vitéz Somogyvári Gyula: Sopron segíts!

Álmomból sokszor, sokszor fölriaszt
egy nagy kiáltás, hörgő siralom,
mikor  a szél mint dúló martalóc
végigszáguld az őszi avaron.
Mikor alszik az élet és vilgá
és becsukódnak mind az ablakok,
én egyre hallom szélzúgáson át:
valahol messze valaki zokog.

És csitítgatom rémült szívemet.
„Csak csitt… hiszen a szél zúgása volt!”
De mikor már-ár újra szendereg,
egyszer csak újból fájva felsikolt
az éji hang, százszoros éji hang,
fülembe zúg, mint félrevert harang:
„Sopron segíts!”

Csitt…semmi az… a szél dúdol csupán.
De mégis: ez a gyermek hangja volt,
kit seregestül elvitt, elrabolt
Heródes szörnyű zsoldoscsapata.
Igen: gyermekek jajdulnak a szélben,
száz pici gyermek rémült jajszava…
Nem álmodom már, hallom most is, ébren,
ezer sikoltás sikongat az éjben:
„Sopron segíts!”

És visszazeng rá százszoros erővel
az anyaszó, az anyahördülés:
„Hogyan segítsek apró, kis cselédim:
a börtönajtón nincs egy ujjnyi rés!
Én gyönge, édes, száz kis magzatom,
nincs bennem más, csak tenger siralom.
Rohannék én tűzön, átfutnék a lángon,
visszaragadnálak száz szál szép virágom:
jaj, de mikor testem vértelen és roskadt,
mióta megtéptek s durván rámtapsotak…
Mióta reátok záródott a börtön:
sebesre zúzódott falain az öklöm.
Én kicsi árváim, nincs bennem csak jajszó
s véres homlokommal döngethetem váltig:
nem enged, nem enged ez a tömlöcajtó…”

…S az éjszakában sír a gyereksírás
és százszor jajdul rá az anyaszó,
de amint jő a szürke, józan reggel,
fárad a hang is, halkabb, elhaló.
Nékem mégis csak itt zúg a fülembe,
mint hogyha zengő harsonaszó lenne:
„Sopron segíts!”

Óriási törvény, égi rendelés:
Sopron segíts! – Ha kín és szenvedés
még oly özönnel szakad is reád;
csodát tehetnek sokszor az anyák!
Akard! S ha vágyad szüntelen s mohó,
nem hangzik el majd pusztába e szó:
„Sopron segíts!”