Nagy Méda: A könny

Vesd el magadtól az asszonyok régi menedékét: a könnyet!
a könny ma már nem ver hidat a szívek fölött.
A testnek e dobogó zenéjét oly mélyre temette a mai élet,
mint ahogy a violamagot a vad zápor a földbe bemossa,
hogy édes illata emberek örömére már sose fakad,
hát, hogy érne el odáig a gyengék hídja a könny?
A gyengék mankója a könny . . . dobd el a mankót!. . .
arcod maradjon töretlen, fényét szemednek őrizd a könnytől,
tanulj a férfitől, ne csak a harcot a kenyérért,
de azt is, hogy álld a hántást felemelt fejjel,
bátran, s a könnyeket, csak, ha senki se lát, akkor vedd elő.