Bálint Sándor: Népünk halálélménye

torAz emberiség egyik legmélyebben gyökerező hiedelme, hogy életünk a halál után nem szűnik meg, hogy a halállal új élet kezdődik. A primitív-pogány felfogás erősen antropomorfisztikus jellegű, azaz a másvilági életet az itteni élet folytatásának képzeli el. Odaát is éppen úgy él a halott, eszik, iszik, vadászik, mint itt a földön. Tehát a halottat el kell látni mindazzal, amire túlvilági életében szüksége lehet, különben megbosszulja magát, az élők megrontására, elragadására tör. A hazajáró lélektől való félelem magyarázza a primitív népek halottkultuszát: kedvében akarnak járni, tisztelik, hogy békében hagyja az élőket. A kereszténység nem törölte el ezt a képzetkört, de végtelen bölcsességgel megnemesítette a halhatatlan lélek és az örök élet hitében. Egyik legvigasztalóbb tanítása Isten szentjeinek egyessége, élőknek és megholt híveknek misztikus közössége. A küzdő egyház egymás mellet üli meg a dicsőséges és szenvedő egyház ünnepét: Mindenszentek és Halottak napját. E két ünnepet a híres clunyi kolostor terjesztette annakidején. Istennek tetsző dolog a halottakról, a tisztítótűzben szenvedőkről való megemlékezés. Különös időszerűséget adott e kultusz kibontakozásának a közeledő 1000. esztendő, amikor az Úr második földi eljövetelét várták (chiliasmus). Az ünnep később is fönnmaradt, mert fontos hivatást töltött be, lelki szükségletet elégített ki.

    A középkori egyháznak nevezetes gondja volt a halállal kapcsolatos primitív-pogány képzeteknek és szokásoknak átalakítása is. A kereszténység hirdette minden embernek Isten előtt való egyenlőségét, rajta volt tehát, hogy a rabszolgaság megszűnjék. Iparkodott azt az ősi, pogány temetési szokást is megszüntetni, hogy a rabszolgát megöljék és elhalt urával együtt eltemessék. Tehát ezért sürgette, hogy Istennek tetsző cselekedet, ha valaki lelkének üdvösségéért szolgáját fölszabadítja. A szabadosnak kötelessége, hogy elhunyt fölszabadítójáról minden esztendőben megemlékezzék azzal, hogy érette misét szolgáltasson, emlékezetét pedig halotti torral ünnepelje meg.

    Ismeretes dolog, hogy az ősmagyarok lovukkal együtt temetkeztek. Az egyháznak azonban hovatovább sikerült a hátramaradottakat rábírni, hogy a veszendőbe menő lovat inkább adják oda annak a monostornak, ahová a halottat eltemetik. Ennek az ősi szokásnak jellegzetes csökevénye az a gróf Károlyi-családnál máig megőrzött hagyomány, hogy ha valamelyik tagja meghal, azokat a lovakat, melyek a gyászkocsit a kaplonyi sírboltig húzzák, az odavaló barátok kapják ajándékul.

    Érdekes szokás volt még az is, hogy a főúri temetéseknél aranypénzzel gazdagon megrakott szövétnekeket vittek s az olvadásuk közben kihulló aranyakat a szegények szedték föl. Ez a szokás a Székelyföldön sokáig fönnmaradt. Itt az elhunyt vagyoni tehetségéhez képest több-kevesebb ezüstpénzt öntöttek a fáklyába. A szokás eredete az, hogy a pogánykorban a halottal együtt kincseit is eltemették. Ez a szokás az alamizsnaosztás által már keresztényivé nemesedett.

    Jellegzetes középkori szokás volt az is, hogy a nagybetegek, haldoklók lelkiüdvéért fürdőalapítványokat (balnea animarum, lelki fürdő) tettek. Ezt a rendelkező engesztelő cselekedetnek tekintették és bizonyos összeget hagyományoztak arra a célra, hogy a szegények évenkint az ő haláluk évfordulóján, esetleg csak egyszer, mindjárt haláluk után, megtisztulhassanak s a fürdőben kenyér és bor jusson nekik.

    A középkorban a legtöbben szerzetesi ruhában temettették el magukat, hogy az illető szerzetesrend kegyelmeiben: imádságaiban, búcsúiban a másvilágon részesülhessenek. A nagyobb temetéseken az egész szerzetes papság megjelent, a halottat a deákok, kisebb helyeken a gyermekek énekkara énekelte el. A kálvinista kántus tehát középkori eredetű. A gyászmenet előtt, ha a halott nemes volt, paripát vezettek, ha egyszerű ember, akkor tulkot, vagy ökröt, amely az egyházra maradt. A temető a templom udvarában volt és cínteremnek nevezték. A halottakért gyászt viseltek, sötétszínű, megszaggatott ruhában jártak, a férfiak szakállukat hosszúra növesztették.

    A középkor kollektív szelleme, amely egyébként olyan tökéletes kifejezője és megfelelője volt a népléleknek is, természetesen olyan jámbor társulatokat is teremtett, amelyeknek legfontosabb hivatása a megholt hívekért való imádság, jótékonykodás volt, hogy a társulat tagjai ezzel is munkálkodhassanak a maguk lelke üdvösségén. Ilyen társulat volt a középkor folyamán a Kalandosok társulata. A Kalandosok szerepét a XVII. században a Jó halál társulata váltotta föl, amelynek terjesztésében különösen a jezsuiták buzgólkodtak. Hatása népi vallásos társulataink halottkultuszában napjainkig érezhető.    

               *    

    Az egyszerű nép nem fél a haláltól. Isten rendelésének tekinti: aki született, annak meg is kell halnia. Ha Isten betegséggel, megpróbáltatásokkal, csapásokkal látogatja meg, megnyugvással fogadja. Szenvedéseiről alig beszél, halottait nem igen siratja, de soha el nem felejti. Felfogása szerint az emberiség megromlott, ezért küldi az Úr az ő öldöklő angyalát (háború, betegség, nyomorúság) a földre, ezért várja a nép minden korban a világ végét, az emberek megítélését. Ezért igyekszik a halál elfogadására méltóképpen felkészülni. Mondhatjuk, hogy a halálra folytonosan gondol. Életében és munkájában a végső dolgokat általában még nem tévesztette szem elől, mint a műveltnek nevezett városi ember. Ez a tudat megnemesíti és életének erkölcsi értelmet ad. Lelkivilága egyszerű, kevésbé bonyolult, mégis sokkal összeszedettebb, komolyabb, Istennel telítettebb, mint azoké, akiket már a félműveltség, korunk legnagyobb csapása, megfertőzött. Ma már szépen élni és szépen meghalni kevés kivétellel csak a szerzetesek és parasztok tudnak, akiknek egész életét betölti az isteni jelenlét érzése, akik korunk nyomasztó atmoszférájában sem feledkeznek meg a lélek nagy számadásáról, a halálról.

    A halál gondolata népünk esetében nem okoz különösebb szorongást, hiszen a végső adósságot minden anyaszültnek le kell rónia. Vannak olyanok, kik koporsójukat még életükben, javakorukban megveszik és olyan helyre teszik, hogy állandóan szemük előtt legyen. A haldokló legtöbbször maga kívánja a Szentséget, illetve az Úrvacsorát. Ha valaki nehezen hal meg, azaz a gonosz lélek meggyötri, a papnak valamelyik egyházi ruháját, vagy a templom kulcsát teszik párnája alá, hogy a kísértőt a szent dolgok közelsége elriassza. Hogy haláltusáját megkönnyítsék, többfelé kiveszik az ágyából és leteszik a földre, hiszen a föld porából vétetett és oda is kell visszatérnie. Szegeden égő szentelt gyertyát adnak a kezébe, miközben hozzátartozói így imádkoznak: Atyaisten légy velünk, Fiúisten mellettünk, Szentlélek Úristen fölöttünk, Boldogságos Szűz előttünk, két koronás angyal két vállunkon, Krisztus szent kenete szívünkön, Krsiztus szent teste nyelvünkön, Boldogságos Szűz ereje mindenkor velünk legyen. Aki erősebb ennél, az ártson nekünk! A gonosz az így fölvértezett lelken nem bír hatalmat venni.    

               *    

    Amikor a halál bekövetkezik, az ajtó kilincsét szentelt vízzel meghintik, hogy a gonosz ne merjen bejönni a halott lelkéért. A matyók kinyitják a ház ablakait, hogy a halott lelke könnyebben repülhessen Isten elé. Ősrégi hiedelem a léleknek madárként való elképzelése. Ilyenkor mindig csillag fut le az égről, annak jeléül, hogy lélek szabadult a földi rabságból, a test börtönéből. Általános szokás, hogy a tükröt letakarják, az órát megállítják, a tüzet kioltják, a halálesetet közlik a jószágokkal. Ha a gazda hal meg, a lovakat kicsapják a szabadba. A halottat különben megfürdetik, felöltöztetik, sokszor menyegzős ruhájába. Koporsójába úrnapi virágot tesznek, lehetőleg olyat, amelyen a Szentség pihent az Úrnapi sátorban. Kezére csavarják az olvasóját, hóna alá nádból való keresztet tesznek. A reformátusoknál zsoltáros könyvet, bibliát helyeznek a koporsóba. Mindez a gonosz lélek megfélemlítésére, elriasztására szolgál. Természetesen a használati tárgyakról: zsebkendőről, fésűről, pipáról, tűről, jegygyűrűről sem feledkeznek meg. Fiatal halott koporsójába ezenkívül rozmaringot is raknak, amely a virágszimbolikában az örök szeretetet jelképezi. Az a hit, hogy a föld alatt befolyja a tetemet. Az leadólány-halottat, Krisztus jegyeseként menyasszonyi ruhába öltöztetik. A palócoknál haját nem fonják be, homlokát koszorúval övezik. A somogyi reformátusok a halottal még nemrégen is vele temették a fehérneműjét, mind, egész ládástul. Ha fiatal lány halt meg, tulipános-ládáját, egész kelengyéjével együtt a ravatalnál helyezték el, majd vele temették. Sajátságos, hogy ezen a vidéken a gyász színe fehér, Eredetével még nem vagyunk tisztában.

    A virrasztásban részt vesz az egész nemzetség. Az énekesasszony énekel és fennhangon imádkozik, a többiek mind elismétlik. A gyászban az egész falu osztozik, megadja az utolsó tisztességet a halottnak azzal, hogy még a legnagyobb dologidőben is megjelenik a temetésén. A halott éneklésén, búcsúztatásán az énekesasszony gyertyát osztogat az atyafiság, szomszédok és barátok között. A pap keresztjére, zászlókra több helyen fehér kendőt kötnek.

    A sírt többfelé a hozzátartozók ássák meg. A halottat régebben a Szent Mihály lován vitték ki a temetőbe. Ezzel az elnevezéssel a halottat Szent Mihálynak, a mennyei seregek fejedelmének oltalmába ajánlották. A kis halott koporsóját keresztanyja viszi ki a hóna alatt a temetőbe. Legény- vagy lányhalott temetési menetének élén a katolikus Alföldön egy lány, illetőleg egy legény viszi a menyegzős hangulatnak megfelelően a szűzpárnát, amely fehér színű és mirtuszággal díszített. Röszkén (Csongrád), a Boldogságos Szűz szobrának (amelyet Úrnapján hordoznak körül) a mirtuszkoronáját szokták levenni és ezt helyezik a szűzpárnára. Atyhán (Udvarhely) még a múlt században is egy férfi lovagolt kibontott hajjal, kardosan a koporsó előtt, kezében lefelé fordított sírkopjával. A sírba belelőttek, hogy a gonoszt elriasszák. Behantolás után a lovas a zászlós kopját a sírra tűzte. A földbe szúrt kopjának eredeti rendeltetése az volt, hogy a halottat odaszögezze a sírjához, ne zavarhassa tehát az élőket. A hatalmas márványkövekkel is különben ezt akarták az élők eredetileg elérni, a síremlék csak később vált díszessé.

    Sajátságos, feltétlenül pogány eredetű szokás a halottas tánc, amelyről még a közelmúltból is elég sok híradással rendelkezünk. Ez abban áll, hogy a házasulandó sorban serdült halottat ki kell házasítani, el kell lakni a menyegzőjét, mert ehhez joga van. Ellenkező esetben hazajár. Így Pécskán (Arad) a múlt század derekán mindjárt a temetési szertartás után elkezdtek a fiatalok ott a sírnál táncolni. Otthon a halottasháznál pedig torát, lakodalmát ülték meg, mintha valóságos menyegzőről lett volna szó. A búcsúztató szerint:    

Sietek hát szent hitre,
A sötét gyászos földbe.
A muzsikának pengése
Lesz harangok zengése.
Az ágyam megvetve:
Sírom ki van szedve,
Nyugovásra készítve.
Örömatyám az én papom,
Mint jó lelkipásztorom.
Vőfély pedig és násznagyom
Itt éneklő kántorom.
A nyoszolyólányom
Kapával az ásóm,
Ez az én lakodalmam…
    

Nem lehetetlen, hogy amikor a keresztség Krisztus jegyeseként, vagy a mennyország vőlegényeként kezdte emlegetni a fiatal halottat, voltaképpen e pogány szokás megnemesítésére törekedett.

    A meglett korú halott emlékezetét közvetlenül a temetés után torral ülik meg s ez a család vagyoni körülményeihez képest dúsabb, vagy szerényebb lehet. A torban egy teríték illetetlenül marad: ez a halott része. Az odakészített ételt koldus kapja meg, régebben azonban kivitték a sírjára. Lakoma közben az énekesasszony énekelni szokott. Így egyebek között sor került a Kánai menyegző énekére is, hiszen a halál az Örök Vőlegénnyel való egyesülés. E mögött valószínűleg a szorongás képzete lappang. A lakodalmas hangulat a visszakívánkozó lélek megtévesztésére szolgál: keresi a szomorkodókat és vigadozókat talál helyettük, nem hiányzik senkinek. A középkorban Szent János napján szentelt borral kínáltak meg azokat, akik útra kelnek, búcsúzkodnak, hogy Szent János áldása az út veszélyeitől és kísértéseitől megoltalmazza őket. Ezért itattak a haldoklóval is szentelt bort, aki olyan tartományba készült, ahonnan nem tért még meg utazó. A megmaradt szentelt bort azután a halotti torban itták meg a halott emlékezetére és lelkének üdvösségére. A szegedi halotti torokban az énekesasszony még ma is maga elé vesz egy üveg bort és egy kosár felszelt kenyeret, elénekelvén fölöttük a Szent János áldását:    

Szent János áldása
Szálljon ezen házra,
A benne lakókat
Fordítsa vígságra…

Szent János áldása
Szálljon a fejünkre,
Búnkat, bánatunkat
Fordítsa örömre…
    

Utána kenyérrel és borral sorba kínálja a torozókat, meg az ajtóra sereglett koldusokat.

    A halott lelkének üdvösségéért a különféle miseszolgáltatásokon kívül arra vállalkozó énekes- vagy koldusasszonnyal Szeged vidékén 1000 Úrangyalát mondatnak el. Erről az elajánlásról már kódexeink is tudnak. Mindenszentekkor kalácsot sütnek és szétosztják a temető kapuja előtt gyülekező koldusok között. Sokfelé ezt a templom előtt a koldusbíró szokta szétosztani. Halottak estéjén annyi gyertyát vesznek, ahány halottja van a családnak. Egyszerre csak egy szálat gyújtanak meg és addig imádkoznak mellette, amíg el nem lobban. Jászladányon legújabban az a szép szokás alakult ki, hogy a hősök emlékművénél este a négy égtáj irányában négy koporsóforma rácsozatot állítanak fel. A messze idegenben, ismeretlen sírokban porladozó katonák emlékezetére hozzátartozóik gyertyát gyújtanak s e rácson helyezik el. Országszerte szokásos ilyenkor a halottakért való harangozás. Göcsejben mindenki maga harangoz, mégpedig annyi verset, ahány halottja van. Ezen a napon sütnek, főznek, nagy lakomát csapnak. Egészen éjfélig szól a muzsika. Ez bizonyára a régi pogány engesztelő torok csökevénye. A vidám hangulattal a hazajáró lelkeket akarják megtéveszteni.

    Népünk mindennapi imádságaiban is megemlékezik halottjairól. Jellemző szokása, hogy ha evés közben a kenyérből szórakozottságból újabb darabot vagy falatot vág le anélkül, hogy az előbb leszeltet már megette volna, akkor ezt szokták mondani: Éhezőm van – és a család távollevő vagy elhalt tagjaira gondolnak. Ha elhalt családtagra gyanakszanak, akkor a koldusnak – akiben a néphit a földön vándorló Krisztus alakját látja – alamizsnát adnak, hogy imádkozzék a halottért.

    Az egyszerű népet sajátos lelkialkatánál fogva igen érdekli halottainak másvilági sorsa. Bizalommal fordul a halottlátókhoz, akik fölvilágosítással tudnak szolgálni az elköltözöttek felől. Különösen a dormándi és novaji (Heves) halottlátó asszonyokat emlegették még a közelmúltban is országszerte. A dormándi asszonyról beszélik, hogy mindenki halottjáról meg tudta mondani: hol nyugszik, hol van a lelke, kell-e érte misét szolgáltatni. Megérezte, ha bizalommal fordultak hozzá, a gúnyolódókat elutasította. A novaji tudósasszonyról meg azt írják, hogy bármikor kész volt beszélni a megholtakról, nem várta még azt sem, hogy föltegyék a kérdést neki. Sokan próba kedvéért élőkről kérdezősködtek. Ilyenkor azonban minden harag nélkül közbeszólt, hogy kár volt idefáradni, menjen haza, ott várja friss egészségben, akiről hallani akart. Ha csakugyan gyászolót látott maga előtt, akkor magába mélyedten beszélni kezdett a halottról. Ő maga különben buzgó katolikus volt, sokat szokott imádkozni.

    E látók bizonyára még a középkor magasrendű lelki kultúrájának, elragadtatott világának kései hírmondói. Egyszerűségükkel, nagyfokú lelki koncentrációjukkal a létnek olyan tájait is ismerhetik, amelyek a modern, racionálisan művelt ember előtt teljesen idegenek. És voltaképpen ebben a világérzésben különbözik a régivágású parasztember halálélménye a modern városlakóétól, akinek tudáskészlete bizonyára bőségesebb és szélesebbkörű, élete okszerűbb, de valami mégis hiányzik belőle: az egységes, kultikus gyökerekből táplálkozó világkép, amely minden heroikus nagy kultúrának szülőanyja és eszményképe, oka és célja egyszerre.

 

    [Megjelent a Tükör 1938. évfolyamában. Franciául /Coutumes funeraires hongroises/, a Nouvelle Revue de Hongrie 1939. és németül /Das Todeserlebnis des ungarischen Volkes)/az Ungarn 1940. évfolyamában.]  

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo