Tollas Tibor: Pók a cellában

Egy pók foltozza be a csendet
és rongyos árvaságomat.
– Ott kinn talán észre sem veszlek,
itt magányom társul fogad. –

Hónapok óta első lény, te,
kivel néhány szót válthatok,
Tekints hát rám, óriás légyre
s hidd azt, hogy hálódban vagyok.

Mit bánom én, – szívd csak a vérem.
Én tudom, milyen kín lehet
éhezni mindig, s már beérem,
ha valakin segíthetek.

Lassan őket is így nézem már:
kétlábú, mérges pókokat,
ha belém szúr egy dühödt szempár,
vagy vashálójuk fojtogat,

hagyom, – adja ki mind a mérgét,
véd már elég oltóanyag.
S szívemből napra nő a szépség,
ha rámhullanak e kőfalak.