Bálint Sándor: Liturgia és néphagyomány

A magyar népkultúra jellegét, összetételét nagy vonásokban már ismerjük. Alaprétege nyilvánvalóan még pogánykori hagyaték: keleti nomád kultúrák magyar fejleménye. A pogány magyarság vallását a lélekhit, animizmus jellemezte, amely a vallásfejlődésnek már magasabb fokát képviselte és így bizonyos értelemben képessé, fogékonnyá tette a kereszténység befogadására is. Maga a románkori kereszténység a népvándorlás népeinek megtérítésével a türelemnek, mértéktartásnak, megértésnek olyan bölcs készségére tett szert, hogy a magyarságot aránylag könnyen meg tudta nyerni Jézusnak.

    Amikor Szent István népe 1000 táján megkeresztelkedett, az Egyház liturgiarendszere már meglehetősen kialakult, ennélfogva nagyjából a már meglévő kultikus keretekbe illeszkedtünk bele. A keresztvízzel a magyarság belépett az európai keresztény közösség életébe, a középkor szakrális világába, liturgikus kultúrájába is. A fiatal magyar kereszténységre a clunyi reform nyomán újjászülető bencés kultúra volt legmaradandóbb hatással. A középkori magyar liturgiának legértékesebb emléke, a Pray-kódex és a nemrégen fölfedezett Szelepchényi-kódex francia bencés ihletést árul el, tehát a legrégibb és legjelentősebb liturgikus szálak Franciaországhoz fűznek bennünket. Bár a koraközépkori magyar liturgia édes gyermeke a francia bencés liturgiának, nem hiányoznak az autochton magyar liturgikus kezdeményezések sem.

    A magyar néprajzi kutatás hosszú időkön keresztül alig méltatta szorgosabb figyelmére a magyar népi műveltség és a keresztény vallás, meg a belőle sarjadó kultúra bensőséges kapcsolatát. Erejének javát a magyarság autochton, vagy annak vélt javainak megismerésére fordította. Pedig a kereszténységben élt majd ezer esztendő nyilván nem szállhatott el hatástalanul a magyar nép feje fölött. Nemzeti-népi egyéniségünket a keresztény életalakítás általában nem csonkította meg, hanem éppen ellenkezőleg: a magyar népkultúra kiteljesedését segítette elő. A kereszténység sokrétű hatását itt nem szükséges még nagy vonatkozásokban sem részleteznünk, csak egyetlen egy mozzanat elemzésére vállalkoznunk: a katolikus liturgia és a magyar néphit vizsgálatára.

    A magyar liturgiatörténeti kutatás néhány nagyérdemű kezdeményezéstől és eredménytől (Dankó József, Knauz Nándor, Zalán Menyhért, Kniewald Károly, Kühár Flóris, Radó Polikárp, protestáns részről pedig főleg Raffay Sándor) eltekintve, még munkájának legelején, az adatközlés és tájékozódás stádiumában van és így nem is lehetett alkalma arra, hogy a liturgiának a magyarság szellemi életére, különösen pedig a népéletre gyakorolt megszívlelendő hatását fölmérje. A céhbeli néprajztudomány nagy teljesítményei ellenére is ezeregy okból hosszú ideig idegenkedett annak a hatásnak tüzetes elemzésétől, amelyet akár a katolikus, akár a protestáns kereszténység a magyar népéletre gyakorolt. Pedig a két tudományszak sokban kiegészíti egymást és dolgos összefogása sok kitűnő tanulsággal járhat. Igazolja egyrészt, hogyan illeszkedettbe népünk az Egyház liturgiarendszerébe, az életnek keresztény formáiba és felfogásába, másfelől azonban – és ez a tanulság számunkra itt fontosabb – azt is bizonyítja, hogy e hivatalos kultusz nyomán népkultúránknak mekkora gazdagodásával járt a Tízparancsolt és a Hegyi Beszéd világnézete.

*

    A liturgián Mihályfi Ákos, a jeles egyházi szakíró meghatározása szerint a nyilvános istentisztelet (cultus) összes külső megnyilatkozásait értjük. A liturgiának két főcélja van: az egyik Isten dicsőítése, imádása, a másik pedig az ember megszentelése1.

    Jelen előadásunkban természetesen nem vállalkozhatunk a liturgia és néphagyomány összes vonatkozásainak elemzésére. Vizsgálódásaink itt és most csak a liturgia gyakorlatibb feladatára, vagyis az emberek megszentelésére irányul. Ebben a tárgykörben sem foglalkozunk azonban az összes lehetséges kérdésekkel. Csak utalunk tehát azokra a liturgikus tőről fakadt, illetőleg liturgikus hatásokkal gazdagodott népszokásokra, melyek egyrészt az esztendő jeles napjaihoz (betlehemezés, háromkirályok játéka, húsvéti határkerülés stb.)2, másfelől pedig az élet három nagy szükségéhez: a születéshez, házassághoz és halálhoz fűződnek. Nem elemezzük a népi éneklés és imádkozás3 liturgikus ihletéseit. Nem foglalkozhatunk népünknek a szentségek vételéhez kapcsolódó képzeteivel. Nem fejtegetjük katolikus parasztságunk szent-kultuszát, a reformátusok bibliaélményét sem. Mindezek a tételek egyenként külön előadást igényelnének. Most csak népünknek a szentelményekhez fűződő képzeteivel, hiedelmeivel akarunk foglalkozni, hiszen a liturgia néphagyományképző hatása talán itt a legelevenebb4.

    A szentelmények a katolikus egyház által a szentségek mintájára alapított látható jelek, amelyek bizonyos, főleg természetfölötti hatásokat hoznak létre, így segítő malasztot, a bocsánatos bűnök eltörlését, a gonosz szellemek távoltartását, a földi javak védelmét. A szentelmények céljukat tekintve vagy áldások (benedictio), vagy ördögűzések (exorcismus) aszerint, amint vagy Isten áldását kérik, vagy a gonosz szellem erejének megtörését szolgálják. Dolgozatunk első felében az áldások, a másodikban pedig az ördögűzések néprajzával foglalkozunk. Célunk természetesen nem lehet a teljesség, csak a fő mozzanatok, jellegzetes vonások kiemelése.

*

    A középkori élet és vallás bensőséges kapcsolata következtében a liturgia és a néphagyomány csereviszonyba került egymással. Ennek megértéséhez tudnunk kell, hogy már a primitív-pogány népek szerették átlelkesíteni a természet anyagi rendjét, az ember és a környező világ között iparkodtak minél bensőségesebb vonatkozásokat teremteni. Az anyagi világ nemcsak puszta valóság, hanem mélyértelmű szimbólum és tanítás a szemükben. Sokszor tulajdonítanak tehát a természet növényeinek, állatainak, élettelen tárgyainak valóságos anyagi mivoltuk mellett jelképes tartalmat, szakrális jelentést is. A dolgok kultikus szertartás által már a pogány népeknél is mágikus színezetet nyerhetnek (tapu, totem, stb.), a katolikus gyakorlatban pedig szentelménnyé válnak, amelyeknek az egyházi felfogás, meg a belőle fakadó jámbor néphit értelmében egyaránt különleges foganatosságuk, malasztközlő erejük van. A szentelmények agyaga (víz, só, virág, fű stb.) beletartozik ugyan a természet tárgyi világába, anyagi állagába, azonban a szentelés és áldás által karizmatikus jelleget nyer. Az Egyház tehát a régiek szimbolikus természetszemléletét elismerte, megszentelte, művészetében és liturgia-rendszerében fölhasználta. Elég csak a Physioligus-nak, ennek a középkori misztikus természetrajznak egyetemes szellemi hatására utalnunk5.

    Az Egyház szentelményei különösen a középkorban kiterjedtek a hívő nép egész életére, minden szükségletére. Egyaránt megszentelték az élő és élettelen természetet, a földi lét állomásait és a mindennapi élet szükségleteit. A primitív-pogány népeknek mágikus lelkivilágát, irracionálisra hajló magatartását, sajátos szemléletmódját a kereszténység általában nem törölte el, hanem megnemesítette a maga karizmatikus rendjével. Az Egyház bölcs türelme következtében ennek az ősi népéletnek így számos megnyilatkozása maradt fönn keresztény változatban, a liturgia keretében. A liturgia azonban maga is számos új népszokást, hagyományt és hiedelmet kezdeményezett.

    A szentelmények át meg átszövik népünk személyes életét és mindennapi munkáját. Egészségét és oltalmat közölnek a bennük bízókkal. Természetesen a szentelmények a maguk eredeti jelentésében nemcsak a katolikusoknál élnek, hanem mint laikus népszokások, csökevényes hiedelmek a református népnél is megtalálhatók.

    Legáltalánosabban elterjedt szentelmény a szenteltvíz, amely különben majd minden áldásnál és exorcizmusnál szerepel, mint a tisztulásnak és megszentelődésnek egyik fontos eszköze. Több alkalommal és több szent nevében szoktak volt szentelni (Vízkereszt, Nagyszombat, vasárnap, továbbá Szent Anna, Szent Ignác, Xavéri Szent Ferenc ünnepén). Ide sorozhatjuk a búcsújáró szentkutak vizét is (Mátraverebély, Vác, Bodajk, Tét, KÁlnok stb.), ezeket messzeföldre el szokták hordani. Népünk a szentelt vizet sok ügyében-bajában tartja foganatosnak. Így Tápén ha fáj valakinek a feje, szenteltvizes ruhával borogatják. Dorozsmán a lázas beteg homlokát szentelt vízzel kereszt alakjában szokták kenegetni. Fehér megyében a haragos emberrel szentelt vízzel fölhintik az egész lakóházat, hogy oda gonoszlélek, betegség, vagy haragos átka be ne juthasson. Kemencén (Hont) amikor a tojás a lúd alá teszik, előtte szentelt vízzel megkeresztezik. Göcsejben a mezőre kihajtott marhákat szentelt vízzel locsolják meg, hogy a gonoszok ne árthassanak nekik6.

    A meghatározott ünnepek szertartásaihoz kötött, népszokássá honosodott szentelmények naptári sorrendben a következők:

    A Gyertyaszentelő Boldogasszony napján szentelt gyertya egyike a legrégibb hazai szentelményeknek. A Pray-kódex tanúsága szerint a magyar középkorban ezen a napon először a tüzet áldották meg, majd ennél a tűznél gyújtották meg aztán a gyertyákat. Népünknek azóta is egyik nagyratartott szentelménye. Nincsen katolikus parasztház, ahol ne volna. Rendesen a sublót vagy ládafiában tartják, vagy pedig felöltöztetve a falra akasztják, hogy főképpen vihar idején meggyújtsák s imádkozzanak mellette. Ezt gyújtják meg a vízkereszti házszentelésnél, továbbá ha beteg családtaghoz kihozza a pap a Szentséget. A haldokló kezébe Szegeden azért adnak szentelt gyertyát, a világ világosságának, Krisztusnak jelképét, hogy az ördög ne tudjon rajta erőt venni. Piricsén (Szabolcs) azért teszik a kezébe, hogy ne keresse sokáig a mennyország ajtaját. Dombrádon különösen a hétszer szentelt gyertyát tartják hasznosnak. El szokták tenni, mert azt tartják, hogy a világ vége előtt nagy sötétség lesz és csak az ilyen gyertyával lehet világítani7.

    Szent Balázs napján történik a Balázs-áldás, vagy más néven balázsolás, vagy mint Jászladányon hívják: torkoskodás. Szent Balázst a Legenda Aurea egyik részlete nyomán ősidőktől fogva tiszteli a keresztény nép, mint a torokbajok csodálatos gyógyítóját. Sajátságos, hogy a balázsolás az egyetemes Egyházban nem mondható általánosnak, csak Közép-Európában ismeretes. A hivatalos áldásnak sajátos népi fejleménye, hogy azok, akik Apátfalván (Csanád) a templomban Balázs-áldásban részesültek, azoknak is megsimogatják a torkát, akik otthon maradtak, hogy az övék se fájjon.

    A Rituale Strigoniense megemlékezik a Balázs-napi almaszentelésről is. Az almaszentelés más szentek napján külföldön is megvan, a Balászkor való szentelést azonban sajátos magyar liturgikus fejlődésnek kell tekintenünk. A szentelmény eredete, összefüggései még ismeretlenek. Zalaboksán a szentelt almával a torokfájóst meg szokták füstölni. Parádon a Balázs napján szentelt almának héját parázsra vetik és füstjét belélegzik: szintén torokfájásról jó8.

    Hamvazószerda a nagyböjt kezdete. Mise előtt van a templomban a hamuszentelés a múltévi virágvasárnapi szentelt barkából, utána pedig a hamvazás. A hamu a bűnbánat jelképe már az ószövetségben is. Népünk a hamvazásnak többfelé szentelményjelleget tulajdonít. Jászladányon a hamvazást fejfájás, szúrós orvosságának tartják. Apátfalván (Csanád) szintén fejfájás ellen is hamvazkodnak. Sajátságos, hogy a templomból hazatérők összedörzsölik a homlokukat az otthonmaradtakéval, hogy azoknak se fájjon a fejük9.

    Szent Benedek napján a bencés-rend legközvetlenebb hatásának színhelyén, Dunántúl, sokfelé hagymát és zsírt szenteltetnek, amelyet sokféleképpen alkalmaznak. A szentelmény eredete még tisztázatlan10.

    Virágvasárnap ünnepli a katolikus Egyház Krisztusnak Jeruzsálembe való diadalmas bevonulását, erre emlékeztet a barkaszentelés. A szentel barkát népünk szentelménynek tekinti. Használja orvosságul: Szegeden a család mindegyik tagja elnyel belőle egy-egy szemet hideglelés ellen. Máshol torokfájásról jól. A barkával Sándorfalván (Csongrád) haldokló ember feje fölött keresztet rajzolnak, hogy kimúlása nyugodtabb legyen. Másra is használják: Eger vidékén, ha virágvasárnap a szentelt barkával megvesszőzik a tehenet, nem lesz véres a teje. Szegeden, hogy a sertésvészt távoltartsák, az ólküszöb alá szentelt barkát tesznek. Néhol a szentelt barkát porrá égetik és a vetőmag közé vegyítik, hogy jó termés legyen. Országszerte használatos a szenteltbarka égiháború idején is: Szeged-Felsőtanyán a barkát ilyenkor a szenteltgyertya lángjánál meggyújtják, a kémény alá tartják, hogy füstje eloszlassa a rossz fellegeket. Szilágyságban égzengéskor szentelt barkával füstölik a házat a veszedelem ellen11.

    Nagyszombat reggelén van a tűzszentelés, amely minden valószínűség szerint ősi pogány hagyományokban gyökerezik. A germánok ugyanis isteneik tiszteletére a fél szimbolikus elolvasztására tavaszi tüzet gyújtottak, hogy így földjeik termékenységét biztosítsák. Szent Bonifác, a németek apostola, ezt az ősi szokást a nagyszombati tűzszenteléssel és annak egyházias értelmezésével helyettesítette. Az egyházi szimbolikában ugyanis a kialvó, majd újra fellángoló tűz Krisztust jelképezi. A nagyhét három utolsó napján ugyanis az ős Egyházban Krisztus halálának emlékezetére eloltották a gyertyákat és csak a föltámadás ünnepén gyújtották meg újra. Az Egyház hatása alatt a hívek sem gyújtottak és sok helyen még ma sem gyújtanak tüzet ezekben a napokban. A tűzszentelés rendesen úgy történik, hogy a tavaly szentelt barkára tüzet csiholnak és így gyújtják meg az örök mécsest, illetőleg a gyertyákat. Maguk a hívek pedig az új tüzet, amellyel húsvéti eledeleiket is megfőzték, a tűzszentelés maradványaiból: parazsából vagy szenéből gerjesztették. Ezeket természetesen szentelménynek tekintették. Hazánkban az erre vonatkozó első följegyzés már a Pray-kódexban megtalálható. Azóta a szentelt tűz hazahordásának hagyománya megszakítatlan. Azóta a szentelt tűz hazahordásának hagyománya megszakítatlan. Pápán edényekkel szoktak állani az asszonyok a tűzszentelés körül, hogy parazsat vihessenek haza. Bakonyszentivánon a hamut is elviszik és kiszórják a földre, hogy jó termés legyen. Szeged-Alsóvároson a tűzszentelésre a hívek szőlőjükből visznek vesszőket, amelyeket szertartás közben a tűzbe tartanak. Az így megszentelődött venyigéket aztán a szőlőnek, esetleg a szántóföldnek négy sarkába ássák el. Ez a szokás középkori liturgikus gyakorlatnak nyomait őrizte meg12.

    A húsvéti ételszetnelés13 a szentelmények egyik megragadó fajtája. Az ételek megáldására már Jézus is példát mutatott a csodálatos kenyérszaporításnál s az utolsó vacsorán. A megszentelt húsvéti eledel megvédte a híveket a hosszú böjt után a mértéktelenség kísértéseitől. Ezek az ételeket többfélék és jelképes értelmük is van. Ilyen a húsvéti bárány, amelyet húsvétjukon már az ótestamentomi zsidók is ettek keserű salátával és kovásztalan kenyérrel, Egyiptomból való menekülésüknek és elsőszülöttjeik váltságának emlékezetére. Minthogy Krisztus az emberiség váltságára jött a földre, érthető, ha már az újszövetségi szentkönyvek is ezekre az ótestamentomi előképekre támaszkodva, Krisztust Isten bárányának nevezik. Az agnus Dei-jelkép már az őskeresztény művészetben is előfordul. Az ország több vidékén húsvét napján bárányt is esznek, amelyet régebben megszenteltettek s a Székelyföldön nagypénteken öltek meg.

    A legrégibb húsvéti eledelek közé tartozik a tojás, amely a feltámadó életnek jelképe. A húsvéti eledelekhez már régóta hozzátartozik a sonka és a fonatos kalács is. Ez utóbbihoz a Sándor-kódex mélyértelmű magyarázatot fűz.

    A húsvéti eledelek szentelményszámba mennek még manapság is, annak ellenére, hogy az ételszentelés már nem általános, de kultikus jellegüket a néphagyomány még midig őrzi. Göcsejben a szentelésre sonkát, kalácsot, tojást, tormát küldenek a kengyeles kosárban. A tojás hiedelmük szerint Krisztus keresztfáját, díszítése Krisztus kötelét, a torma meg a keserűségét jelképezi. Először a tormából eszik a család minden tagja, eredeti értelme szerint bizonyára azért, hogy erős íze, könnyfacsaró illata a gonosz lelkeket elriassza, mostani felfogás szerint pedig, hogy nyáron a szabadban pihenésük alatt a kígyó szájukba nem másszék és hogy gyomorgörcsük ne legyen. Aki húst nem küld szenteltetni, az nagyszombaton este a kosárba helyezett ételneműeket a szoba ablakába teszi ki és reggelig ott hagyja, mert akkor éjjel az Úr angyala minden házat megnéz és a kint talált eledeleket megáldja. Evés alatt a szentelt tojásból megkínálják egymást. Arra nagyon vigyáznak, hogy kivel ették, mert ha az erdőben eltévednek, csak az illetőre kell gondolni és eligazodnak.

    A Felső-Ipolyvidéken a húsvétvasárnapi misére kosarakban kalácsot és sonkát visznek. A kosarakat a padok mellé rakják, asztalkendővel és kisabrosszal terítik le. Minden gazdasszony arra törekszik, hogy övé legyen a legkiválóbb és legszebb. Az új asszonynak legelső teendői közé tartozik, hogy ezt az abroszt elkészítse. Megtörténik, hogy a lakodalmi kalácsot is ebben viszik a lakodalmas házhoz. Régebben a vetőabroszt is elvitték a templomba. A gazda a karján tartotta, vagy a kalács alá a kosárba helyezték el. Aznap délben az ebédnél ezt terítették föl az asztalra. A hulladékokat nem söpörték le, hanem összegyűjtötték, elrakták és torokfájásnál, meg más betegségeknél orvosság gyanánt használták. Kézdipolyánban azt tartják, hogy a húsvéti szentelt eledelekből csak azoknak szabad enniök, akik bűneiktől megszabadultak, azaz meggyóntak.

    Agnus Dei, vagy röviden agnus névvel illetik azokat a viaszképeket, amelyeket régebben a pápa fehérvasárnap a Sancta Croce in Gierusalemme templomában a húsvéti gyertya maradványaiból szentelt. Alakjuk hosszúkás, egyik felükön könyvön fekvő bárány keresztes lobogóval. Feliratuk: Ecce agnus Dei, qui tolli peccata mundi. Az Agnus Dei szentelménynek számít. Eredeti célzata szerint pogány szokást helyettesít, illetve nemesít meg. A pogány rómaiak ugyanis illetlen képekkel jelölt érmeket akasztottak gyermekeik nyakára a megigézések ellen. Az Agnus Dei viselőjét a megváltás titkaira, a húsvéti bárányra emlékezteti, továbbá megóvja a kísértésektől, a természet csapásaitól, a nehézkeseket megkíméli a szerencsétlen szüléstől, minden híveket pedig a hirtelen haláltól. Az Agnus Dei hazánkban sem volt régebben ismeretlen. Így megemlékeznek róla a pannonhalmi főapátság régi leltárai. Több helyen oltárok, szobrok hathatós díszeként is szerepel. Magyari István protestáns prédikátor följegyzése szerint nálunk is hordozták a katolikusok nyakukba akasztva az Agnus Dei-t. Későbbi időkből a megfigyelések hiányoznak, amiből arra következtethetünk, hogy hazánkban ez a kegyes szokás már kihalt14.

    Szent Márk napján országszerte ismeretes szokás a búzaszentelés. A szentelt búzát a hívek szentelménynek tekintik. A palócoknál a szertartás közben a lányok a magukkal hozott friss búzaszál-koszorúkkal a templomi zászlókat, a búcsús feszületet és Jézus szobrát megkoszorúzzák. A szertartás végén a megszentelt búzavetésből mindenki tép néhány szálat. A férfiak kalapjuk mellé tűzik, a nők imádságos könyvükbe préselik. Vannak, akik egész marokkal visznek haza. Ezek a szentelt búzát otthon belevágják a kislibák eledelébe, vagy elteszik a sublótfiába, és ha a gyereknek nyilalása támad, belefőzik abba a lébe, amivel a fájós részeket mosogatják. Algyőn a hívek mindenféle magvakat visznek a szertartásra, mert ha ezeket vetik el, akkor bő termést várhatnak. Tápén búzaszentelés alatt sok koszorút kötnek a templom zászlóira és keresztjeire. Nyolc napig ott marad rajtuk a templomban. Utána leveszik és a szántóföld négy sarkában a jégverés elhárítására elrejtik. Szegeden a régi kenyérsütögető asszonyoknál szokásos volt, hogy a kenyérbe tett kovász élesztőjébe Szent György-nap előtt szedett harmatot és Búzaszenteléskor szentelt búzaszálakat tettek, hogy jobban megkeljen a tészta és így szebb legyen a kenyér15.

    Úrnapja az Oltáriszentség sajátos középkori kultuszában gyökerezik. A szent ostya megszentelő erejéhez, gonosz és ártalmas dolgokat elűző hatalmához már a kora középkorban számos jámbor képzet és szokás fűződött, amelyeket az Egyház is helyeselt, vagy legalább is eltűrt. Ilyen volt, hogy égiháború esetén a Szentséggel körüljárták a falut. Egyébként is általános szokás volt, hogy az Oltáriszentséget körülhordozták a tavaszi vetések között, hogy misztikus ereje egyrészt távoltartsa tőlük a természeti csapásokat, másrészt pedig, hogy bőséges termés járjon a nyomában. Ezekből az áldáskérő felvonulásokból alakult ki az úrnapi körmenet, amelynek a négy világtáj felé adott áldása ma már spirituális jellegűvé vált, régebben azonban konkrét jelentése volt: a földnek, a zsendülő természetnek megáldása.

    Manapság országszerte ismeretes szokás a négy áldás színhelyének, a négy úrnapi sátornak felékesítése. Ez vagy egy-egy jelesebb nemzetség kiváltsága, vagy pedig jámbor társulatok, alkalmi közösségek vállalják. A virágot, füvet, zöldágat rendesen az összes hívek hordják össze kertjük virágaiból, vagy olyan mezei virágokból, amely a földjükön termett. Az úrnapi virág szentelménynek számít. Szegeden a halott fele alá olyan virágot, füvet tesznek, amelyen a sátorban az Oltáriszentség állott. Tápén az úrnapi koszorút az álmatlan beteg feje alá teszik, hogy pihenni tudjon. Szilágyságban a nyavalyatörőst úrnapi virággal szokták megfüstölni. Mezőkövesden Úrnapján a templom kövezetét teleszórják kakukkfűvel. Az ünnep nyolcada után az asszonyok fölszedik, a tehénnek adják, hogy jól tejeljen, rontás ne fogja, vagy pedig odaszórják a méhes elé, hogy a méhek rárepülvén, jövőre nagyobb rajt eresszenek. Böhönyén (Somogy) a zöldgallyakat a kertek ágyasaiba szúrják le, azért, hogy a vetést a kártevőktől megvédjék, meg hogy bő termésük legyen16.

    Sarlós Boldogasszony napján az Egyház Szűz Máriának Szent Erzsébetnél való látogatásáról emlékezik meg. Ezen a napon az ország több helyén tudtunkra Szegeden, Tápén, Nagykörün a templomban fodormentát szoktak szenteltetni és foganatos orvosságnak tartják. A szentelmény eredete, liturgikus összefüggései még tisztázásra várnak. Nem lehetetlen, hogy sajátos magyar szertartási fejleménnyel van dolgunk17.

    Nagyboldogasszony Szűz Mária mennybemenetelének ünnepe. Az ország több vidékén ezen a napon füvet szentelnek. A szokás még középkori liturgikus hagyományokban gyökerezik. A nagyboldogasszonyi szentelt füvet különösen a halottak koporsójába szokták tenni, bizonyára azért, hogy Szűz Mária pártfogásában az ő testük is dicsőségben jusson az égbe18.

    Karácsony böjtjén még nemrégiben is megvolt, főképpen palóc vidékeken egy különleges szokás, az ostyahordás. A karácsony előtti napokban a kántor kedves növendékeivel ostyát küld a tehetősebb házakhoz, amelyekért neki és a gyerekeknek egyaránt ajándék jár. Karácsony estéjén a háznép ezt az ostyát eszegeti. Más helyen nem eszik meg, hanem a gazda ollóval keresztalakot nyír belőle és a gerendára akasztja. Egészen a következő karácsonyig ott függ és vigyázza, oltalmazza a ház népét. Ennek az ostyának szentelmény jellege kétségtelen, valószínűleg a középkori eulógiának maradványa. Az eulógia jelentette azt a megszentelt, de nem consecrált kenyeret, melyet azok a hívek, akik nem járultak szentáldozáshoz, a mise alatt magukhoz vettek. A régi szokás karácsony nagy ünnepéhez tapadva, a palócok között fönnmaradt19.

    Szent János evangélista napján szokásos a bor megáldása. A szentelt bor mai napig kedvelt népi szentelmény, amelyet sok célra használnak: a betegeket itatják vele, fölhintik a házat, hogy a gonosz lélek szándékától megoltalmazzák. A Szent János áldását középosztályunk is ismeri. A búcsúpoharat jelenti. A vallásos képzetek már kihullottak, csak a puszta név maradt meg belőle. A középkorban ugyanis szentelt borral kínálták meg azokat, akik útra kelnek, búcsúzkodnak, hogy a Szent János nevével kapcsolatos szentelmény az út veszélyeitől és kísértéseitől oltalmazza meg őket20.

*

    A bármely alkalmas napon kiszolgáltatható népszerű áldások, illetőleg szentelmények főképpen a búcsújáró kultusszal kapcsolatosak. A szentkutak vizére már utaltunk. A búcsúfiának is valamikor szentelmény jellege volt, amely ha még nem is homályosult el teljesen, napjainkra mégis erősen megfakult. A búcsúfia rendszerint szentkép: vagyis a kegykép másolata, a hátlapján alkalmas imádsággal, könyörgéssel; érem: szintén a kegykép ábrázolásával; szobrocska: azaz a kegyszobor kicsinyített mása; olvasó; színes gyertyák. Mindezeket vagy maguk a hívek érintik a kegyképhez, vagy pedig megszenteltetik. A gyerekeknek szánt búcsúfia közül a mézeskalács, különösen pedig a mézeskalácsból készült olvasó a legáltalánosabb. Ritkábban fordul elő Szűz Máriát, azaz a kegyképet, a Szentháromságot, a kis Jézust, a pelikánt és egyéb szent alakokat formázó mézeskalács. Nem lehetetlen, hogy a mézeskalács valamikor kultikus eledel, eulógia volt. Megették, hogy mintegy megszentelődjenek a szent alakok magukhoz vételével. Erre utal az a mézeskalácsosok között élő hagyomány is, hogy ezt a mesterséget a barátok találták ki.

    Régi miraculum-könyveink tanúsága szerint a kegytárgyak megáldása mellett búcsújáróhelyeinken valamikor számos szentelmény, áldás és exorcizmus virágzott, amelyeknek napjainkra már csak nyomai maradtak. Így Búcsúszentlászlón a Szent Vince-áldás, Máriaremetén pedig a gyermekek megáldása21.

*

    Vannak még egyéb szentelményjellegű néphagyományaink is, amelyekről részletesebb adatok híján egyelőre csak feltételezhető, de megfelelő analógiák alapján nagyon valószínű, hogy régi liturgikus gyakorlat hajtásai. A szükséges kérdések tisztázása elsősorban liturgiatörténeti kutatásunk feladata. Itt csak néhány összefüggésre utalunk.

    Sajátos szentelményféle a nagypénteki kenyér, amely eddig tudomásunk szerint csak Szegeden és környékén ismeretes. Nagypénteken egy öklömnyi kenyeret dagasztanak. Ezt később megszárítják, elteszik s akkor veszik elő, amikor valaki a vízbe fullad. Ilyenkor a közepét kifúrják és égő gyertyát állítanak bele. A vízre eresztik és ahol a gyertya belefordul, ott kell a holttestet keresni. A nagypénteki kenyér nézetünk szerint a nagycsütörtöki eulógiának értelme vesztett csökevénye22.

    Nagyon valószínű, hogy az aratókoszorú is régebben szentelmény volt. Sok jelből következtethetünk arra, hogy az aratókoszorúkat és kévéket, mint a termés szimbólumait, a pap valamikor megszentelte. Ezzel magyarázható szentelményszerű alkalmazásuk. Még a XVI. században is élő szertartás volt az új kenyér megáldása is23. A jámbor szokás napjainkban újjászületőben van.

    Kisasszony napjára virradó éjjel Göcsejben az elvetendő búzát polyvában a szabad ég alá helyezik, hogy a harmat, vagy mint mondják: az Úristen szentelése fogja meg. Ez a szokás régi, másfelé még most is élő liturgikus gyakorlat csökevénye. Az Egyház ugyanis a vetőmag szentelésére Kisasszony napját rendelte. Az áldás valamikor nálunk ismeretes lehetett, később azonban a hivatalos magyar egyházi gyakorlatban elenyészett. A jámbor göcseji néphagyomány azonban megőrizte emlékezetét24.

    Szeged környékén általános szokás, hogy esküvőre menet a menyasszony, olykor a vőlegény cipőjébe, illetve csizmájába régi Szűz Mária képével díszített ezüst pénzt, máriahuszast tesznek, hogy ha rontásba lépnének, ne foghasson rajtuk. Egyébként is igen sokan hordanak, különösen az öregebb nemzedék ilyen máriahuszast a zsebükben, ami különben a családban vándorolni szokott nemzedékről-nemzedékre. Azt hisszük, nem tévedünk, amikor ezt az ezüst máriahuszast egy régi, még a XVIII. században is virágzó szentelménnyel hozzuk kapcsolatba. Háromkirályok napjának a víz- és krétaszentelés mellett még volt egy sajátos szentelménye, ami régi liturgikus művekben így szerepel: benedictio in Festo Trium Regium trium munerum pretiosorum25. Ilyenkor szentelték az aranyat, tömjént és mirhát. Az arany helyett azonban a szegények ezüstpénzt is szentelhettek. Kegyelemközlő hatásait egy XVIII. századbeli hazai liturgikus könyvünk így jellemzi: 1. Repellit languorem corporis. 2. Cum homili, & contrito corde portatur, conducit ad animae, & corporis salutem. 3. Sicut Aurum est a natura purum, durum, & splendidum; sic benedictum Aurum, cor purificat, facit ardens, & Spiritu Sancto plenum. 4. In memoriam revocat aureum Regnum Christi Domini, & nostram aeternam auream conronam. A megszentelt ezüstpénz természetesen nagy becsben állott a család tagjai előtt és karizmatikus jellegét megtartotta akkor is, amikor a szentelmény az egyházi gyakorlatból kiveszett. Sajátságos, bár érthető, hogy nem lehet helyettesíteni más, esetleg szintén Máriát ábrázoló pénzdarabbal.

    Az ország több helyén, így Szegeden és a környező falukban és tanyákon általános hiedelem, hogy új ruhában először a templomba illik elmenni. hogy miért, már nem tudják. Erre a hiedelemre is régi liturgikus könyveink derítenek világosságot. A Fasciculus Triplex szerint: solent vel maxime occasione sponsalium, et matrimonii celebrati tempore, nova indumenta assumi, quae per maleficia perversorum hominum, uti saepius accidit, inficiuntur; quare consultum est: prius benedictionis virtute ea premunire, quamquam qoutis quis nova indumenta assumpersit, non inutiliter ea ad benedicendum obtulerit. Az előadást az egyházi gyakorlatból elsodorta a jozefinizmus, de új ruhában ma is sok jámbor léleknek első útja a templomba, az áldás egykori színhelyére vezet.

    Itt említjük meg azt a régi, épületes szokást is, hogy a szülék beteg gyerekeiket fogadalomból valamelyik szerzetesrendnek, hazánkban főleg a ferenceseknek és pálosoknak habitusába öltöztették, hogy a rend mennyei pártfogói oltalmukba vegyék és minden bajtól megvédelmezzék a gyermeket. Ez a „beöltöztetés” megfelelő szertartás keretében rendesen búcsújáróhelyeken történt26. Jellemző csökevénye ennek e régi gyakorlatnak, hogy a nyavalyatörős göcseji gyereket elviszik valamelyik kegyhelyre, ott új fekete ruhát vesznek neki és ezt addig viseltetik vele, amíg baja el nem múlik27.

*

    Igen elterjedt szokás volt és részben még ma is az, hogy a hívek főleg kegyhelyeken szentelt szövegeket, képeket, érmeket hordoznak magukkal, hogy veszedelem, különösen pedig kísértés idején a bennük foglalt segítő malaszt megoltalmazza őket. A képek és érmék megszentelése ma is általános egyházi gyakorlat. A szabályos, egyházilag approbált szövegek mellett azonban hamarosan fölburjánzottak és elterjedtek olyan iratok is, amelyek kétségtelenül a hit tiszteletreméltó túlzásaiból fakadtak, azonban közel járnak a babonához. Az ilyenek ellen a hivatalos papi gyakorlat természetesen mindig küzdött, a vallásos néprajz tudománya azonban a keresztény folklore sajátos adalékait, a vallásos néplélek jellegzetes megnyilatkozásait ismerte föl bennük.

    Régebben eléggé elterjedt szokás volt apró liturgikus szövegeknek, papírosra írt imádságoknak, vagy áldásoknak elnyelése, megevése, hogy a gonosz lélek ne találjon hajlékot az ember testében28. Bezerédi Imréről, a híres kuruc vezérről is tudjuk, hogy nyelt ilyen vallásos jellegű talizmánt29.

    Más esetekben a megszentelt szövegek kívülről kerültek a fájó testrészre30.

    Egyes áldásokat egyszerűen csak magánál kell az embernek hordania, hogy megvédelmezze minden testi-lelki bajtól. Ilyenek a Tóbiás áldása, a Hét mennyei szent zár, Jézus Krisztus levele, stb31. Ezek az áldásszövegek természetesen sohasem szerepeltek a hivatalos egyházi gyakorlatban, legföljebb eltűrt hiedelmek lehettek. Mai alakjukban a vallásos mágia körébe kell őket utalnunk.

    Erre a gyakorlatra nézve legtanulságosabb egy XVII. századbeli ördögűző könyvecske, amely a gyöngyösi ferences-kolostor híres könyvtárában maradt fenn. Anyaga német földről származott ugyan, de hazánkban is szükség volt rá, hogy a nép liturgikus igényeit kielégítsék vele. A könyvecske különösen fontosnak tartja és melegen ajánlja az olyan cédulákat, amelyekre megfelelő szertartások kíséretében áldásszövegeket írnak. E szertartások keretében először exorcizálták a papír anyagát, majd a tintát és tollat, végül a pecsétet is. A cédula mindkét oldalára alkalmas liturgikus szövegek kerültek, amelyek a gonosz lélek távoltartására szolgáltak. Aki a cédulát, mint talizmánt, vagy amulettet magán viseli, mentesül az ördögi ártalmaktól. Akit azonban már megrontottak, annak ezt az írást el is kell nyelnie. Hasonlóképpen be kell adni a boszorkánysággal, vagy bármely más ördögi mesterséggel megrontott marhának is. De más esetekben is foganatosaknak tekintették ezeket a cédulákat. Ha belőlük egyet-egyet a kert, szőlő, vagy szántóföld négy sarkában elásnak, az elemi csapások elkerülik a vetéseket. Hasonlóképpen lehet a házat, istállót, gazdasági épületeket is megoltalmazni. Betegség idején el kell egyet belőlük nyelni, égiháború alkalmával pedig meggyújtani és a házat kifüstölni. Igen foganatosak nehéz szülés esetén is32.

*

    Népünk a templomnak és a templomi tárgyaknak is szentelményjelleget tulajdonít, alkalmazásukban néha itt is jelentkeznek babonás képzetek. Néhány példa33: ha villám csap a templomba, azt valamelyik rossz ember megszentségtelenítette. Ha szobát a templom seprűjével söprik, a házra szerencsét hoz. Ha a marha szája fáj, a templom kulcsát kell benne megforgatni. A nyavalyatörőst a templom porával szokták meghinteni, stb. Ez a felfogás az integritás jellegzetes néplélektani elvében gyökerezik. E szerint az egységes egészhez a legkisebb rész is szorosan hozzátartozik, az egész és részletei sorsszerű kapcsolatban vannak egymással. Ami a résszel történik, akár áldás, akár rontás következtében, az történik az egésszel is. Így ha valakit meg akarnak rontani, az ártóművelethez elégséges az illető hajaszála, lábanyoma is. Ráimádkozásnál a beteget ruhája is helyettesítheti. Az egésznek karizmatikus hatásait tehát a legkisebb rész is közölni tudja. Érthető, hogy a templom, mint az isteni szolgálat színhelye, minden részével és tárgyával különös tiszteletben áll a jámbor nép előtt. A legközönségesebb, a kultuszhoz nem is tartozó templomi tárgyak, dolgok is megszentelődnek ebben a környezetben és ugyanazokat a kegyelmi hatásokat közvetíthetik a néphit szerint, mint a szabályos, elismert szentelmények és szakrális tárgyak.

II.

    Előadásunk második felében az exorcizmussal, bajelhárítással kapcsolatos liturgikus jellegű népszokásainkról, elsősorban a ráimádkozásról fogunk szólani. Kétségtelen, hogy a szentelményeknek is van exorcista célzatuk, lényegében azonban mégsem tekinthetők ördögűzésnek, mivel uralkodó mozzanatuk inkább az áldáskérés. A középkori Egyházban gazdag, az emberi élet minden ügyére-bajára, a test és lélek összes betegségeire kiterjedő exorcizmus-készlete volt. Eléggé általános volt az a felfogás, hogy a betegséget ártó szellemek okozzák, amelyek az ember egészségére törnek, testét megrontják, bajt, szenvedést hoznak rá, erősebb szellemre való hivatkozással, misztikus hatalmának hangoztatásával azonban a gonosz démonokra rájuk lehet parancsolni, engedelmességre, távozásra kényszeríteni. E ráolvasások, ráimádkozások lelki alapja a szó titokzatos erejébe vetett hit, amelynek nyomai népünknél még napjainkban is feltalálhatók. E szerint a szónak bizonyos határozmányok között és bizonyos feltételek mellett mágikus ereje van. Ez a felfogás lényegében az imádság lélektanával rokon, és abban a primitív-exaltált magatartásban gyökerezik, amely a kimondott szónak az érzéki világban, sőt a szellemi szférákban is hatalmat tulajdonít, amely tehát a fogalom tárgyát a szóképzettel azonosítja, az ünnepélyes szóval kifejezett kívánság teljesedése felől nem kételkedik.

    Ezt a felfogást a kereszténység legföljebb átalakította, másképpen színezte és hangsúlyozta, de nem törölte el. Ez a szublimáció nyilatkozik meg különben a keresztény ember imádságában is, amelyben azonban a kényszerítés képzete már könyörgéssé enyhült. A betegség ártó szellemeit a keresztény nép a pokol fajzataival azonosította, akiknek hatalmuk van ugyan az emberek megkísértésére, meglátogatására, de csak bizonyos korlátok között. Elég csak a mindenség urának, Istennek erejére hivatkozni, a sötétség hatalmai máris rettegve menekülnek, azaz a beteg meggyógyul. Az élet királyának a gonosz lélek is szűkölve kénytelen engedelmeskedni.

    Az ősi, pogány betegségűző varázsigék szövegezése az idők folyamán természetesen keresztény hangulatúvá, evangéliumi ihletésűvé vált. Bizonyos, hogy a középkor dúsgazdag áldásanyaga, változatos exorcizmuskészlete a pogány inkantációk helyettesítésére alakult ki, szép példájaként az Egyház bölcs alkalmazkodásának. Az áldások könyörögnek Isten hathatós jelenlétéért, az exorciumusok negatíve szintén ezt akarják: mintegy Isten megidézését, az ördögi kísértések elűzését. Ezek a hivatalos szövegek az orvostudomány újkori fejlődésével, kialakulásával, természettudományos igényeivel általában kivesztek az egyházi gyakorlatból, közben azonban jórészt laicizálódtak és új népszerű ráimádkozásokat, vulgáris exorcizmusokat ihlettek, amelyek egyébként sokat megőriztek az Egyház liturgikus hagyományaiból. Jellemző példája ez is annak a csereviszonynak, kölcsönös hatásnak, amely az Egyház és a nép között szakadatlanul fennáll. A pogány ráolvasások megfelelő átértelmezéssel, szublimált alakban helyet kapnak a középkori rituálékban, hogy utána alkalmas pillanatban, de most már liturgikus inspirációval gazdagodva, a nép újra adaptálja őket. Nem kell mondanunk, hogy a mi művelt, egyoldalú és racionálissá szikkadt felfogásunk ezeket a ráimádkozásokat nemcsak kétségtelen túlzásaikban, hanem a maguk teljes egészében babonának minősíti. Ez az elítélés elsősorban abból a lelkialkatbeli különbségből származik, amely ú. n. művelt osztályainkat az egyszerű néptől elválasztja, és amely furcsának, tűrhetetlennek tekinti azt, ami más szemléleti síkon természetes és magától értetődő lehet. A népben még spontánul él a krisztusi igének igazsága arról a hitről, amely hegyeket mozgat, és amely a gyógyulásnak sokszor igazán rendkívüli példáit mutatja.

    A ráimádkozás analógiáit különben az evangéliumban is megtaláljuk, amikor Jézus a betegeket imádsággal gyógyítja. Rájuk teszi a kezét, amely karizmatikus erőt, segítő malasztot sugárzik, nyálából sarat csinál, isteni erejét így közölvén velük. Máskor az ördögöt űzi ki belőlük, mire testben, lélekben újjászületnek. Az Ő életének valóságos, vagy költött mozzanataival hozzák kapcsolatba a beteg állapotát, hogy e párhuzammal az imádság foganatosabb, a gyógyulás pedig annál biztosabb legyen. Ráimádkozásainkban különben feltűnő az epikus elemek túlsúlya a könyörgő részekkel szemben. Ez bizonyára azért van így, hogy Krisztus életének, hatalmának, költői részletezése, azaz valami misztikus beleélés ereje kényszerítse távozásra a gonosz lelket. A népies ördögűzések Istent a díszítő jelzők egész sorával halmozzák el, hogy ezzel a magasztalással egyrészt mintegy hízelegjenek neki és így kegyelmét, segítségét megnyerjék, másrészt pedig az ellenséges hatalmakat megfélemlítsék a mindenható Úrra való hivatkozással.

    A Boldogasszony is sűrűn szerepel a szövegekben, hiszen az Egyház fölfogása és nyomában a nép jámbor hite szerint különösen hasznos az Ő szent könyörgése. Szűz Mária áldott, életszerű asszonysága valamiképp közel áll a néplélekhez, így érthetjük meg a Szűzanyához való különös ragaszkodását és bizalmát. A többi előforduló szent személyek közül még csak Keresztelő Szent Jánost emeljük ki, aki méltó volt a nagy kiváltságra, Krisztus megkeresztelésére, amivel voltaképpen az új törvény kezdődik. Hatalma van tehát bűneink lemosására, ami egyúttal a testi gyógyulást is jelenti.

    A ráimádkozások első fönnmaradt magyar, valószínűleg papi kézből származó szövegei, a Bagonyai Ráolvasások a XV. század végéről valók34. A következő század elejéről való Peer-kódex több áldást és ráimádkozást tartalmaz35. Jellemzően mutatja a hivatalos hagyomány laikussá válását az egyik latin szöveg és magyar fordításának párhuzamos közlése. Bornemissza Péter Ördögi kísértetekről szóló munkájában (1578) Tardoskeddi Szerencse Benedekné ajkáról nyolc ráimádkozást közöl, „kiket nagyannyátul és egy misemondó paptul tanult volt”. E ráimádkozások (csúzról, fejfájásról, torokrekedésről, menyelésről, igézetről, öklelésről, gilisztáról, hasfájásról36) a gyakorlatot még virágjában mutatja be. Ekkor még nemcsak a parasztság világában élt, hanem az egész társadalomnak is jellegzetes megnyilatkozása, szükséglete volt.

    Kétségtelen, hogy a protestantizmus józansága hatással volt az exorcizmusokra, mert magában az Egyházban is szűkebb térre korlátozódott. Legtovább a barátok gyakorlatában élnek. Erre utalnak egyebek között a gyöngyösi és pozsonyi ferences-kolostor kéziratos exorcizmus-gyűjteményei a XVII. századból. Ez a körülmény különben a barátoknak népünkkel való ismeretes kapcsolatát is új oldalról világítja meg. A népgondozás az ő igazi területük, alkalmazkodnak tehát a nép lelkialkatához, igényeihez, tudnak a nyelvén beszélni, minden ügyére-bajára találnak alkalmas szentelményt, lelki orvosságot, még akkor is, amikor a lelkipásztorkodásnak már modernebb, „felvilágosultabb” stílusa kezd kibontakozni. Ez is oka annak, hogy egy-egy ferences-kolostor a népi jámborságnak tűzhelye – jórészük egyúttal búcsújáró hely is –, amelynek melege, fényessége nagy vidékekre sugárzik. Elsősorban mindenesetre ezzel a franciskánus hatással magyarázhatjuk azt a jelenséget, hogy népünk életében, lelki világában a régi liturgiának annyi laikussá vált emlékével találkozunk még manapság is.

    Ami a ráimádkozás mostani gyakorlatát illeti, főképpen asszonyok, ritkábban férfiak állanak jó ráimádkozó hírében. Általában meg kell azonban őket a kuruzslóktól, javasasszonyoktól különböztetnünk, mert az ilyen imádságos asszonyok és emberek buzgó, az átlagosnál nagyobb vallásosságukkal tűnnek ki. Megvan tehát bennük a szükséges lelki koncentráció és szuggesztív erő, amely imádságukat sok esetben letagadhatatlanul eredményessé teszi. Az imádság foganatosságához természetesen hozzátartozik, hogy a betegben is meg legyen a szükséges bizalom a gyógyulásban, azaz az imádság erejében való hit. Az imádságot különben csöndben kell végezni, hogy a gonosz lélek ne vegye észre, mi történik ellene. Éppen ezért a ráimádkozások felkutatása nagy nehézségekbe ütközik. Az egyszerű emberek ugyanis nem szívesen árulják el ezeket az imádságszövegeket, részben azért, mert félnek, hogy foganatosságukat elvesztik, másfelől pedig attól tartanak, hogy a műveltebbek kinevetik, illetőleg üldözőbe veszik őket. Nem szükséges itt az összes változásokat bemutatnunk, a gyakorlat érzékeltetéséhez kevés példa is elég lesz:

    Báró Radvánszky Béla közöl egy gonosz felhő és háború ellen való áldást a XVI. század végéről: „Először nagy ájtatosan mondd el a Miatyánkot, Idvezlégy Máriát és az Credot és ez imádságot: Uram Jézus Krisztus, ki az eget és az földet teremtetted, az Jordán vizét megáldottad, kiben megkeresztelkedtél, az te két kezeidet az keresztfán kiterjesztetted, méltóztassál megáldani ez felhőket, kiket látok én előttem, hogy vannak, hogy ezekben az ördögöknek semmi hatalmuk ne lehessen és ne árthasson. Áldjon meg tégedet felhő az Atya Isten + áldjon meg a Fiú Úristen + áldjon meg a Szentlélek Úristen + oszlasson el tégedet felhő az Atya Úristen + oszlasson el a Fiú Úristen + oszlasson el a Szentlélek + Úristen, rontson el téged felhő + az atya Úristen, rontson el + a Fiú Úristen, rontson el a + Szentlélek Úristen. Semmivé tegyen tégedet felhő az Atya + Úristen, semmivé tegyen a Fiú + Úristen, semmivé tegye a Szentlélek + Úristen. Atyának Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében. Amen”37

    Az időjárás megkeresztelése, azaz a gonosz lélek hatalmából való kiragadása különben manapság is országszerte ismert gyakorlat. Ez Balatonzamárdiból való följegyzés szerint, ha vihar közeledik, akkor az asszonyok kiállanak az ajtóba és „megkeresztelik” ezekkel a szavakkal: Áldjon meg téged az Atya, áldjon meg téged a Fiú, áldjon meg a Szentlélek. Rontson meg az Atya, rontson meg a Fiú, rontson meg a Szentlélek. Oszlasson el az Atya, oszlasson el a Fiú, oszlasson el a Szentlélek. Közben az Atya, Fiú és Szentlélek kimondásakor mindig keresztet írnak a felhők felé. A szöveg a XVI. századhoz képest tehát megrövidült, de a gyakorlat lényegében nem változott.

    Szegeden a hályogos szemre ezt szokták imádkozni: Hasadj hályog a Jézus haláláért, oszolj termés a Jézus mennybemeneteléért! Vér a vízre menjen, sötétség a sárba menjen, világosság ezen vaknak szemére jöjjön! Boldogságos Szűz Mária, Isten anyja azon tejjel mosogassa, kivel szent Fiát táplálta!

    Kiskunfélegyházán a nyilalásról ez a ráimádkozás járja:Uram Jézus Krisztus, ahova én az öt ujjamat ráteszem, megemlékezek a Krisztus Jézusnak keserves kínszenvedéséről, annak hasításáról, elindulok a Krisztus Jézussal s a Boldogságos Szűz Máriával, annak sok számú ezer angyalaival. Ha Krisztus Jézus engedné és a Boldogságos Szűz Mária kiküldené ebből a bűnös testből a nyilalást38.

    Jellemzően részletezi egy régi exorcizmus Istennek hatalmát a betegség elriasztására: Parancsolok teneked, lidérc, Istennek ostora, Agyának, Fiúnak, és Szentlélek Úristennek hatalmasságával. Parancsolok teneked Atya Úr mindenható Istennek igaz istenvoltával és hatalmával. Parancsolok az Názáretbéli Jézusnak hatalmasságával. Parancsolok az megfeszült Jézus Krisztusnak vérehullásával és hatalmával. Parancsolok szent töviskoronájának méltóságával és hatalmával. Parancsolok szent keresztfájának méltóságával és hatalmával. Parancsolok én teneked az nemes asszonyunk, Szűz Máriának hatalmával és méltóságával. Parancsolok szűz szent koronájának méltóságával és hatalmával. Parancsolok az nemes asszonyunk, Szűz Máriának szent tejével, kivel ez világnak Jézus Krisztust feltartá. Parancsolok mind az mennyországbeli szenteknek dicsőségével és hatalmasságával. Parancsolok én teneked az utolsó ítéletnek rettenetességével és hatalmával, hogy e szent test neven való embernek ne árthass, hatalmat rajta ne vehess39.

*

    Napjainkban az orvostudomány, természettudományos gondolkodás és újságok hagyománysorvasztó hatása alatt a ráimádkozások sokat veszítettek régi hitelükből. Nem is csoda, hiszen a népnek régi, kultikus miliője tünedezőben van. Meggondolásra késztet azonban, hogy az orvostudomány merev és egyoldalú természettudományos álláspontjából legújabban sokat engedett. Mindinkább terjed az a felfogás, hogy a gyógyulás elsősorban lelki folyamat, és hogy az orvos és beteg között van valami elemezhetetlen kapcsolat. Ez a belátás – lényegében – igazolása a ráimádkozás lélektanának, amelyet a céhbeli tudomány még nem is régen fölényes megvetéssel intézett el. Mondanunk sem kell, hogy a művelt ember hiába folyamodnék a gyógyulásnak ehhez a módjához, mert eltérő világszemlélete, individuális jelleme kizárja a föloldódást, ami a ráimádkozással való orvoslásnak alapfeltétele.

*

    Rövid szemlénkből is kitűnik, hogy a keresztény kultusz milyen mélyen beleszántott népünk szellemi életébe. A magyarság ősképzeteit mennyire átalakította, gazdagította, tehát bizonyos értelemben meg is mentette a népélethez bölcsen alkalmazkodó liturgia. Ez a liturgia az egyetemesség igényével lépett föl, amikor kultikus keretbe foglalta, transzcendens távlatokba állította Isten magasztos ügyévé avatta a népélet minden megnyilatkozását, jót, rosszat egyaránt. A liturgia a maga sajátos világával, dúsgazdag áldás- és exorcizmuskészletével mély hatást gyakorolt népünk egész életére, lelkületére. A keresztény középkor heroikus, Istennel töltekező magas kultúrája nem volt idegen a magyar néplélektől, hiszen minden népkultúra – a pogány magyarságé is – legvégső határozmányaiban vallásos jellegű kultúra. Pogány műveltségünk szakrális elemei és a keresztény liturgia megfelelő párhuzamai között páratlan lelki szintézis jött létre, mint a magyarság fogékonyságának és az Egyház bölcs alkalmazkodásának klasszikus bizonysága. Történelmünk jelleméből, népünk sorsából nem is következhetett más.

Megjelent Liturgia és néphit címen az Eckhardt Sándor szerkesztette Úr és paraszt című kötetben. Budapest, 1941. Rövidebb francia változata: Les traditions populaires hongroises et la liturgie catholique. Nouvelle Revue de Hongrie, 1941. Itt lényegtelen változtatással közöljük.

/1/ Mihályfi Ákos: Nyilvános istentisztelet. Budapest, 1933 : 5.

/2/ Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Budapest, 1938. passim.

/3/ Bálint Sándor: Népünk imádságai. Regnum, 1937.

/4/ A felsorolt kérdésekhez v. ö. még Karsai Géza: Hittudomány és néprajz. Theologia, 1937.

/5/ Lauchert, Friedrich: Geschichte des Physiologus. Strassburg, 1889. Horváth Sándor: A Physiologus. Ethnographia, 1921. Eckhardt Sándor: Középkori természetszemlélet a magyar költészetben. Egyetemes Philológiai Közlöny, 1929.

/6/ Franz, Adolf: Die kirchlichen Benediktionen im Mittelalter. Freiburg, 1909. I : 43-220. Veit, Ludwig Andreas: Volksfrommes Brauchtum und Kirche im deutschen Mittelalter. Freiburg, 1936. passim. Népünk ünnepei 156, 228. 286, 287. Andree, Richard: Voltive und Weihegaben. Braunschweig, 1904 : 18. Bálint Sándor: Adatok a magyar búcsújárás néprajzához. Ethnographia, 1939 : 195.

/7/ Népünk ünnepei 166; 167; 9 180; 10 189; 11 190; 12 205; 13 228; 14 238; 15 241; 16 262; 17 280; 18 288; 19 115; 20 138.

/21/ Ethnographia 1939 : 196, 198.

/22/ Népünk ünnepei 200. V. ö. még Fasciculus Triplex. Tyrnaviae, 1789 : 32. és Franz I : 259.

/23/ Népünk ünnepei 277.

/24/ Gönczi Ferenc: Göcsej. Kaposvár, 1914 : 256. V. ö. továbbá Franz II : 10 és Rituale Romanum. Ratisbonae, 1929 : 405. Megfordult kezünkben a Rituale Strigoniense 1745. és 1908. évi kiadása, de ezt az áldást egyik sem ismeri.

/25/ Az áldást közli a Telegdi-féle Agendarius (Nagyszombat, 1583), továbbá a Rituale Romanum, de a Strigoniense nem ismeri.

/26/ Fascuczkzs Triplex 99. és Magyarországnak új csillaga (Sasvár) 739.

/27/ Gönczi 306

/28/ Magyary-Kossa Gyula: Magyar Orvosi Emlékek. II : 153.

/29/ Thaly Kálmán: Irodalmi és művelődéstörténelmi tanulmányok a Rákóczi-korból. Budapest, 1885 : 100.

/30/ Magyary-Kossa III. 468. V. ö. még Századok, 1891 : 503. és Magyar Nyelvőr, 1891 : 44.

/31/ Népünk imádságai 44-46.

/32/ Katona Lajos: XVII. századbeli ördögűző könyvecske. Ethnographia, 1902.

/33/ Részletesen Népünk ünnepei 42.

/34/ Jakubovich Emil: Adalékok nyelvemlékeink sorozatához. Magyar Nyelv, 1920.

/35/ Nyelvemléktár II : 88.

/36/ Thúry Etele: Bornemissza Péter könyve az ördögi kísértetekről. Ethnographia, 1913 : 195.

/37/ Báró Radvánszky Béla: Magyar családélet és háztartás a XVI. és XVII. században. III. Budapest, 1879 : 79.

/38/ Magyar Nyelvőr, 1885 : 380.

/39/ Melich János közlése a gyöngyösi ferencesek könyvtárából. Ethnographia, 1898 : 324.

Szeged, 1943. Szent Mihály napján

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo