Tömörkény István: A túzokvadász

Arkhimédész, mikor azt mondta: adjatok egy pontot a légűrben, s én kivetem sarkaiból a földet, nem kiáltott föl annyi elbizakodottsággal, mint amennyivel én: Adjatok egy szegedi embert, aki nem ismerte Antal urat, s én odaadom a fejemet! Ha nem ismerte, akkor… nono, még sem adom oda a fejemet.
Pedig bízvást oda lehetne adni. Mert én nem átallom azt állítani, hogy nincs olyan szegedi ember (bennszülött indiánus), aki nem ismerte Antal urat. Nekünk, ifjabb nemzedéknek, már csak az ő elzüllött alakjára terjed az emlékezetünk; arra a szánandó, megtört alakra, aki foszlányos ruhában futotta roskatag lépteivel végig az utcákat, s az utcai gaminok kiabálták utána: „Antal úr! Antal úr!”
Úgy hallottam, hogy pár évvel ezelőtt valami harcias borbélylegény (ezek a borbélylegények mind olyan harciasak!) megütötte a szegény öreget, aki aztán a fejsebében elhalt. Nyugtassa a Isten.
De az apáink még emlékeznek arra az időre, amikor Antal úr igazi úr volt. Becsületes szabómester, céhbeli, a remekesek közül. De azért akkor is csak jó cimborától vette föl az úr titulust.
Büszkén döngette a mellét.
-    Iparos vagyok, céhbeli vagyok, remekes vagyok, nemes Szeged városában szabómester vagyok. De úr, az nem vagyok. De azért mégis ember vagyok. Kezet fog énvelem a polgármester is!
Hát ’iszen kezet is fogott, hazudnám, ha eltagadnám.
De ha holmi kótyonfity emberek megantalurazták, mód nélkül dühbe jött.
-    Te, te kutya! Megnyúzlak! Te! Te másik kutya, téged meg belevarrlak a bőribe.
Féltek is szörnyen tőle az aprók. A nagyok meg járatták vele a bolondját. Mulatós ember volt, és sokszor végigcsinálta az úrinéppel a murit reggelig.
Ilyenkor bejárták, ahány kávés ház volt, mind. Antal úr keserűen itta a kávét, s a hozzá való cukrot elrakta a zsebébe. Jó lesz a kutyáknak otthon. Reggel felé már csak úgy dagadozott a zsebje a sok cukortól.
Elkiáltotta valaki magát a jeles kompániából:
-    Hozzatok ide egy icce kávét!
Hozták ész nélkül. Aki hozatta, kézbe vette, s odasomfordálván Antal úrhoz, beleöntötte az egész lélottyot a telecukros szebbe.
-    No ne, kecske! Vidd haza a kávét is.
Az ilyen stiklikért Antal szörnyű módon megharagudott. Hogy majd így, amúgy. Eresszék csak el őt, hadd mehessen csak a fokosáért, aztán hadd verhesse szét az egész lumpkompániát. Nagy veszedelem lesz mindjárt. Hasad a katufrék, pufog a hát, törik a fej.
És talán meg is tette volna, ha csakugyan hazaeresztik. De nem eresztették. Volt az ő megbékítésének egy klasszikus módja.
-    Antal úr, szeretnél-e túzokot lőni?
Antal erre a kérdésre úgy elképedt, mintha húsz évi fegyházra senyvesztett rab volna, s  azt kérdeznék tőle, hogy akar-e kúriai bíró lenni.
Az a túzokvadászat! Az volt az Antal vágyainak netovábbja. Milyen egyszerű lehet az a túzok, mikor az ólmos eső leragasztja a szárnyait; a nyakát fölnyújtja, s a lábain sétál. Az valami furcsa, valami különös lehet.
-    Lőni, lőni! – kiabált Antal úr. – Hogy az ördögbe ne szeretnék. Túzokot, túzokot. Mikor megyünk: Lelövök hatot, a hetediket fölrúgom. Rúgom, rúgom!
Ott volt éppen az öreg R. is, akire megint nem szegedi ember, aki nem emlékszik. Hatalmas tréfái voltak az öregnek.
-    Jól van, Antal mester. Holnap jöjjön ki Csorvára. Van túzok dögivel. Lesz nagy trupp együtt. Lelőjük a túzokok alsó lábszárait, levágjuk, aztán újra eleresztjük őket.
-    Le, le, levágjuk. Hadd menjenek úgy!
És ezt Antal úr komolyan hitte. Ha a túzoknak a fele lábszárát levágjuk, tud az azért menni. Hogy az ördögbe ne, hisz elég hosszú marad még neki.
Antal úr föl is készülődött másnap, mint egy ősapja a Daudet Tarasconi Tartarinjának. Kocavadászok szokása, hogy ha a városszélére verebet lőni mennek is, hát úgy nekiöltöznek, mintha Tibetig meg sem akarnának állni.
Antal úrnak is végtelen nagy volt a kászolódása. Még a gyufatartója is olyan volt, hogy ha akarom pipa, ha akarom pohár.
Ahogy kiért, hát nagy társaságot talált már ottan. Notabilitások, primipilusok, szenátorok, rangos cívisek. Mentek ki kocsikkal a Bogárzó-tóra. Vékony jégkéreg volt azon, alighogy megbírta az embert.
Sötét éjjel volt, hideg szél zúgott végig a hóverte pusztán. Antal úrnak a fejébe verték, hogy a túzok éjjelszokott húzni, akkor is, csak ha tüzet lát.
A tó közepén nagy körtöltés volt csinálva szalmából. Jó öles magas; aki oda bement, ki sem látott onnan.
Antal urat bekergették a szalma által kerített jéglapra.   
-    Menjen csak be oda – mondták neki. – A maga kedvéért rendeztük a vadászatot, hát legyen a magáé az egész zsákmány. Mi majd itt kívül maradunk. Maga meg odabent gyújtsa meg a szalmatöltést, aztán fütyüljön a sípjával. Arra megy aztán minden túzok esze nélkül.
-    Értem, értem. Lövök, hullik! – felelte Antal úr.
És nagy buzgalmában hasra vágódott. Ahogy aztán Antal úr belül volt a szalmán, a többiek összeszedelőzködtek nagy csöndességgel, s otthagyták, hadd lője a túzokot egymagában.
Antal úr beült a szalmavár közepébe, s ott a sípjával sokáig éktelen fütyörészést vitt végbe. De a túzok csak nem akart húzni.
Hideg volt, a lába fázott a jégen. Hitelen eszébe jutott, hogy nini, hiszen a szalmát is meg kell gyújtani. Megcselekedte.
A láng fölcsapott, s ha az elébb majd megfagyott, most kis híja, hogy meg nem sült. A piros nyelvek magasra verődtek; pokoli hőség s erős fény támadt.
Egyszer aztán azokon a helyeken, ahol a szalma égett, a jéglap elvált a többitől. Ingott, mozgott Antal úrral.
Antal úr ordított. A melegség következtében hatalmas légáramlat támadt, a szél oldalba kapta a jéglapot, s őrült sebességgel kezdte forgatni.
Antal úr bőgött.  
-    Jaj, jaj! Süllyedünk, süllyedünk! Elvész a világ! El, el! Elvész… Segítség, pajtások! Pajtások, pajtások!
De a pajtások a tószéli erdő fái mögül nézték a komédiát. A tó nem volt mély; Antal úr, ha akart volna sem fulladhatott bele.
A jég olvadt, recsegett. Meghajolt, pattanás hallatszott, s Antal úr fegyverestül, sípostul és hosszúszárú csizmástul a vízben találta magát.
Elvégre a bolond emberben is megvan az életfönntartási ösztön. Antal úr keserves lubickolásokkal tördelni kezdte a jeget, s nagy nehezen kecmergett ki a tó partja felé.
Hát amint halad kifelé, és tördeli a két könyökével a jeget, ott lát feküdni egy túzokot. A vadászbüszkeség nem hagyta nyugodni, szájába fogta a döglött madár szárnyát, és szerencsésen kiért vele a partra.
Ahogy csuromvizesen belép az erdő fái közé, ahol tüzet látott csillámlani, hát homéri kacajjal, rengeteg bruhahával fogadják.
De megveszni való mulatság is volt látni azt az embert. A nagy vadászsipka a nyakába lógott, a zsinórjánál fogva, ő maga hápogott, prüszkölt, de azért diadalmasan emelte kezében a túzokot.
-    No mit nevettek, nevettek? Te, ne nevess, mert kihúzom a fogadat, s beleverem a homlokodba. Nini! Hát aztán lőtt-e valamelyitek ilyen szép túzokot? Túzokot!
Végtelen büszkeség rítt le a víztől csepegő arcon.
Az öreg R. odament hozzá, kivette kezéből a túzokot. Szépen mintha csak valami tászlis ing elejével bajlódnék, kigombolta az állat mellét, s a túzokbőrből elővett egy – gólyamadarat.
Tessék elképzelni a legfrenetikusabb kacajt.
Antal úr az összecsapzott haja közt vakarászott.
-    Nini, nini – motyogá elképedve –, nini, mit is akarok mondani? Mondani, mondani.
-    Megmondom én, hogy mit akar mondani – szólt az öreg R. – Maga után egy gyólya meg egy túzok után kiabáltak, hogy Antal úr, Antal úr. Maga aztán megharagudott, megnyúzta a túzokot, és belevarrta a bőrébe a gyólyát.
-    Nini, nini – dünnyögi Antal úr –, ezt akartam mondani.

Szegedi Hírlap, 1886. ápr. 4.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf