Ethey Gyula: Régi temetési szokások

Fehérlepelbe burkolódzik az, aki túlvilágról hozzánk szálló kísértet képében ijesztgeti embertársait. Az illető talán nem is tudja, hogy a régi gyász színe valóban a fehér; a dunántúli menyecskék néhol még mindig így siratják elköltözött kedveseiket. Természetes, hogy a hófehér helyett jobban megfelel a szürke szín. Krasznahorka ura Andrássy Péter 1714. január 23-án kelt végrendeletében írja: Feleségem pedig régi magyar szokás szerint szürke vászonban ne gyászoljon, maskarádát a mostani világban azzal magábul ne csináljon… Az előkelő úrnak éppen olyan ellenszenves volt a szürke, mint manapság kellemetlenül hat akárhány emberre a fekete.
    A gyászpompa szeretete alig ismert mértéket; gyakran földjüket vetették zálogba avagy adósságot csináltak a hátramaradottak. Inkább terheket vállaltak, mintsem a világ gonosz nyelvére kerüljenek. Ez vezette rá Mária Terézi királynét, hogy véget vessen a felesleges költekezésnek; 1747. április 26-án kelt rendeletével száz forinttól ezerig terjedő pénzbüntetéssel megtiltja a gyászra való pazarlást. Senkinek se szabad a szoba falait, ablakot, bútort, lószerszámot feketével bevonni, a cselédséget gyászba öltöztetni. A gyász tartalmát a rokonsági fokhoz mértem hat hónaptól lefelé szabja meg.
    A letűnt világból közlünk egy 18. században szerkesztett írást, bár nem derül ki belőle az illető halott neve, csak annyit tudunk, hogy Beczkón ment végbe az annak megfelelő szertartás.
    Szegény úr – mondja sajnálkozva a jegyzék – maga temetésére hagyott 600 forintot, akiből ezeket kell megszerezni.
    Mivel szegény úr az ultina testamentarita dispositiójában az külső ceremoniát totaliter excludálta, azon kellenék lennünk, hogy az szentegyházban valók rendesen és becsületesen legyenek meg. Mivel azért szegény úr annak modalitásárul nem tett semmi dispositiót, hanem csak bizonyos számú pénzt azaz 600 forintot hagyott böcsületi megadására, ahhoz kell szabnunk magunkat. Ezen a pénzen mit kelletik szükségesben megszereznünk.

    1.     Az koporsót kamukával vagy bársonnyal kell befedni. Most az koporsón vagyon az öreg fekete bársony, akin egy fehér atlasz kereszt vagyon, melyet szegény úr szegény asszony koporsójára csináltatott volt. Hogy az temetéshez való szükségeket abbul az specificált summa pénzbül jobban megszerezhessük és hasztalan költségeket ne szaporítsuk, gondoltuk azt, hogy ezen fekete boríték bársonyt koporsóra szegeztessük. Koporsóra való boríték bársonyt pedig és az öreg oltárra valót talán Kegyelmed onnét hozhatna magával. Írok azomban Illésházy György uramnak is felőle. –
    2. Az koporsót aranyos réz szegekkel kell megverni, akire talán ezerig reá fog menni. –
    3. Az testet amikor estve viszik a szentegyházba, koporsó mellé 12 fehér szövétnek, ahhoz kívántatik valami címeres és micsodás. –
    4. Koporsóra hat aranyos fehér atlasz címer. –
    5. Az kísérők közé 10 szövétnek s micsodás, ahhoz talán címer nem kívántatik. –
    6. Szentegyházban az testnek állást kell csinálni, azt fekete posztóval befedni; test körül való Cancellusok készen vannak, melyek az szegény asszony temetésétől maradtak. Hasonlóképpen a gyertyatartók is. –
    7. Castrum dolorishoz nyolc egy-egy fontos viaszgyertya, fejér fél fontos 16, aminémű három megyen egy fontban 24, oltárra hat fejér viasz gyertya fél-fél fontos. Az két kis oltárra 10-et; három megyen egy fontra. –
    8. Falábakra viaszgyertya nro 12, három egy fontba. –
    9. Itt az háznál test mellé hat gyertya, három egy fontba. –
  10. Itt körül való barátoknak 10 vagy 12 viaszgyertya, három egy fontba. –
  11. Két kis oltárt fekete posztóval bevonni. –
  12. A test mellé mise alatt hat fejér szövétnek, ahhoz aranyos papiros címer. –
  13. Akik a miséhez fognak szolgálni, azoknak hat fejér szövétnek címer nélkül. –
  14. Az örök oltárra öt atlasz címer. –
  15. Az két kis oltárra öt aranyos papiros címer, avagy a közepin atlasz a többi papiros. –
  16. Estve a prédikáló székre egy atlasz címer. –
  17. Másnap is a prédikáló székre egy atlasz címer. –
  18. Aki az Czinterimban fog prédikálni, oda is kívántatik legalább is egy papiros arany címer. –
  19. A prédikáló széket fekete tafotával bevonni. –
  20. Két felől két-két széket fekete tafotával bevonni. –
  21. Pontificáláshoz való eszközöket Kegyelmed elhozhatja magával, sőt talán maga is pontificálhatna Kegyelmed. –
  22. Muzsikusokat kellenék hozni. –
  23. Szentegyházban estve ujhelyi prépost uram prédikálhat, másnap talán páter Lippay Ferenc uram, mivel szegény asszony teste felett is ő prédikálott. Cinterimben pedig Péter János uram. –
  24. Amely tálban az offertoriumot fogják vinni, azt tafotával kell bevonni. –
  25. A scutum és zászló felől úgy gondolkodtunk, hogy abból az pénzből ki nem telik mindakettő. Ha egyikét omittálni kelletik, talán illendőbb becsületesebb lészen a scutum a zászlónál.

    Íme ilyen keretek között zajlott le valaha Beczkó várának égbenyúló tornyai alatt egy főúr temetése.
    Hamar feledésbe merül mégis minden; a vágujhelyi prépostok közül például Lippaynak még az elhalálozási évét se tudta az ő krónikásuk Reviczky Bertalan kinyomozni. Véletlenül bukkantam rá; Mednyányzky János 1718. június 25-én írja Esterházy Gáspár vezérőrnagynak: Prépostunk tegnapi napon trencséni jezsuitáknál lebúcsúzott az világtul. Eltemették Vágujhelyen – mint az viszont Dobniczky András jelenti 1718. július 21-én kelt levelében. »Szegény prépostunk Lippay Miklós úr őnagysága temetése 19. praesentis vágujhelyi templomban tisztességesen meg lett«. Akkor elég soká vártak az eltakarítással, hogy az atyafiságnak módja legyen messze vidékekről összegyülekezni.
    Szegény embernek gyakran fakeresztre sincs pénze; Rácsay János beczkói plébános – 17. századból való kelet nélküli – panasza szerint Krivosud, Rakolub és Vieska lakosai halottaikat nem a temetőben, hanem mellette a szántóföldön helyezik nyugalomra.
    Még kevesebb baj volt az öngyilkosokkal; azoknak temetőmestere a hóhér. Akasztott ember közhit szerint jégverést hozott falura, az tehát nem érdemli meg az anyaföldet, melynek termését így elpusztítja. A község feldühödt lakossága gyakran káréra dobta a hullát, átfutott vele más falu határába és ott sebtében máglyán égette el. Ilyen esetet találunk Nyitra vármegye 1731. és 1732. évi jegyzőkönyveiben. A Teremtvényhez tartozó lehotaiak bizonyos nagyjáczi embert így dobtak lángokra a teszári határban.
    Az idő elrohant, hosszú gyászolásra immár nem igen telik. A rádió ma még tart ugyan egy-két perces gyászoló szünetet, de majd eljön a kor, amidőn ugyanennyi másodperc is elég…
    Porból lettünk, porrá leszünk! 

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo