotta az asszony lépteit a pitvarajtó felé kopogni. Nagyapja gyorsan az ajtóhoz lépett és megfogta az ajtó madzagját, nehogy Mari nene kinyissa, és átlépjen a küszöbön. Rángatta Mari nene az ajtót, rángatta, de sehogy sem tudta kinyitni.
    Te, Mari vigyen el a rosseb! Hát nem tudod, hogy asszony nem mehet újév reggelin a szomszédba, mer elviszi a szerencsét! Takarodj haza, én bizony be nem engedlek!- kiáltotta az öreg palóc mérgesen, tartva magát a régi szokáshoz.
    Mari nene siránkozni kezdett, csak egy kis élesztő kellene neki, hogy bedagaszthassa a tepertős pogácsáját.
Majd átviszi Ferkó az élesztőt, úgyis megy újévet köszöntenyi! Most menj haza Mari, ha jót akarsz!- kiáltotta az öreg mérgesen.
    Mari nene élesztő nélkül, szégyenkezve kullogott haza. Öreg szomszédja szégyenszemre hazaverte, de hát úgy kellett neki, mért nem jutott eszébe az újévi szokás.
    Ferkó egyre csak kuncogott magában, de ahogy a lábára nézett elment a kedve a nevetéstől. A csizmái kopottak, viseltesek voltak. A lába megnőtt, a csizma meg egyre szűkebb lett, csak egy vékony kapca fért bele. Amíg nagyobb volt mindig kibélelte szalmával, de így fázik benne a lába. Ő sem újonnan kapta, a bátyjától, Janitól örökölte.
    Amint ezek a gondolatok jártak a fejében, a tűz meggyulladt, már nem füstölt. A pozdorja izzott és a lángok vidáman haraptak bele a kukoricaszárba. Érezni lehetett, hogy melegedik a ház levegője. Édesanyja is bejött, elvégezve az apró állatok körüli teendőket és neki fogott az ebédfőzésnek. Nagyapja látta, hogy már nincs rájuk szükség, fogta az üres kosarat és intett Ferkónak:
    No, szógám, vedd a sipkád, meg a bekecsed, mer kutya egy hideg van ám odaki! Körőnézünk a szerszámos szinkében hátha tanálunk valamit a sinkó javításho, meg egyébhö!
Hej, Ferkóval madarat lehetett volna fogatni nagy örömében. Már tudta, nagyapja megjavítja a sinkót, de az is lehet, hogy korcsolyát fog neki faragni fából és abba teszi a rövidre tört kaszanyelet. Jó is lenne, ha mind a kettő meglenne, akkor nem kellene a kisebb testvéreivel civakodni, hogy ki üljön előbb a sinkóba és ki tolja. Filip öccsére bízná a sinkót, ő meg száguldana a korcsolyákkal a sima jégen.
    A szerszámoskamrába lépve nagyapja szemügyre vette a fa megmunkálására való szerszámokat, amelyek ott sorakoztak a satupad fölötti polcon. Az öreg palóc megvakarta a fülét, a feje búbjára tolta a vastag báránybőr sipkát, majd előhúzott egy hosszú lécet. Dünnyögött egy kicsit, hogy lám, mégis talált megfelelő lécet. Szép lassan végig tapogatta bütykös ujjaival, aztán hüvelykujjával megmérte, majd letette a satu asztalra, hogy egy kicsit meggyalulja.
    Nosza, szógám ugorj csak föl a pallásra, neked fürgébbek a lábaid! Ott a szelemenfa melletti sarokba áll a régi sinkó, hozd csak le!
Ferkó úgy ugrott föl, mintha bolha csípte volna meg. A létrán olyan gyorsan futott fölfelé a ház padlására, ahogy a macskájuk szokott, amikor egerek után kajtatott. Egy kettőre ott állt a sinkó nagyapja előtt. Az újból méricskélt, tintaceruzával meghúzta a vonalat és már nyikorgott is a kisfűrész a keze alatt. Aztán mély rovátkát vésett bele ahová a rossz kasza vasát kellett szorítani. Ferkó segédkezett, mindent a nagyapja keze ügyébe rakott. A nyáron eltört kasza vasát is megkereste. Nagyapja lemérte a megfelelő darabot, beleigazította a mélyedésbe, jól bele kalapálta, hogy ki ne essen és mire a delet elharangozták ott állt a megjavított sinkó Ferkó előtt útra készen.
Most csak a sinkót csinátam meg, hónap szó lehet a korcsolyákró. Aggyig légy türelemvel.
Ferkó örült is meg nem is, hogy a korcsolyákra még várnia kell, de bízott nagyapjában. Tudta, hogy amit egyszer megígér, az meglesz.
    Az adott szó mindig kötelez, édes szógám!- szokta volt mondani az öreg palóc és Ferkó ehhez tartotta magát.
Ha hónap segítesz az állatoknak szecskát vágnyi, akkor neki kezdek a korcsulyádnak!- tette le a pontot a mondat végére nagyapja.
    Másnap korán kelt, hogy mehessen a reggeli misére, mert aznap ő ministrált. Igaz az iskolában most nem volt tanítás, de a kántortanító úr beosztotta a fiúkat minden napra ministrálni az ünnepek alatt. A mise után sietett haza, mert igencsak dörömböltek a gyomrában. Éhes volt. Édesanyja eléje tette a sült krumplit, veres hagymával és egy darabka füstölt szalonnát. Ferkó gyorsan eltüntette és már vette is a bekecsét, hogy menjen a nagyapja után az istállóba, ahol a szecskának való már oda volt készítve.
    Ahogy kinyitotta az ajtót és átlépte a küszöböt, hirtelen megcsapta az istálló meleg, csípős szagú párája. Nagyapja már ott szorgoskodott a szecskavágó mellett. Egyik kezével igazította, a kukoricaszárat, és a takarmányrépát, a másik kezével meg hajtotta a nagy kart. Ferkó szó nélkül odalépett és ügyesen adogatni kezdte a vágnivalót. Egyre jobban kimelegedett, a báránybőr sapka és bekecs lekívánkozott róla. A tehenek kérődzve bámultak rá, a ló meg a hátsó lábával dobogott az istálló padlatán és a farkát csapkodta jobbra, balra. Mire dél lett végeztek is a munkával. Nagyapja még egy nagy kosár szecskát odaöntött az állatok elé, aztán indultak be a házba.
    Ebéd után került sor a korcsolyákra. Az öreg újból mért, jegyzett, fűrészelt, gyalult, szögelt, csavarozott. Mire végzett a korcsolyákkal, a téli este árnyai is előtűntek az udvaron.
    Ferkó erős kenderkötéllel ügyesen rákötötte a csizmáira és a satupadba kapaszkodva egyensúlyozott.
    No, gyerekem, maj hónap kipróbálod a patak jegin, de vigyázz a nyakad ne törd! Most tegyük el magunkot hónapra, mer megérdemöljük a pihenést!- és szeretetből megütögette Ferkó hátát, mintha a bekecsét akarta volna kiporolni.
    Ferkó alig tudott elaludni, türelmetlenül hánykolódott a kandiban és többször oldalba rúgta kisebb testvérét Filipet. Minduntalan felébredt, vajon virrad már, itt van a reggel? Végül csak kivirradt. A reggeli után rohant le a patakra. A korcsolyákat ügyesen rákötötte a csizmáira, az egyik kötelet elöl a csizma orrához, a másikat pedig hátul a csizma sarkánál, körbetekerve a boka részen. Aztán óvatosan egyensúlyozva elindult a patak jegén. A nagyobb fiúk irigykedő pillantásokkal nézték korcsolyázási tudományát és a korcsolyáit, vajon honnan szerezhette?

VALÓSMESE

Januári történet Pósa bácsi 2017-es falinaptárához
2017-ben a Pósa Lajos emlékére facebook oldalon és itt a Muskátli hasábjain azokat a helyszíneket szeretnénk bemutatni, amelyek kötődnek Pósa Lajoshoz egy-egy szép és érdekes történet kapcsán. Minden hónapban megismerkedhetünk egy helyszínnel és az odakötődő eseménnyel. Tarts velünk, mókás, élvezetes, hasznos kalandozásban lesz részed. A naptár természetesen nyomtatott formában is beszerezhető Rimaszombatban a Tompa Mihály könyvesboltban és Nemesradnóton a Lidike pihenőházban.

Cinkota

Cinkota egykor önálló település, ma Budapest egyik városrésze a XVI. kerületben. Első említése 1044-ből való. Ezen a területen zajlott le 1077-ben a mogyoródi csata, Salamon és Béla fiai között.
Mátyás király idejéből származik a „czinkotai nagy iccze” mondája, amelyet mintegy 70 változatban őrzött meg a szájhagyomány.
Íme az egyik legenda:
“Mikor Mátyás király vándor-íródiákként bejárta az országot, meglátogatta a cinkotai plébánost is, aki igen dölyfös ember volt. Budára érve a király, magához rendelte a plébánost azzal az üzenettel, hogy a következő három kérdésre feleljen meg neki:
1. Hol kel föl a nap? 2. Mennyit ér a király? 3. Mit gondol a király?
A pap hiába törte a fejét, nem tudta megfejteni a kérdéseket; végre a kántor ajánlkozott, hogy ő fölmegy helyette és megfelel azokra. El is ment és a következőket válaszolta:
1. A királynak Budán, nekem Cinkotán. 2. Jézus 30 ezüst pénzt ért, fölséged egygyel kevesebbet. 3. A király azt gondolja, hogy most a cinkotai pappal beszél, pedig én a kántor vagyok.
– A talpraesett válaszért a király meg akarta jutalmazni és megkérdezte, mi a kívánsága, mire a kántor azt kívánta, hogy mivel nagyon kicsi az icce, legalább Cinkotán legyen nagyobb.
Ez az eredete a cinkotai iccének, mely azután három meszelyt tartalmazott.”
Az icce 8 dl nagyságú volt, a cinkotai nagyicce azonban az egykori feljegyzések alapján 3 meszely bort tartalmazott (1 meszely = 3 dl). Így 9 dl-t kapott a vendég, persze közönséges icce árában, még a XX. század elején is. A Nagyicce HÉV-állomással szemben még 10-15 éve állt a vendéglő, amely nevében ezt a mondát őrizte.

Gárdonyi Géza írásából pedig azzal a történettel ismerkedhetünk meg, hogyan töltött el Pósa Lajos egy pár vidám órát Cinkotán a barátaival.

Gárdonyi Géza:

Aranymorzsák

Cinkotai nagyitce.
Hogy nagyon meleg napok jártak akkoriban, egy éjjel kint hűseltünk a New York-kávéház utcai rekeszén és eszünkbe se jutott, hogy hazamenjünk.

- Milyen érdekes, - szólt Feszty Árpád, - hogy mi négyen megint együtt vagyunk.

Egy furcsa kirándulásra emlékezett Feszty ezekkel a szavakkal. A kirándulás annak idején az ő komárom-megyei tanyájára történt. Eltévedések és fölfordulások sűrűn tarkázódtak benne. S négyen voltunk: Fesztyn és kívülem Pósa Lajos és Lányi Géza.

- Menjünk el valahova, - folytatta Feszty Árpád. Mikor mi négyen összekerülünk, abból rendesen valami jó bolondság kerekedik.

Negyedóra múlva két bérkocsi vitt bennünket Cinkota felé.

Az egyik kocsin cimbalom is volt, meg egy cigánylegény. A cigánylegényre persze nem volt szükségünk, hiszen velünk volt az ország legjobb cimbalmosa.

Sohase jártunk Cinkotán, de éppen azért mentünk oda. Az ilyen utazásokban komolyan hiszi az ember, hogy visszaröppen az eltűnt századokon át a legendák idejébe, s a híres helyen talál valamit, ami még abból az időből maradt ottan.

Hát ha egyéb nem, az a kormos sötétség, amit mink Cinkotán találtunk, bizonyos, hogy ilyen fekete volt Mátyás idejében is.

A falu csöndes. A kocsma is. Még csak kutyaugatás se fogadott bennünket. Zörgettünk a kapun, ajtón, ablakon.

Semmi felelet.

- No, itt nem lakik senki.

- Vagy hogy alszanak Mátyás király óta.

- De ha már ide kijöttünk, szárazon nem megyünk vissza!

A kocsma ablaka nyitva. A bérkocsi lámpájával benézünk.

Hát itt sincsen senki.

Hanem a kármentőben egy néhány üveg áll, mi pedig szomjasak vagyunk.

Kapja magát egy a négy közül, bemászik az ablakon. (Hogy ki volt az az egy, nem nevezem meg, nehogy az utódai röstelkedjenek emmiatt, vagy hogy idő multán valami gonosz festő képben is megörökítse, amint a híres és komoly férfiú benégykézlábol az ablakon.)

A cél az volt, hogy kinyitja belülről az ajtót, ami sikerült is.

Letesszük a kocsilámpást az asztalra. A cigánylegény is beállítja a cimbalmát. Csak akkor lükken be az öreg kocsmáros.

- Kicsodák az urak? Mit akarnak? - harsogja mérgesen. Éjjel itt nincs kocsma! Hogy jöttek be? Nem adok bort.

- De már csak egy üveggel ád, ha már ennyire kijöttünk.

- Nem én, egy üveggel se!

Nagyon haragudott az öreg s nem is úgy volt öltözködve, hogy szolgáljon.

- Már pedig mink innen addig el nem megyünk, - dörögte vissza Pósa, - míg legalább egy üveg bort meg nem iszunk!

Az öreg erre kitett egy nagy üveg bort meg két üveg szikvizet az asztalra és így dohogott:

- Itt van, igyák meg. Nem kell az ára se!

Ezt mondva becsapta megint az ajtót maga után.

Egy darabig tanakodtunk, hogy visszamenjünk-e vagy hogy megigyuk előbb a bort. Végre abban állapodtunk meg, hogy a bort megisszuk, az árát pedig az asztalra tesszük és visszatérünk a városba.

Hanem még felére sem jártunk az üvegnek, kidöndül egy szép feketeszemű, vastag szemöldökű kisasszony. A ruhája divatos kék puffos nyári ruha. A lábán lakcipő. A kezén karperec. - Szóval mintha sétából érkezett volna.

- Bocsánatot kérek, urak, - mondja kedves meghajlással, - a papa nem aludt a múlt éjjel se, azért volt olyan haragos. Hanem itt vagyok én: parancsoljanak.

No erre a szép szóra mink is egyszerre otthonosabban éreztük magunkat. Lányi előhúzta a belső zsebéből a cimbalomverőket és végigpengette a cimbalmot. A kisasszony két gyertyát gyújtott. A vastag poharakat finomabbakkal cserélte föl s bort is jobbat adott.

Még két barna és vastag szemöldökű kisasszony jött kisidő múlva elő. Mind a kettő csinosan felöltözködve, s mind a három a kocsmáros leánya. Nem mulattak velünk, de mint afféle fővárosi embereknek, körülöttünk figyelmeskedtek. Mink legalább ezt gondoltuk. Később azonban kiderült, hogy az egyikük látásból ismerte Pósát is, Feszty Árpádot is, s ahogy az ajtón kikandikált, egyszerre értesítette a családot, micsoda híres neves vendégek érkeztek hozzájuk. Az öreget lepirongatták s nem is mert többet a szemünk elé kerülni, annyira restelkedett.

De mink minderről semmit se tudtunk. Amint bort és szíves szót kaptunk, szépen dalolgatásba fogtunk: ettünk, ittunk s kedvünkre mulatoztunk.

Ekközben meg is virradt, s egy ostoros paraszt-ember állított be az ivóba:

- Egy garasért pálinkát! Megissza.

Benyúl nagykomolyan a mellénye zsebébe. Kotorász.

- Hohó, - mondja Feszty Árpád, - ma itt nem fizetünk!

- Hogy-hogy? - mondja megdöbbenve a paraszt.

- Hát nem olvasta kend, hogy ki volt tegnap írva: Ma pénzért, holnap ingyen!

- Nem tudok olvasni, - mondja elbámulva a paraszt. Hanem ha így van, akkor adjon a kisasszony még egy porciót. És megelégedetten elkocog.

- Míg mink itt vagyunk, - mondja Feszty Árpád a kisasszonynak, - minden paraszt ingyen igyék, én fizetem.

Hát jöttek is egyenkint, fuvarosok, aratók, falubeliek. S mink most már azon mulattunk, melyik milyen arccal fogadja az ingyen pálinkát.

Volt olyan, aki közömbös arccal vette tudomásul az ingyenséget. De a többje megzavarodott. A falusi szemek kíváncsian vagy csodálkozva villantak ránk, miközben a szemöldökök le- és fölrándultak. Némelyik köszönt is. Másik gyorsan elsurrant és kis idő múlva nagyobb üveggel tért vissza. De mondom volt olyan is egy-kettő, aki se nem csudálkozott, se nem köszönt, csak ivott és odább ment. Hanem, hogy már valami huszan megfordultak az ivóban, kezdtük nem állani a behordott tehénszagot és egyéb falusi illatokat, s a kisasszony figyelmeztetésére az udvaron levő tornác alá vonultunk.

Itt aztán mink elfelejtkeztünk az egész világról. Lányi remekül cimbalmozott, az egyik kisasszony meg gyönyörűen énekelt. Jókedvünket még mámorosabbá tette, hogy Pósa egy verset rögtönzött, amely így kezdődik:

Cinkotai csaplárgazda
tele van-e a pince?
Megvan-e még az a híres
cinkotai nagy itce?
Hej ha én azt a nagy itcét
a kezembe kaphatnám...
Adja ide, csapláros úr,
nagyon nagyon ihatnám!

A versre mingyárt dallamot is találtunk, s abban a hiszemben, hogy az ördög sem ismer bennünket, szélesen mulattunk, s a velünk levő három kisasszonyt, sőt ha jól emlékszem a mamájukat is sűrűn megtáncoltattuk.

Közben teáztunk, kávéztunk. A nyári piros hajnal kellemes hűvös, a levegő tiszta volt. Észre se vettük, hogy ránk reggeledik.

Hanem, hogy már ugyancsak sokadozott a nép az utcán a kocsma körül, Lányi egyszerre megdörzsöli az orrát és azt mondja Fesztynek:

- Még mindig ingyen hordják ezek a pálinkát?

- Tyű kutyázom adtát! - pattan föl Feszty, - meg kell szüntetni most már a pálinkamérést!

Késő volt. A nép már ott tolongott az udvar kerítése előtt. Piros kendők, bekecsek, fehér ingvállak tolongtak ottan. Egy nagy nemzeti színű zászló is lebeg és közeledik a hullámzó sokaságon át és erre egy szeplősképű sárkefe-bajúszú kövér paraszt elordítja a kerítés mellett:

- Éljen Feszty Árpád, szeretett országgyűlési képviselőnk!

Összeállította: Pósa Dénes

PÓSA BÁCSI TARSOLYÁBÓL

A könyvről – nagy emberek mondásai

A jó könyv az ifjúságot táplálja, az öregséget gyönyörködteti, a szerencsét díszíti, a szerencsétlenséget vigasztalja. Éjjel is velünk virraszt s útra is elkísér.
*
Keress menedéket jó könyvel olvasásában s megmenekszel az élet sok bajától.
*
Nincs olyan könyv, amelyben ne volna valami hasznos.
*
A könyv az a jó tanító, aki bennünket vessző, szidás és harag nélkül oktat. Ha hozzá közeledünk: sohasem alszik; ha kérdezzük: mindig válaszol.
*
Aki olvasni szeret: sohasem unatkozik.
*
Tanulás és olvasás megtanít természetünk legyőzésére és megszelídítésére.
*
Ház könyves szekrény nélkül, tábor felszerelés nélkül mit sem ér.
*
A könyv az az embernek, ami a szárny a madárnak.
*
Aki nem olvas: nem is él.
*
A könyv hajó, mely lelkünknek közelről és távolról mindent elhoz, amire szüksége van.
*
Boldogok, akik olvasni szeretnek.

Forrás: Az Én Ujságom, 1909. január 17., XX. évfolyam, 3. szám

IMÁDSÁG

posalajosszobor

Pósa Lajos: Reggeli és esteli imádság

Én Istenem, ragyog újra
Szép napod az égen:
Napfényben is légy őrizőm,
Jóságos vezérem!

Utamon ha elfödik a
Tüskét a virágok:
Fogd meg, Atyám, a kezemet,
Akármerre járok.

***

Én Istenem, míg az éjjel
Virradóra fordul:
Nézz le rám, vigyázz rám
Csillag ablakodbul!

Pihentesd a szemed rajtam!
Édes lesz az álom:
Liliomos mezőiden
Angyalokkal játszom.

Forrás: Az Én Ujságom, 1909. január 31., XX. évfolyam, 5. szám

TERMÉSZET

Pósa Lajos:

telihid

Téli dalok

A kis pipiske

Udvarunkon fehérlik egy havas fa,
Kis pipiske tipeg, futkos alatta.
Siránkozva ennivalót keresgél,
Borzolgatja a tollát a hideg szél.

Kis pipiske, árva madár, gyere be!
Meg ne vegyen künn az Isten hidege.
Szórunk neked egy kis morzsát meg szemet,
Majd csak megélsz, míg eljön a kikelet.

Ki mit álmodik?

Mit álmodik a befagyott patak?
Szitakötők felett rajzanak.
Csörgős korsó merül a vízbe,
Szőke kis lány néz a tükörbe.

Mit álmodik patak partján a rét?
Ezüstszárnyú, aranyszárnyú lepkét.
Nefelejtset, ingó-bingó rózsát,
Füsti fecskét, sétálgató gólyát.

Hát az erdő mit álmodik vajon?
Zöld levelet ringat minden gallyon,
Kegyezgeti a vadgerlicéket,
A pázsitján fehér bárány béget.

A didergő vándor

Esik a hó, süvölt a szél,
Kavarja a havat,
Alkonyatkor a sík pusztán
Szegény vándor halad.
Dermedt már a keze-lába,
Jaj, csak az éj ott ne érje!
De megcsendül a harangszó:
S újult lelket önt beléje.

Megy, mendegél... a harangszó
Hívja, hívogatja...
Barátságos, meleg szobán
Jár a gondolatja.
Nyissatok majd ajtót neki,
Terítsetek neki asztalt,
Hadd mondja el: „Isten áldja,
Aki engem itt marasztal.”