Jakab Ödön: Születésnapomon

Istenem, heh hamar telik az élet,
Beh rombolva jőnek-mennek az évek!
Nem is oly rég szinte el se képzelém,
Hogy belőlem nemsokára,
Egy-két tavasz elnyíltára
Lehet ilyen deres fejű, vén legény!

Hanyatlóban az én napom az égen,
Nem kalandoz messze már a reményem,
Körülöttem hűvös szellő lengedez,
S ami kevés reám vár még:
Csak egy rövid délután-vég,
Aztán csendes, nyugodalmas este lesz!

Ami részem yolt idáig örömben,
Minden szép, jó elmaradott mögöttem,
Vége van a pajzán kedvek korának!
A maradék út előttem
Nem virágos, nem felhőtlen,
Egyre búsabb, kietlenebb, kopárabb!

Nem is nézek én előre, mialatt
Folytatom a végcél felé útamat;
Jobban esik, e szomorú világból
Ha mindegyre visszanézek
Oda, honnan szép emlékek
Nyájas fénye mosolyogva világol.

Pedig bizony bölcsebb volnia, meglehet,
Előre is vigyázni egy keveset,
Veszedelmes útammal is törődve,
Mert így, hátranézve folyton,
Végre is az lesz a sorsom,
Hogy egyszer csak beesem egy — gödörbe!