Vágó Márta levele – József Attilának

vago marta1Vágó Márta mellett József Attila talán boldog és nyugodt lehetett volna, de a fiatal nő korán észrevette a zseniben az ijesztő belső küzdelmet, és ezért nem merte életét hozzákapcsolni. – A Szántó Judithoz fűződő szerelem sem lehetett zavartalan. A kor József Attilát nem boldog életre teremtette, levelei is zaklatottságának vallomásai. Különösen döbbenetes dokumentum a halála napján zsebében talált utolsó üzenet, a rajta száradt vérfoltokkal.

*

Budapest, 1928. december 11.

Attila, oly gyűlölködő hangú leveled, hogy szinte nem érzem, hogy Neked írok, ha felelek rá. Kénytelen vagyok, mielőtt Hozzád szólok, erre a levélre felelni. Mondd meg, ha akarod, miről mondtál le értem, mit követeltem én Tőled? Nem értem, mi ez, miről való lemondást követeltem és egyáltalán követeltem-e valaha Tőled? Hogy soha eszembe se jutott, hogy valaha valahová is kövesselek, és „társadalmi felekezetemből” néztelek Téged? Először is hová követtelek volna, sógorod házába, vagy apám ellenszenvvel nyújtott támogatása kereteibe? Másodszor milyen társadalmi „felekezet”-hez vagy osztályhoz tartozom én? Nincs nekem a talpam alatt semmiféle talaj, olyan egyedül vagyok, amilyen egyedül talán te sose voltál, mert te mégiscsak fajtádhoz is tartozol valahogy, más kapcsaid is vannak, mint tisztán véletlen emberi találkozások. Én hosszú, hosszú magányos hónapok szenvedései után, egy-két barátra találtam legföljebb, Mannheimék is ezek közt voltak. Én miután Zürichben el voltak ragadtatva a „Pernyetánc”-tól és igen pártolták a dolgot (és apu is egészen elintézettnek tekintette), hát természetesen kívántam, szerettem volna, hogyha már Pesten vannak, összekerüljenek és megbarátkozzanak Veled. És ezt nevezted Te úgy, hogy „népszavazás alá bocsátottál”. Nem tudom mi az oka, hogy ők mind, akik Zürichben a legnagyobb megértéssel voltak a dolog iránt, azután, hogy otthon találkoztak Veled, mindjárt a legnagyobb eréllyel kezdtek ellenkező álláspontokat a lehető legerősebb intenzitással értésemre adni. Apa, hazaérve és először találkozva Veled, mindjárt egy szörnyű kétségbeesett és könyörgő levelet írt nekem, ne tegyem tönkre életemet, érzi biztosan, Te támaszom nekem sose lehetsz, ő tudja, én nem vagyok elég erős, hogy én lehessek Neked támaszod, tönkreteszem mindkettőnk életét, ha ezt a szerencsétlenséget magamra vállalom, kér, könyörög, én vagyok életének egyetlen értelme, egyetlen barátja, akivel őszintén beszélhet néha, egyetlen reménysége, ideáljai, céljai, barátai, házassága, minden, ahol mindig jó, önzetlen emberi és aktív volt, csak csalódást hozott, most már mindent csak tőlem vár, az egyetlen, amit neki az élet adhat, ha az én életem sikerül, és nem tudom elképzelni, milyen nagy és erős érzés a szülői szeretet, mit jelent mindez és most összetett kézzel nézze stb., stb. Ő mindent megtesz értem, ami csak tőle telik, és egyszerűen úgy érzi, bele kell pusztulnia abba, hogy látja tisztán és határozottan, hogy szerencsétlen leszek, ha hozzád megyek, de ha megakadályozza házasságunkat, akkor is boldogtalanná tesz engem és és és így tovább. Hosszú ideig el tudtam titkolni előtted ezeket a leveleket, írtam, írtam, mai napig is Kecskeméti Palin kívül senkinek sem írtam meg, mily régen nem írtál, anyáéknak sejtelmük sincs róla, próbáltam őket vigasztalni, meggyőzni, írtam aztán hidegen is, sőt egyáltalán nem, aztán kezdődött a nagy bombardírozás minden oldalról. Nem tudom, mi lehet az oka, hogy Mannheim is ugyanebben a hangnemben írt, azután hogy beszélt Veled. Hallatlan intoleráns, gyűlölködő hangon írsz róla, munkájáról, teljesen félreérted viccét Ringelnatzcal és Jaszpersszal kapcsolatban, nem érted meg jelentőségét annak a harcnak, amit a történész az élő emberek, az elnyomott osztályok a reális igazság és egyáltalán a realitás érdekében, mondjuk, folytat irracionális filozófussal, hogy rá kell mutatni, hogy az élet nagy kérdéseire az irracionális válaszokkal megelégedni könnyű az uralkodó osztályoknak, de különben, minek magyarázzam ezt, hiszen oly rossz véleményed van a nők szellemi életéről, látom, sejtelmed sincs róla, milyen harcok folynak bennem, hogy megpróbáljam eleven létező mivoltukba fogni mindazokat a dolgokat, amelyek mint misztikus hatalmak, metafizikai adottságok szerepeltek eddig csak életemben. Meg akarom érteni, mi a pénz, ez a szörnyű ellenséges hatalom, és tudom már, hogy vallással, hittel hiába le nem győzöm, itt van állandóan minden nap életünkben, nem lehet struccpolitikával elkerülni, meg akarom tudni, miért kezdték használni, hogyan használták és használják, mik azok az ezerszeresen bonyolult szálak, amelyek abból az egyszerű tényből szövődtek, hogy az ember minden körülmények között élni akar, ahhoz, hogy ezt az irracionális csodát, az élet tényét megtarthassuk, enni kell, és mi minden következett ebből! – Nem tudom, miért gyűlölöd úgy a pszichológiát, és mért képzeled azt, hogy az emberek azt hiszik, hogy a műveltség pótol mindent. Ilyen hülyeséget, azt hiszem, senki a világon nem hisz, egyáltalán, mit jelent a műveltség? Érdeklődést a világ, az élet, a jelen, a múlt és jövő, az emberek iránt, mélységes kíváncsiságot, nem megelégedvén saját ötleteivel az embernek, mert így csak egy szűk zsákutcába juthat, mint minden, ami elzárkózik a kicserélődés állandó folyamatától, ami az életet minden területén kiteszi. Csak különc, érdektelen, tragikomikus eredményű lehet az a szellemi élet, amelyik nem érdeklődik az iránt, mások mit tettek, gondoltak és küszködtek. De okosabb, ha abbahagyom, hiszen még azt se tételezed fel rólam, hogy a társadalom fogalmát definiálni tudom, pedig igazán nem értem, mért képzeled ezt olyan fogas kérdésnek. Minden szociológus könyve vagy előadássorozata legelején leadja egészen közhelyszerűen közérthető definícióit, akár szinonimájának tekinti az emberiség szónak, akár azt mondja, hogy a társadalom egy kultúrközösségbe tartozó nemzetek, osztályok, csoportok összessége, melyen belül helyezkednek el a… stb. De hiszen ez mind mellékes, gyűlölködnöd és ellenségeskedned kell azzal a világgal szemben, mely szerinted „kitermelt” engem. Én csak azt nem értem, hogy vádolhatsz azzal, hogy én nem Teveled törődtem, hanem magammal, és nem érzem a felelősséget érted, mikor eleitől fogva azalatt roskadok. Első perctől kezdve az volt az érzésem veled szemben, hogy szívemhez kell szorítsalak, dédelgesselek és vigasztaljalak, és egy más, jobb világot adjak Neked ahelyett, amelyik rosszul bánt beled, és ha nem volna itt ez a világ, ez a reális világ, hanem valahol egy metafizikai síkon élnénk, magamba adhattam is volna Neked egy önzetlen és szép, és csak szeretetből és boldogságban dúskáló fehér habokból álló világot, de én is csak egy része vagyok ennek a reális világnak, hatalomtalan, gyönge és ingatag kis része. Nem tudom, hogy kerültem belé, görcsösen kapaszkodnék Isten kezébe magam is, hogy segítsen, segítsen, szánakozzon, de hősi magányosságra és tőle elszakadt keresésre ítélt ő engem. Menekültem volna én tőled, ha tudtam volna, elkerültelek volna, emlékezz első versemre, amelyet veled kapcsolatban írtam (persze a többiről nem is tudsz), és emlékezz ama bizonyos szerda délutánra. Te is menekültél volna, ha tudtál volna. Tudtuk mi első perctől fogva, hogy halálra van ítélve a mi szerelmünk, hogy gyöngék vagyunk az egész világgal szemben, ami nem ezt akarja. Emlékezz, magad mondtad, nem tudod magad férjnek elképzelni, és hogy ijesztettél legbízóbb perceimben, hogyha a feleséged leszek, akkor már Te leszel fontosabb nekem, mint én Neked, mert ez már így van az életben, szemem elé tartottad az élet keserű, fukar kegyetlenségét, hogy nem szabad megnyugodni, örülni és felolvadni, külön kell maradni és harcolni, küzdeni örökre, nem jön el a beteljesülés, a kiegyenlítődés órája, a mérleg mindig ide-oda billen. Keserű és édes forrásból születtünk, soha meg nem nyugodhatunk. Ebben az utolsó leveledben is kicsúszik öntudatlanul tolladból: „…irántad való szerelmem idejét…”, „idejét”, határolt minden, és én nem vagyok elég erős, nem tudok senkinek fölébe helyezkedni, minden vélemény, minden vélemény, minden indoklás elég ahhoz, hogy gondolkodásra, kételkedésre, újra és újra való öntépésre indítson, és oly messze, oly absztrakt vagy, és ez a leveled olyan gyűlölködő, lehet, nagyon hibáztam, és elér méltó büntetésem, itt maradok egyedül és szegényen, kincset találtam, de nem tudtam eladni érte mindenemet, hogy hasonlóvá váljon a mennyeknek országához, gyönge vagyok, és te már nem szeretsz engem, már nem lehet ezen segíteni, gyűlölj Attilám, ha ez könnyít rajtad, de hidd el, hogy nagyon, végtelenül szerettelek, és nem tudom, hogy jutottak ide a dogok. Bocsáss meg nekem, ha tudsz, miért kellett, hogy bántsalak, én szeretni akartalak. Bocsáss meg, hidd el, alázatos vagyok.

szozattv


szozat a tiszta hang jankocsm archiregnum1209 szekoko1227 szentmihálynap napéjnapfor kerecsen2018 Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf