Tömörkény István: A túzokvadász

Arkhimédész, mikor azt mondta: adjatok egy pontot a légűrben, s én kivetem sarkaiból a földet, nem kiáltott föl annyi elbizakodottsággal, mint amennyivel én: Adjatok egy szegedi embert, aki nem ismerte Antal urat, s én odaadom a fejemet! Ha nem ismerte, akkor… nono, még sem adom oda a fejemet.
Pedig bízvást oda lehetne adni. Mert én nem átallom azt állítani, hogy nincs olyan szegedi ember (bennszülött indiánus), aki nem ismerte Antal urat. Nekünk, ifjabb nemzedéknek, már csak az ő elzüllött alakjára terjed az emlékezetünk; arra a szánandó, megtört alakra, aki foszlányos ruhában futotta roskatag lépteivel végig az utcákat, s az utcai gaminok kiabálták utána: „Antal úr! Antal úr!”
Úgy hallottam, hogy pár évvel ezelőtt valami harcias borbélylegény (ezek a borbélylegények mind olyan harciasak!) megütötte a szegény öreget, aki aztán a fejsebében elhalt. Nyugtassa a Isten.
De az apáink még emlékeznek arra az időre, amikor Antal úr igazi úr volt. Becsületes szabómester, céhbeli, a remekesek közül. De azért akkor is csak jó cimborától vette föl az úr titulust.
Büszkén döngette a mellét.
-    Iparos vagyok, céhbeli vagyok, remekes vagyok, nemes Szeged városában szabómester vagyok. De úr, az nem vagyok. De azért mégis ember vagyok. Kezet fog énvelem a polgármester is!
Hát ’iszen kezet is fogott, hazudnám, ha eltagadnám.
De ha holmi kótyonfity emberek megantalurazták, mód nélkül dühbe jött.
-    Te, te kutya! Megnyúzlak! Te! Te másik kutya, téged meg belevarrlak a bőribe.
Féltek is szörnyen tőle az aprók. A nagyok meg járatták vele a bolondját. Mulatós ember volt, és sokszor végigcsinálta az úrinéppel a murit reggelig.
Ilyenkor bejárták, ahány kávés ház volt, mind. Antal úr keserűen itta a kávét, s a hozzá való cukrot elrakta a zsebébe. Jó lesz a kutyáknak otthon. Reggel felé már csak úgy dagadozott a zsebje a sok cukortól.
Elkiáltotta valaki magát a jeles kompániából:
-    Hozzatok ide egy icce kávét!
Hozták ész nélkül. Aki hozatta, kézbe vette, s odasomfordálván Antal úrhoz, beleöntötte az egész lélottyot a telecukros szebbe.
-    No ne, kecske! Vidd haza a kávét is.
Az ilyen stiklikért Antal szörnyű módon megharagudott. Hogy majd így, amúgy. Eresszék csak el őt, hadd mehessen csak a fokosáért, aztán hadd verhesse szét az egész lumpkompániát. Nagy veszedelem lesz mindjárt. Hasad a katufrék, pufog a hát, törik a fej.
És talán meg is tette volna, ha csakugyan hazaeresztik. De nem eresztették. Volt az ő megbékítésének egy klasszikus módja.
-    Antal úr, szeretnél-e túzokot lőni?
Antal erre a kérdésre úgy elképedt, mintha húsz évi fegyházra senyvesztett rab volna, s  azt kérdeznék tőle, hogy akar-e kúriai bíró lenni.
Az a túzokvadászat! Az volt az Antal vágyainak netovábbja. Milyen egyszerű lehet az a túzok, mikor az ólmos eső leragasztja a szárnyait; a nyakát fölnyújtja, s a lábain sétál. Az valami furcsa, valami különös lehet.
-    Lőni, lőni! – kiabált Antal úr. – Hogy az ördögbe ne szeretnék. Túzokot, túzokot. Mikor megyünk: Lelövök hatot, a hetediket fölrúgom. Rúgom, rúgom!
Ott volt éppen az öreg R. is, akire megint nem szegedi ember, aki nem emlékszik. Hatalmas tréfái voltak az öregnek.
-    Jól van, Antal mester. Holnap jöjjön ki Csorvára. Van túzok dögivel. Lesz nagy trupp együtt. Lelőjük a túzokok alsó lábszárait, levágjuk, aztán újra eleresztjük őket.
-    Le, le, levágjuk. Hadd menjenek úgy!
És ezt Antal úr komolyan hitte. Ha a túzoknak a fele lábszárát levágjuk, tud az azért menni. Hogy az ördögbe ne, hisz elég hosszú marad még neki.
Antal úr föl is készülődött másnap, mint egy ősapja a Daudet Tarasconi Tartarinjának. Kocavadászok szokása, hogy ha a városszélére verebet lőni mennek is, hát úgy nekiöltöznek, mintha Tibetig meg sem akarnának állni.
Antal úrnak is végtelen nagy volt a kászolódása. Még a gyufatartója is olyan volt, hogy ha akarom pipa, ha akarom pohár.
Ahogy kiért, hát nagy társaságot talált már ottan. Notabilitások, primipilusok, szenátorok, rangos cívisek. Mentek ki kocsikkal a Bogárzó-tóra. Vékony jégkéreg volt azon, alighogy megbírta az embert.
Sötét éjjel volt, hideg szél zúgott végig a hóverte pusztán. Antal úrnak a fejébe verték, hogy a túzok éjjelszokott húzni, akkor is, csak ha tüzet lát.
A tó közepén nagy körtöltés volt csinálva szalmából. Jó öles magas; aki oda bement, ki sem látott onnan.
Antal urat bekergették a szalma által kerített jéglapra.   
-    Menjen csak be oda – mondták neki. – A maga kedvéért rendeztük a vadászatot, hát legyen a magáé az egész zsákmány. Mi majd itt kívül maradunk. Maga meg odabent gyújtsa meg a szalmatöltést, aztán fütyüljön a sípjával. Arra megy aztán minden túzok esze nélkül.
-    Értem, értem. Lövök, hullik! – felelte Antal úr.
És nagy buzgalmában hasra vágódott. Ahogy aztán Antal úr belül volt a szalmán, a többiek összeszedelőzködtek nagy csöndességgel, s otthagyták, hadd lője a túzokot egymagában.
Antal úr beült a szalmavár közepébe, s ott a sípjával sokáig éktelen fütyörészést vitt végbe. De a túzok csak nem akart húzni.
Hideg volt, a lába fázott a jégen. Hitelen eszébe jutott, hogy nini, hiszen a szalmát is meg kell gyújtani. Megcselekedte.
A láng fölcsapott, s ha az elébb majd megfagyott, most kis híja, hogy meg nem sült. A piros nyelvek magasra verődtek; pokoli hőség s erős fény támadt.
Egyszer aztán azokon a helyeken, ahol a szalma égett, a jéglap elvált a többitől. Ingott, mozgott Antal úrral.
Antal úr ordított. A melegség következtében hatalmas légáramlat támadt, a szél oldalba kapta a jéglapot, s őrült sebességgel kezdte forgatni.
Antal úr bőgött.  
-    Jaj, jaj! Süllyedünk, süllyedünk! Elvész a világ! El, el! Elvész… Segítség, pajtások! Pajtások, pajtások!
De a pajtások a tószéli erdő fái mögül nézték a komédiát. A tó nem volt mély; Antal úr, ha akart volna sem fulladhatott bele.
A jég olvadt, recsegett. Meghajolt, pattanás hallatszott, s Antal úr fegyverestül, sípostul és hosszúszárú csizmástul a vízben találta magát.
Elvégre a bolond emberben is megvan az életfönntartási ösztön. Antal úr keserves lubickolásokkal tördelni kezdte a jeget, s nagy nehezen kecmergett ki a tó partja felé.
Hát amint halad kifelé, és tördeli a két könyökével a jeget, ott lát feküdni egy túzokot. A vadászbüszkeség nem hagyta nyugodni, szájába fogta a döglött madár szárnyát, és szerencsésen kiért vele a partra.
Ahogy csuromvizesen belép az erdő fái közé, ahol tüzet látott csillámlani, hát homéri kacajjal, rengeteg bruhahával fogadják.
De megveszni való mulatság is volt látni azt az embert. A nagy vadászsipka a nyakába lógott, a zsinórjánál fogva, ő maga hápogott, prüszkölt, de azért diadalmasan emelte kezében a túzokot.
-    No mit nevettek, nevettek? Te, ne nevess, mert kihúzom a fogadat, s beleverem a homlokodba. Nini! Hát aztán lőtt-e valamelyitek ilyen szép túzokot? Túzokot!
Végtelen büszkeség rítt le a víztől csepegő arcon.
Az öreg R. odament hozzá, kivette kezéből a túzokot. Szépen mintha csak valami tászlis ing elejével bajlódnék, kigombolta az állat mellét, s a túzokbőrből elővett egy – gólyamadarat.
Tessék elképzelni a legfrenetikusabb kacajt.
Antal úr az összecsapzott haja közt vakarászott.
-    Nini, nini – motyogá elképedve –, nini, mit is akarok mondani? Mondani, mondani.
-    Megmondom én, hogy mit akar mondani – szólt az öreg R. – Maga után egy gyólya meg egy túzok után kiabáltak, hogy Antal úr, Antal úr. Maga aztán megharagudott, megnyúzta a túzokot, és belevarrta a bőrébe a gyólyát.
-    Nini, nini – dünnyögi Antal úr –, ezt akartam mondani.

Szegedi Hírlap, 1886. ápr. 4.

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf