Viski Károly: Tihany őshalászata

A tihanyi halászat emlékeiből és hagyományaiból, ha sikerül belőlük kitörülni az újabb, más helyről érkezett hatásokra keletkezett vonásokat, rekonstruálhatjuk a tihanyi őshalászat képét. Egyelőre csak úgy, ahogy lehető adatgyűjtésünk után módunkban van: vázlatosan.

    Történetének kezdete az őskor homályába vész el. Oklevéllel igazolható magyar múltja a tihanyi apátság alapításával kezdődik. Az apátság 1055-i alapítólevelében a király tíz halászt is rendel az apátság szolgálatára: pontosan annyit, amennyi egy „tökélletës bokorhoz”, a nagyháló szerszámára 800 esztendő múlva is szükséges. Semmi okunk sincs föltenni, hogy ez a tíz ember vejszével vesződött, vagy „borítóval” tapogatott a nem efféle szerszámra teremtett tihanyi mélyvizeken. az oklevél szavából joggal következtethetünk arra, hogy Tihanyban a főszerszám az Árpádok első századában is az volt, ami a honfoglalás ezeréves fordulója táján: – az öregháló. (A falu neve is megmaradt Árpádkori alakjában Tihony-nak.)

    A Balaton-part és vízfenék térszíne különböző s ezt az állapotot helyről-helyre a főszerszám, vagy a szerszámok jelentősége is mutatja. Tihany mélyvízű vonyó-in másvolt a főszerszám, mint a Balaton berkeiben, a sekély partok nádasaiban, általában sikér-en, akár a Velencei tavon. Ez utóbbin egy embernek száz varsája is lehet, Tihanyban azonban tíz embernek mindig csak egy hálója volt; 1055-ben is, 1855-ben is.

    Tihany halászatának oklevéllel igazolható nagy múltja, a Balatonon elfoglalt középponti, nevezetesen a fojás (folás) legszűkebb útjába eső helyzete, leghosszabb partja, vonyóinak, azaz vetőtanyáinak (hálóvető helyeinek) a legtöbb balatoni községét sokszorosan meghaladó száma, szigetszerűen zárt fekvése, az apátságtól való sok évszázados közvetlen függéséből is eredő konzervatív hajlandósága, (amely például a botbüntetést és a kötéllel való fölhúzást – talán mint az egykori „csigázás” enyhe maradványát – még a XIX. század közepén is a halászbokor egyezséglevelébe iktattatja), viszonylag terméketlen talaja, amelyen a megélhetés fő feltétele a halászat volt: – a balatoni halászat ősisége kérdésében Tihanynak juttatja az elsőséget. Tihany e néprajzi jelentőségét már Herman Ottó és Jankó János, a Balaton halászatának két nagyérdemű kutatója is hangsúlyozta. Tihany halászati hagyományai tehát minden figyelmet megérdemelnek. S ezt a figyelmet ma már legfennebb arra az egy évtizedre kérik, ameddig még az ősi szabású halászat nehány mestere, tanúja él.

    Ezt a nagy múltú ősfoglalkozást Tihany hagyományos módja szerint már évtizedek óta nem gyakorolják. Az érdeklődő tehát ebből az ősiségből úgyszólván semmit sem láthat. A modern halgazdasági elvek szerint állított tilalmak és egyéb korlátozó rendelkezések, s az egész Balatont bérlő halászó és halkereskedő nagyüzem gyakorlata az ősi szerszám és szerszámjárás nagy részét kiküszöbölte, tihanyi halászszóval szólva letette, az avétt szerszámokat sutba dobta; halászmestereket a Tiszáról hozatott;a halászok helyébe halgazdasági munkások kerültek s ha ezek helyi hagyományokat hordoztak is, sok helyről kerülvén együvé, az örökséget elkeverték, elemeit bizonytalanokká tették, nagyrészben el is veszítették. E hagyományok legfennebb öreg halászok emlékezetében élnek, abból az időből, amikor még – szavukkal szólva – a maguk kezére halásztak. A halászati nagyüzem tihanyi telepére hálót és embert ma már Siófokról „küldenek”, sőt 1931-32 telén már nem is küldenek, mert a halászat mértékét a piaci kereslet mértéke szabályozza s ez a tél /1/ az üzleti számítások szerint nem volt kedvező.

    S ezek a hagyományok nincsenek-e összegyűjtve? Vajon – kérdezheti az olvasó – a magyar tárgyi néprajz, nevezetesen éppen a magyar halászat néprajza alapvető nagymesterének, Herman Ottónak összefoglaló nagy munkája /2/, sőt Jankó Jánosnak egyenest a Balaton néprajzával s ebben természetesen halászatával is alaposan foglalkozó monográfiája /3/ után lehet-e még valami újat szolgáltatni a tihanyi halászat néprajza számára? Nyugodtan felelhetjük azt, hogy lehet. Amit Herman a magyar népi halászat szókincsére nézve mond, a szókkal együttélő tárgyakra nézve is megáll: „a magyar halászat mesterszavait egyes ember még egy évtized munkája árán sem merítheti ki – nem hogy én, egy arasznyi idő alatt.” /4/ S fölsorolván a komáromi halászok 384 mesterszavát, a sorhoz hozzáteszi, hogy „nagyon beható kutatás, főképp a bokrokkal való tanyázás, kihozhatná az ötszáz mesterszót is”. /5/

    Ilyen tanyázás eredményében reménykedve, igyekeztem megtudni a még megtudhatót, kiegészítésére vagy legalább megigazítására az eddig ismereteknek s mindenesetre vázlatos megrajzolására az egykori tihanyi halászatnak, amelynek képét nem könnyű a futólagos érdeklődőnek kihámoznia Jankó leírásából s még kevésbé Herman rendszerező, országosan széttekintő munkájából.

    A régi szabású halászatot – sajnos – nem figyelhettem sem hígvizen, sem jégi vonyófej mellett, hajócsinálás vagy hálóállítás alkalmán, mert ezek a lehetőségek örökre elmúltak. „Tanyázásom” az egykor maguk kezére halászó tihanyi bokrok ma már csak a múltak emlékein élő, de vízre, jégre nem járó öreg tagjaival történt. Ez öreg halászok: Szabó József (86 éves), Farkas János (82 éves), Farkas Ferenc (79 éves), Baranyai (Bornyai) Sándor (75 éves), Horvát Gábor (71 éves), Farkas Károly (70 éves), Farkas Vince (67 éves). – Csizmazia Vince községi bíró úrral egyetemben fogadják köszönetemet szíves készségükért, amivel „vallatásom”, kérdéseim minden ágabogára egyenesen, világosan, dicséretes értelemmel válaszoltak. „Tudományukat”, az alább közlendőket, egymást ellenőrizve, egyetértve adták elő. Csak egyszer keveredett közéjük egy fiatalabb parás, akinak a ma divatos halászaton alapuló fölvilágosításaira sűrűn szólalt meg az öregek ellentmondása: „azt csak a parások mondják”, „az csak a parásoknál van úgy”; ami azt jelenti, hogy e fiatalabb magyarázó már csak a mai paráshálón szerezhette halászati gyakorlatát s nem az ősi tihanyi szerszámon.

    E rövid összefoglalásban kissé részletesebben csak azzal foglalkozom, mi igyekezetem új eredménye, ideértve a mesterszavakat is. Ami nem új, azzal egyrészt azt volt a célom, hogy a balatoni halászat közös képéből kiemeljem azt, ami tihanyi, másrészt hogy a szerszám használatának megértésére szükségesek rövid előadásával olvashatót nyújtsak a nem etnográfus érdeklődőnek is. /6/

    A bokor. A tihanyi halászok általában tízes csoportokban álltak szerszámra. E csoport neve hajón, jégen, munkában inkább bokor, azonkívül inkább kompánia, irataikban, cékorsón: társaság, halásztársaság. Emlékezet szerint 8 társaság szokott lenni, de a múlt század végső évtizede elején, a társaságok megszűnte körül csak hét volt. A régebbi múltban nem lehetett mindig ennyi. 1715-ben Tihany egész népe mindössze 31 taksás szabados háztartásból áll, ebből legfennebb 3-4 bokor telt ki. – A kompániák mindenikének megvolt a maga neve, nagyobbrészt ragadványnevek. Szokásos megnevezésük szerint a legutóbbiak egyidejűleg a következők voltak: Disznósiak, Ujjak, Sejmek, Kisek, Honvédek, Kümivesek, Jegesek; emlékeznek a Borjak és Sörösök bokrára is. Az Ujjak annak idején új alakulás volt; a Honvédek minden tagja kiszolgált honvéd volt; a Kőmíveseket kőművesek alapították; a Jegesek csak jégen halásztak, mert nem volt hajójuk; ezeket gúnynéven Szappanosok-nak is nevezték, mert azt beszélték róluk, hogy „a látott halra megszappanozták a hajójukat, hogy hamarabb érjenek”. Ilyen gúnynév lehetett a Jankó említette Koromgyökér is; erre azonban a ma élők már nem emlékeznek. Régi társaságok megszűntek, új néven újak alakultak. Némelyek a „szerszámról elmaradtak”, mások „helé áltak”. Aki elmaradt, annak „a szerszáma megszűnt” s más „ált rá”, t. i. a szerszámra. A szerszámot évről-évre megbecsülték s kiszámították, hogy mennyi jár annak, aki „elmarad”, illetőleg megnnyit fizet, aki „helé áll”. Mindezt böcsülevélbe foglalták. A kompánia tagjai: kormányos, kúcsos, jeddző, hegyenjáró, parancsoló, haleladó, (gyaloghaleladó, kocsiszerhaleladó), kislegény, újlegény.Ezek inkább, hogy úgy mondjuk: céhbeli elnevezések. A szerszámon ki-ki a ráeső, vagy ráosztott munka szerint kapta nevét; így: kormányos, áspálló, kötéltekerő, kötélkifogó, szaggató, szabadító, kötélszabadító, hegyenjáró, macskás, alinas, fölinas, rúdhajtó, rudas, bufolló, jegellő, lépő, húzólegény, óroslegény stb. Ezek valamelyikének küldött vagy fogadott helyettese: csefrës. A négy fontosabb hivatalt betöltő céhbeli ember neve: elöljáró. Összejövetelük helye a céház, valamelyik társ háza; ott tartják a cékorsó-t, céládát ebben a közös pénzt, iratokat. /7/ A szerszámot a parton, munka évadján kívül egy-egy szőlőbeli pincében, illetőleg a hálót a pincén kívül, a „csúcsfal szelemenjére” fölvontatva tartották. A parancsoló kisbíróféle volt, aki pl. őszvégi téli időn lámpással rendrejárta a halászokat, a bokor tagjait, felköltötte, s visszatérvén a céhházba, a lámpást az asztalra tette annak jelzésére, hogy a kompánia még nem indult el. A bokor önmagát fegyelmezte, büntette. Cibékkel való megcsapás esetére a ma élők nem emlékeznek, de aki hajócsináláskor, vagy hálóállításkor, legkivált mulatságban elálmosodott: fölhúzták, fágyókötéllel vagy saját cibékjével, de csak a hóna alatt, vagy derekán kötve; a céhházban a mestergerendára. Egyéb szokásokról a maguk helyén szólunk.

    A vonyó. A vonyó (=vonó, hálóvonó hely) az eresztés helye, ahol a hálót vízre, vagy jég alá eresztették és megvonták. Állandó, számontartott helyek, állandó nevekkel. Ezek együttese a halászok vízi topográfiája. A fentebb megnevezett öreg halászok egyike folyamatosan, a többiek hallgatólagos jóváhagyásával a következő vonyókat sorolta el a nyugati saroktól a keleti, füredi víz felől eső sarokig: 1. Jajtekerő, 2. Fösökües, 3. Keskenyvonyó, 4. Csókapartokajja, 5. Jajtekerő, 6. Kisráta, 7. Öregráta, 8. Gurbicsa, 9. Fösöszarkád, 10. Gömbölükü, 11. Alsókeskenyvonyó, 12. Alsószarkád, 13. Likakalja, 14. Alsókües, 15. Tüskésvonyó, 16. Szifákeleje, 17. Tisztavíz, 18. Habitás, 19. Kut, 20. Kislápeleje, 21. Akadó, 22. Öreglápeleje, 23. Csigásvonyó, 24. Sz…svonyó, 25. Lovasvonyó, 26. Kupuja, 27. Vastagnádeleje, 28. Laposkü, 29. Kollátkert (v. Szürükajja), 30. Somos (a Biológiai Intézet helyén), 31. Szivemvonyó (a kir. hercegi nyaraló helyén), 32. Várajja, 33. Örekkü, 34. Potyogókü, 35. Sziládi szölleje ajja, 36. Barmitató, 37. Keskenyvonyó, 38. Dütpart, 39. Ëbefa, 40. Gödrösfödekajja, 41. Föcskelik, 42. Szivásirét. Ez talán hússzal is kevesebb, mint a Jankó által bemutatott sorozat (id. m. 327-328. l.), amelyből a Farkaskertek ejeje, Szifa, Sóspart, Hidmejjéke, Gonyhó eleje, Méhesküajja, Kües, Kapuk eleje, Sajkaállás, Diós, Aszófejisarok nem volt vonyó, vagy legalább – az öregek vallomása szerint – „nem vót, ëgy börc vam benne”, vagy „csak jégen halászták”, „csak gárdára, őszi vonyó vót”, stb. De Gurbicsa csakugyan kettő volt, Öreg- és Kis-; volt Sajkódi alsókües, Keskeny; de az Óvár helyett inkább a Sziládi szölleje alja nevet használták. E helynévanyag, mint a halászság pontos topográfiai megkülönböztető készségének bizonysága is kétségkívül igen érdekes és jellemző. De ennél fontosabbnak tartjuk azt az eddig rejtve maradt megkülönböztetést, hogy mind a keleti, mind a nyugati part, halász elosztás szerint, csupán két-két vonyóra vált: Sarkivonyóra és Derékvonyóra; tehát – ma élők szerint – volt: 1. Nyugati sarki vonyó, 2. Nyugati goti derékvonyó, 3. Keleti sarki vonyó, 4. Keleti derékvonyó. Mindezt együtt Ódalvíz-nek nevezték, szemben a Láp előtt valóval (Lápeleje), amely utóbbi egészben véve nem volt kedvelt vonyó. Hagyomány szerint e vonyók mindenikében nyolc-nyolc vonyó volt, a fent fölsorolt nevek valamelyikével nevezve. Eszerint összesen csupán 32 ősi fővonyóhelyről lehetett szó s valószínű, hogy valamikor csupán ennyit különböztettek meg. E 32 vonyónál a Herman sorozata csak néggyel több, aki – tudvalevő – legkorábban, még a 80-as években jegezte föl a vonyóneveket, s valószínűleg az ősibb állapotot nézve igazában, mint mi, többiek. A két sarki és két derékvonyó területén ma is 8-8 vonyót említenek s ezeket föl is tudják sorolni, de határukat, pontosan még nem rögzítettük. Az Ódalvizet mindig jobban kedvelték s mindig azt az oldalt, amelyikre a szél ráfújt, mert – mint mondták – ez zavarosabb volt s „zavarosban könnyebb fogni”, s mert – ugyancsak szerintük – a szél a halat is hajtotta (a part felé). Négy szelet különböztettek meg: főszél, alszél, keleti szél, szalaszél v. belső szél. A 8-8 vonyó összefügg a hagyományos nyolc bokorral s jogszokásbeli fontossága abban van, hogy a nyolc bokor erre a négyszer nyolc vonyóra húzott nyilat évről-évre, – de mindenkor csak a jégi halászatra érvényesen, – hogy minden bokornak jusson egy-egy a két sarki és két derékvonyóból. A négy fő vonyónévből talán arra is szabad következtetnünk, hogy valamikor csupán e négy vonyóra történt nyílvetés vagy nyílhúzás. (Említettük, hogy a XVIII. század elején sem lehetett több 3-4 bokornál.)

    A cédulázás. A vonyók elosztását igazító sorsolás, nyílhúzás, vagy ahogy ma mondják: cédulázás – befagyáskor történt. Minden bokorból összejött két-két ember s céduláztak. Kis cédulákra írták a vonyók nevét s minden cédulát egyenként félujjnyi nád-ba, nádcsévébe dugtak s sapkába vagy köténybe dobván, onnan húzta minden kompánia megbízott embere a maga bokra vonyóját. Így jutott minden bokornak, ha nyolc volt, – két-két sarki és két-két derékvonyó, a nyugati és keleti parton, egyaránt. A cédulák számára használt nádcsévék alkalmazásából arra lehet következtetni, hogy az írástudatlanság idején a nyílhúzás vagy nyílvetés jeles nádszálakkal vagy nádcsévékkel történt. A cédulázás, mint említettük, csupán a jégre volt érvényes, hígvízre nem. Hígvízen ugyanis a földközösség földhasználatának az az ismeretes jogszokása volt gyakorolt, hogy bárhol, az egész part előtt, az halászott, aki elébb érkezett a kiszemelt vonyóhoz. De ez csak egy hálóvonásra volt érvényes s néha egy nap hat-nyolc bokor is meghalászta ugyanazt a vonyót. Valamely vonyónál veszteglő bokortól az utána érkező bokor kormányosa megkérdezte: halásztok? – ha a felelet úgy szólt: halászunk, – akkor az újon érkezett bokor tovább evezett. De az első foglalás szokásjoga a parti vonyóktól bennebb eső területen jégre is érvényes volt, mert a cédulázás csupán a parthoz közeleső első kijegellés területére vonatkozott. Az ezen belül eső jégi terület szabad foglalás tárgya volt s itt bármely bokor szabadon foglalhatott vonyóhelyet. Az elfoglalás jele az volt, hogy a bokor valamely tagja a már kijegelt vagy csak kijelölt parti vonyó vonyófején túl pár öllel fejszével a jégbe keresztet vágván, tarisznyáját letette. „Ez vót a fővevés”, azaz – mai értelme szerint – az a hely, ahol a háló fölvevése, fölszedése történt, minthogy a hálóhúzás (hígvízben is) mindig belülről kifelé, a vízdereka felől a part felé történt.

    E jogszokásokkal kapcsolatban itt említjük meg, hogy a nyílhúzás módjára gyakorolt cédulázáson kívül a nyílvetésre emlékeztető kockázást is gyakorolták, még pedig a zsákmány, a szerencse elosztásakor, azaz akkor, ha a halat nem adták el egészen s maguknak részhalat osztottak. Tíz, vagy annyi csomó halat raktak szét, ahányan részt vettek a munkában. Egy tarisznyába tették kés-üket, vagy a keszté-t (keszte=kesztyű) s egyikük a tarisznyából előszedett késeket vagy kesztéket sorban – megnézetlen – a kirakott halcsomókra vetette. Ha részrehajló volt s a kést, kesztyűt elébb megnézte, megmondták neki: „többet te nem kockázol!”

    A háló. A tihanyi halászat főszerszámát az öregháló-t, kenderfonálból, cérná-ból kötötték. Anyaga egykor bizonyára tihanyi termés volt; a kenderföldek a Kopasz alatt voltak. A nagyigényű kender azonban a neki szánt területeket kiélte s emberemlékezet óta nem szolgált hálóanyagul, mert rövid volt. A világháború óra Tihanyban kendert nem termelnek. A hálócérnának való kendert Apatinból, később közelebbi kereskedőktől is vásároltak. De otthon, Tihanyban fonták meg s ott kötötték a hálót is, nemkülönben a még ma is megtalálható halásztarisznyákat. A fonás szerszámai: rokka, áspa, gombolittó stb. – ma is megvannak. A tízes bokor minden emberére, vagyis családjára, hét funt fonnivaló kender jutott. Ebből a hét funtból 15 öl ágháló és 3 öl zsák telt ki. Ha ezzel ki-ki (ill. családja) készen volt, következett a hálóállítás, a hálónak tíz részből való összeállítása, kötése. Így kerekedett ki 150 öl ág-ból és 30 zsák-ból az üregháló. A hálónka való fonalat nem fehérítették, nem tették kenöcsé-be, nem kotlatták, mit a vászonnak valót; vízben fagyban úgyis megfehéredett, akármilyen fekete volt is a kendere. A hálót a hálótű-vel kötötték, amelynek van hëgye, dereka, lába s közbül pecke. A hálót két in-ra, kötélre, a felin-ra és alin-ra szerelték. A háló két in közötti – kötött – része a sejmék; (eresztő hálón a háló sekme; innen a Sejmek kompánia neve). A kész öregháló hossza 80 öl, szeme azaz a szem egy oldala: gerendája 1880-ban még egy hüvelyk (col), az öregszemű-é másfél. A vízbe eresztett háló felinát a zsák torkában a bikagyékény, az ág közepén a tuzsér, egyebütt a gyékények tartották vízszínen; az utóbbiak kisebb gyékénynyalábok; a bikagyékény kb. 80-100 cm hosszú gyékénynyaláb s nemcsak két végén, hanem közepén is át van kötve. Körülbelül egy tere (=egy terü, teher) gyékény kellett hozzá, azaz annyi, amennyit egy ember a hátán egyszerre elvihet. A háló sok gyékényt fogyasztott, mert ha a munkának dandárja volt, a gyékény hamar elázott s újjal kellett kicserélni. A zsákot torokban egy nagyobb kő, a monkü tartotta lenn. A háló két végét a két darab, fából való istáp tartotta kifeszítve, s ehhez, az istáphoz volt kötve kengyellel a háló kötele, húzókötele. A háló a zsákba kerítette a halat, ahol megfogódott. A zsák a háló felében, a két ág között van elhelyezve. A háló vele érintkező része a háló pofája. Pofánál a háló szélessége 6 öl, tuzsértól kezdve 3 öl, de a különbség menedékesen, sudarasan van elosztva. A zsák 9 öl hosszú s részekből, dugá-kból van összekötve, szintén sudarasan. Legalul egy 9 öles, ezen egy 7 öles, ezen egy 5 öles duga. Mindez kótázásra, mély vízre. Volt keskenyebb háló is. A zsák torkát tehát a bikagyékény és a vele szemben a vízben (vízfenéken) járó monkü tartja nyitva. A hálót felében, tuzsérnál, az alinon ugyancsak egy nagyobb , s minden gyékény alatt egy-egy hálókü kövelte le. A bikagyékény és a monkü három helyen volt megkötve, „hogy a hálót szélesen tartsa”. Mind a háló, mint a kövek kötésére sajátos halászkötéseket használtak; a köveket a hálóra eképpen: rácsatolták. A hálón levő kötés, bogozás neve: gomb, halászgomb, így nevezik két kötél összecsatolását is. A monküvet (s az eresztőháló küedző kövét) kötötték farkasköröm-re is. Ha a vonyósáros volt, a torok és háló pofája közelében, azaz a zsák táján, az alinra egy-egy ölnyire 5-6 csutakot, gyékényvagy szalmanyalábot kötöttek, hogy húzáskor a zsák ezen csússzék s „bele ne üljön a máskép elmerüllünk sárral”. A háló legnagyobb munkájú s ezért legromlandóbb része a zsák volt. Időnként meg kellett fejelni; az ilyen zsák neve fejelészsák.

    A háló, megvonás után, a teríttőfákra, terítsfára került szárítás végett; a teríttő 32 darab ágas fából állott s ha vizes, jeges volt a háló – pedig nyilván az volt – a cibék villájára rakták föl.

    A hajó. A tihanyi őshalászat hajója az egy darab tölgyfatörzsből faragott bödönhajó. Egykor bizonyára Tihanyban is készült, de a maiak erre az időre már nem emlékeznek. Hajójuk a Kis-Balaton partján készült, s ahogy mondják: „Kesztejbalatonról hozták” s jeles emlékezetű mestere Csinált János volt Vörsön. De készült tihanyi hajó Szlavóniában is, a „Bolhási erdőben”. A hajó tulajdonképpen párhajó volt; kettő alkotott egy szerszámot, mert öreghálóval egy hajón sohasem szállottak vízre. A Disznósi-kompánia böcsülevelei mindig így említik: „egy pár hajó”, de csak 1882-ig. 1883-ban már csak „egy hajó” szerepel a leltárban, 1886-ban pedig „egy fenyühajó”, amely már komáromi típusú ú. n. lentahajó volt. Ez magában is megbírta a bokrot s gyorsabb volt a bödönhajónál, ami – ha látott hal-ra mentek, nagy előnye volt. A párhajó egy nagyobból és egy kisebből állott, s a kettő szétválhatalanul össze volt kötve. E kötésre a hajó belső oldalára vert s nyitott végükkel a peremén fölül kiálló vasból való patkók szolgáltak. E patkókat lánccal kötötték össze s a kötésfá-val összefutulták, megfeszítették annyira, hogy a két hajó oldala felsőrészével egymásnak dűlt. A két hajó csak akkor vált el egymástól, ha repetába került a partra, amikor az erre való gurgófán (görgőn) taszították-húzták ki. A két hajónak orra állott egy színben, hogy a nagyobb hajón levő kormányt a kisebb hajó fara a mozgásban ne akadályozza.

    A bödönhajó pusztulása a 70-es években indult meg. Az első deszkahajó (fenyőhajó, lentahajó) a Honvédek révén került Tihanyba 1878-ban. Minthogy ez újszerű, beszármazott szerszám, e helyen nem foglalkozunk vele. A bödönhajóknak s részben az újabb hajóknak is tartozéka: az evedző (evező), amelynek van fogóvége, belső csapója, külső csapója és tolla. A vízmerő a hajóba került víz kimerésére és ivásra szolgált. Részben erre, részben a hal lapátolására: a lapát. A horgony neve: macska; négy ágó volt. „A sütőteknyőnyi” hajó tihanyi gúnyneve: parintya.

    A kótázás. Az öreghálóval való halászat fő, Tihanyban leggyakoribb módja, a kótázás volt. Menete a következő: a hajóból kidobják a macskát, utána a macska kötelére kötött gyékényből való kótát, amely a macska helyét jelzi; utána a bemenő ág (=hálóág) kötelét, istápját, a bemenőágat, utána a zsákot, a kigyüvő ágat, ennek istápját, kötelét s eközben serényen evezve, a kóta felé kerítenek. Mindig jobbról balra. Így visszakanyarodnak a lemacskázott kótához. Mindez gyorsan megy, mert a kötél karikába tekerve, a háló pedig annak rendje szerint a hajóra föl van fágyva (=fejve, rendezve.) Kótázásra 80 öles kötelet használtak. Ha a kerítés megtörtént, a halat a hajóba szaggatták; erre szolgált a zsák csúcsa, amelyet szaggató-nak neveznek. A szaggató csúcsa 60-80 szemes nyílással van ellátva, amely húzáskor természetesen be volt kötve, még pedig 3-4 hálócérnából font madzag-gal. Szaggatáskor ezt megoldották, a zsák csúcsa táját az evedzővel föl-fölemelték s így, részenként szaggatták hajóba a szerencsét.

    Vízszélre. Halásztak vízszélre is, azaz partra, ami lényegében az elébbitől nem különbözött, csak abban, hogy a bemenőág vége a parton volt kicövekelve s nem a víz fenekére „lemacskázva”. De a vonásra háromszor 150 öles kötelet is használtak. Azért „háromszor”, mert a harmadik, azaz legkülső (a háló istápjához kötött) kötelet külön tartották számon, mert ennek megint szokásjogi jelentősége volt. Aki ugyanis (a kompánia tagjai közül) a harmadik (legnehezebb) kötélhez még „megérkezett” s részt vett a húzásban – részesült a zsákmányban. Minden módnál fontos volt a kötél és háló egyenletes húzása, hogy a zsák „torokkal szembe jöjjön”, el ne ferdüljön. E végett a kötél közepét egy bőrdarab, a céla jelezte, a hálóét a már említett tuzsér. A tuzsér a szerencse nagyságát is jelezte, de alighanem ritkán. Ilyen esetre azt mondták: „tele vót a háló derékig, tuzsérig”. Ha vízszélre halásztak, éppúgy cibékkel húztak, mint a jégen. A húzáskor a meredek partba ragadt kötelet hajóról a szabadítók, kötélszabadítók emelgették. Ilyenkor ők voltak a szaggatók is.

    A látott hal. A látott hal-ra való halászat, ősz végén, „mikor a garda határba vót” azaz titokzatos vándorlásában hatalmas, sűrű tömegekben jelentkezett, – nem volt egyéb, mint kótázás. Csak a „szerencse” volt biztosabb, sőt legtöbbször – ha a kilátás tiszta volt –: bizonyos. A garda tömegét a vízen mutatkozó „lilaszínű” folt mutatta, amit „a hegyről”, a tihanyi tekintők egyikéről vagy másikáról lehetett észrevenni. Minden bokornak volt etájt figyelője: a hegyenjáró. Ő adott jelt a bokornak, ha „meglátta a halat”, hogy induljanak s hogy merre haladjanak; még pedig a nagy távolság s esetleg szél miatt nem szóval, hanem jellel. Bár szót is mellékelt a jelhez. De ezidőtájt többé-kevésbé minden tihanyi fölcsapott hegyenjárónak s ha meglátta a halat, gardát kiáltott. Mezőn, szőlőben dolgozók, pincézők, ha a vízre láthattak, egyaránt figyeltek s a garda híre pár perc alatt falun, parton szétfutott. A bokrok versenyre kelve iramodtak a vízre s ha egyik-másik halásztárs egyéb munkában volt, szerszámát elhányva futott a partra, hogy a fogásban és szerencsében részt vehessen. Minden hegyenjáró egyesegyedül a maga kompániája hajóját figyelte és irányította s minden hajó csupán a maga hegyenjáróját nézte. A hegyenjáró úgy állt, hogy alakja „a levegőben” legyen, az ég legyen a háttere, hogy jeleit a távoli hajóról tisztán láthassák. Jeladó szerszámja kabátja, subája, halásztarisznyája, valami zsák vagy más hasonló volt, amivel a következő jeleket szokta adni: 1. Előre! – 2. Jobbra! – 3. Balra! – 4. Vessétek ki a macskát! – 5. Vessétek ki az istápot! – 6. Kerítsétek! – 7. Riasszátok! Ezek jelzése a fenti számok rendje szerint: így történt: 1. háta mögül előre, 2. jobbra, 3. balra csapkodott a tarisznyával (zsákkal stb.) 4., 5., 6 balra dűlve földre vetette magát, 7, csomóba fogott ruhával szétvetett lába között hátra csapkodott. Egyéb jelekről, vagy csalafinta, megtévesztő jeladásról a ma élők nem tudnak. A hegyenjáró különben nem bírja a jelzést szó nélkül. Legalább Farkas Károly, talán az utolsó hegyenjáró, aki nekem lefényképezés végett az Akasztódomb csúcsán tudományát bemutatta, először is hajóra haj! –kiáltást hallatott s azután is, ahogy foga közül bosszúsan szokta szűrni az ember, jeleit szóval is megpótolta, így: Ergyetëk avval a hajóval! – Vessétëk ki azt a istápot! stb.

    Ha a bokor a halhoz közel volt s a halat már maga is „meglátta”, nem volt szüksége a hegyenjáró szemmel tartására. Mind ilyenkor, mind kedvezőtlenebb időben az is biztos jel volt, hogy a „határban levő garda” foltját a küszvágók (halászmadarak) „nagyon vertek”, azaz sűrűn csaptak a vízre, amiből a garda határának kiterjedésére is lehetett következtetni. Ezt a jelenséget a hegyenjáró is számba vette.

    Jégen, azaz jégi halászat. A tihanyi szerszám kétféle volt s ezt az évről-évre megírt böcsülevelekben is két felekezeten tartották számon: 1. hígvízi szerszám; 2. jégi halászat. Bár a jégi halászathoz több szerszám kell, lényegében éppen olyan kerítés, mint a hígvízi s a két halászat öreghálója közt sincs semmi különbség, azaz a bokor maga egyetlen öreghálóját hígvízire is, jégre is használta. De „jégen” a munka mégis más, amely sajátos módokat és más szerszámokat is kíván.

    Ha a bokor a „cédulázással” kisorsolt helyen megjelent vagy azon belül vonyót foglalt, először is kijegelte a maga vonyóját, azaz előkészítette a terepet arra, hogy a hálót a jég alá ereszthesse s a jég alatt megvonhassa. Itt kell megemlékeznünk a vonyó új fajáról: ez a félvonyó. A félvonyó az egyik ág kijegelésének megtakarítását jelentette, azaz minden bokor, ha ezzel – egyidejűleg dolgozó szomszédját nem zavarta, használhatta a szomszédos bokor már kijegelt vonyójának egyik ágát, mint ahogy a szomszédos telkek gazdái csak egyikoldalon szokták portájukat fölkeríteni.

    A jégi vonyó hatszögletű;1x1.5 m-nyi belső léke az eresztőlék, ahogy a hálót a jég alá eresztik ugyanabban a rendben, mint hígvízen. (Csakhogy itt a húzókötél két végére még egy vékonyabb kötél is van kötve a fágyó vagy fágyókötél, aminek szerepéről alább szólunk.) Az eresztőléktől jobbra, balra egy sor lik: a belső átol (belső átojja), a sor végén a belső szeglék vagy belső cegléd. Innen szögben fordulva halad a két ág, amelyet az áglikak alkotnak. A küső szegléken (küső cegléd) újra fordul a vonal s a küső átojját alkotva a 2.5x1 m-nyi ajtólékhoz (nem-hez!) ér, ahol a fővevés, főszedés történik. Ezen belül magános kisebb lék a bufollólék. A 3 – 1 – 3-mal jelzett háromszögű terület a vonyófej, a vonyó feje. A lékek, likak egymástól való távolsága a hálót, illetve kötelét vezető rúd hosszától függött; rendszerint 23-24 lépés volt, de néha akár 30 is. A belső átojja 12-12, a kűső átojja 6-6 lékből állott. De vágtak kevesebbet is, pl. amott 5-5, emitt 3-3 léket. Az ágban levő lékek száma rendszerint 80-80 volt, de vágtak többet is, kevesebbet is, pl. 40 – 60 – 100-at is egy-egy oldalon. Vigyáztak a léksor egyenességére. Ezért a lépő előre kilépte a vonalak hosszát s végükre tarisznyát tett, ködös időben a sor mentén többet is, sorjába. A lék helyét előre megkörmözték, a macska (jégpatkó) körmével; macska nélkül jégre természetesen sohasem mentek, mert ha járni lehetett volna is, a hálót húzni, aminek ugyancsak neki kell feszülni, – nem. A megkörmölt helyeket aztán a rúdhajtó jelölte meg fejszével, s ezzel jegelték ki a likakat is. A fejsze közönséges favágó fejsze volt, jégbirbicnek, szakócának ezelőtt nevét sem hallották. A jegellés közben a lékben összegyűlt (fölvagdalt) jégtörmeléket, a zojt kézzel, vagy valami letett nagyobb kanálfélével hányták ki. Az egy darabban kijegelt s a lék mellé tett jégtuskót birib-nek nevezték s ezek számával olvasták a lékeket. A jégi teherhordó eszköz a szankó volt (nem: szánkó); részei: két talpa, négy lába, két eplénye, négy rakoncája vagy karója, egy förhéce. A szankóra rakták alul a rudakat, ezekre a köteleket, ezekre a hálót. A rúdnál vagy a szankó kötelénél fogva húzták. Ki-ki vitte fejszéjét, cibékjét, tarisznyáját, kézen a kesztét, csizmán a macskát. A szankó a vonyófejen kívül állt meg s csak ennek kijegellése után húzták be a vonyófejbe. Ha a vonyó ki volt jegelve, a hálókötélre fölszerelték a rudat, amely három vagy négy részből állt: eleje, dereka, hátujja. Eleje rendesen cserfacsihar (fiatal cserfahajtás), dereka cserfa, vége fenyü, amelynek forgójához (másrészt: forgókarika) volt kötve a fágyóval a háló kötele. A rudak össze voltak igazítva, azaz nyelvelve s a vasból való karikával, rúdkarikával összeszorítva. Ha a rúd négy darabból állott, a cserfacsihar után elébb egy darab fenyü következett. A rúd arra szoltált, hogy a jég alatt való hajtásával, tologatásával a háló kötelét egyik léktől a másikig előre lehessen vinni. Hogy a jég alatt könnyebben haladjon, kevesebb legyen a súrlódása, eleje és hátujja vékonyodó volt. A rúd hajtására a rúdhajtófa szolgált s kezelője a rúdhajtó volt. A rúdhajtófa egyszerű kétágú favilla, belsején megvasalva, hogy a rudat jobban fogja. Minden ötödik léken a rudat kihúzták a jég alól s a kötelet megvonták. A kötél húzása a cibék-kel történt. Egy-egy ágon négy-négy ember húzott, egy-egy pedig rudat hajtott, vagyis a bokor mind a tíz tagja egyformán dolgozott. A rúdhajtófa villája végén oldalt kapocs (azaz kampó) volt, hogy a jég alól a vizes kötelet ki lehessen vele emelni. A cibék-nek volt hámja, aminél fogva vállra vették, nyele, mely kétágú volt, alsó végén köpüszerű vashegye: cucája. (Volt vasalatlan is.) A nyelet a cuca fölött kiinduló lánc s ennek forgókarikájába (forgó-jába) erősített kötél kötötte a hámhoz. A cibék sokcélú szerszám. A cuca a vizes-jeges kötél megfogatlan fölemelésére, azaz cibékre vitelére, a lánc a kötél szorítására, a nyél villája a vizes-jeges háló szankóra és térítőfára, tericsfára való fölrakására szolgált; mint büntetőszerszám az álmos fölhúzására s nyele – egykor – a bűnös megcsapására. A húzás félig vállal, félig háttal, az ágtól kissé kifelé fordulva ütemes topogással történt, cibékkel a kötélbe, macskával a jégbe kapaszkodva. Hogy a macska a lábat föl ne törje, két oldalt sarkon följáró foglalóvasát ronggyal, kendermadzaggal csavarták körül.

    Ha a lépő a lékek távolsága kilépésében tévedett s a két lék közti távolság nagyobb volt, mint a rúd hossza, akkor a rudat a rúdhajtás rendje módján egyik léktől nem lehetett a másikig hajtani. Ilyenkor a rudat elrudalták, azaz kissé visszafelé tolv, kötelét hirtelen húzással mintegy megrántották, úgyhogy a rúd, – ha a jég nem volt nagyon vastag – 3-4 lépésnyit is túlment a következő léken. Félvonyóban gyakrabban lehetett erre szükség, ha a szomszéd bokor rúdja hosszabb volt s ehhez szabta a lékek távolságát. A rugatásban gyakrabban, de a rendes rúdhajtásban is megtörtént, hogy a rúdeleje nem jelentkezett a következő lékben, mert jobbra vagy balra eltévedt. Előkeresésére külön szerszám szolgált: a gemics; egy természetes görbületű, kampószerű farúd, néha vaskampóval is fölszerelve. Ezzel keresték elő a jég alatt eltévedt rudat, amely különben, ha a jég tiszta volt, meg is látszott.

    Az egyenletes húzásra itt is úgy vigyáztak, mint hígvizen. Ha a rúd elérte a vonyófej szeglékét, a rudat az ág vonalába fordították. Erre szolgált a rúdhajtófán keresztben álló somfaléc, a szeg, amely kézre járt, de ha a jég nagyon vastag volt, segítségével lábbal fordították, hogy a rúd az ág vonalában haladjon tovább, most már a felvevés azaz az ajtólék felé. Ha a rúddal eljutottak az 5-5 jelzésű külső szeglékig, újra fordították a rudat a belső átojja vonala irányába, az ajtólék felé. Ha az ajtóléken a rudat, rudallókötelet (fágyót), hálókötelet felszedték (igen vigyázva a célára, az egyenletes húzásra), a munka sebesebben haladt s egyre megfeszítettebb erővel szedték az alint, felint (igen vigyázva a felehosszat jelző tuzsérra), mert a hal ilyenkor már megérezte veszedelmét. Hogy az istápok közt elé felé el ne meneküljön, már elébb elékerült még egy szerszám, a bufolló, amely arra szolgált, hogy a buffolólék vizére sújtott csapásokkal, buffantásokkal a halat hátra, a zsák felé riasszák. A buffoló feje rendesen cserfa félgömbszerű kiforrása, forradmánya volt, amelyet belül kaponya-szerűen üregessé tettek s nyéllel láttak el. Ezzel mérték a csapásokat a buffoló-lék vízére; ahogy a zsák közeledett, egyre sűrűbben. Ha a zsák is az ajtólékba érkezett, a halat a jégre szagatták s ezzel a vonás be volt fejezve. Egy nap rendesen csak egy vonyót vontak meg.

    Miféle hal volt a tihanyi halász zsákmánya? A mai öregek névvel nevezte megkülönböztetni a következőket tudják: 1. sigér (sügér); 2. varsinta; 3. süllő; ha ez barna, neve: 4. tótsüllő; 5. harcsasüllő; az 1-2 kilós; 6. aprósüllő az ennél kisebb; 7. fogas a 2 kilón felüli süllő; 8. kárász; 9. compó; 10. dévérkeszeg; 11. véres keszeg, (amely jégre kerülve megveresedik); 12. küsz; 13. pirosszárnyúhal; 14. koncér; 15. garda; 16. ön;17. csik, (ritkán került hálóba); 18. csuka; 19. harcsa; 20. menyhal. – Nem „fajtát” jelent a vatyikás piszke, hanem apró, sovány keszeget. „Ha főbontya az embër, oljan jön ki belölle, mint a füző” (=gatyamadzag). A nádhegyi ponty is csak ponty, „aki förödik, mikor a nád a hëgyit dugja ki a vízből, félkilósig; ez förödik legelőbb.” A szentgyörgykeszeg a keszeg „fiatalja, amekik szëntgyörgynap körül jön ki förödni; a summája később jön.” A vezérkeszeg, „aki vezeti a többit.” Többé-kevésbé jellemezni is tudják a halakat, de inkább gyakorlati szempontok szerint;pl. a süllőnek „mérges (=szúrós) sörénye van;könnyebb megvakarni, mint a sigért.” A kárász „a bozótba él, piros, szélës, mint ëgy lapicka, gömbölü, tekercs, kisórú.”A garda „legtöbb a Balatonba, mert nem kin fürdik el a parton, hanem méterës vízbe.” A harcsa „hosszú, héja nincs, bajcos, nagyhájjú; nagy erő vam benne”. A mennyhal „éppen ojam mint a harcsa, ëegy kilós, jó májájá vam mint a lúdnak, barna, héja nincs, ëgy kis bajca van” stb.

    Az eddigi balatoni halászati irodalom számtalan adatát semmiképpen sem vállalják a bödönhajó-korabeli tihanyi halászat sajátjául. Szerszámuk s hozzá fűződő szókincsük az, ami itt le van írva. A birbic, gémcse, apacs, vezeres, bedöntő, buffogató, szakóca, jegeshalásazt, fujátszél s számtalan más szó vagy szerszám nem az övék, egyik-másiknak soha nevét sem hallották. A hegyenjáró egyik-másik könyvbefoglalt jeléről nevetve vettek tudomást s arról sem tudnak, hogy akár őseik is, valaha kutyát vittek volna a jégre kalauzul ködbeli eltévedés ellen. Erre nem volt szükségük, mert az első, kisorsolt vonyó a part előtt volt s ezzel egy vonalban következett a víz dereka felé a többi, akárhány volt. Az utat kifelé is, befelé is megmutatták a kivágott diribek, jégkockák. Másutt, ahol a sekély parttól messze bent kellett a vonyót kijegelni, természetesen lehetett szokás a kutya jégrevitele is, de Tihanyban nem volt. – A ködtől tehát nem féltek, de féltek a riadástól; sötétedésben, hazatérőben a kézbeli fejszével vagy cibékkel próbálták meg a gyanús helyeket, hogy löbbenik-e, lotyog-e, azaz loccsan-e a víz. A vigyázatlannal megesett, hogy jégen is hígvízbe esett. Veszedelmessé lehetett néha a fuját is, azaz a hófúvás, valamint a jégszakadás, azaz a jég télvégi romlásának ideje.

    A kifogott halból tized illette az apátságot. A szerhal szóból arra lehet következtetni, hogy egykor ez a halban való szolgáltatás szerre, rendre ment az egyes bokrok között. Az apátság a maga tizedszedő jogát, a tized eredeti értelme szerint emberemlékezet óta nem gyakorolta szigorúan; az egyes fogásokat nem ellenőrizte. A halászok időnként fölvittek a klastromba 5-7 funt konyhahalt, vacsorahalt; funtjáért 4 krajcárt fizetett a konyha s ezeket a négy krajcárokat a tized leszámolásakor is nyilvántartották. A halat általában eladták a fiséreknek, halkereskedőknek, de maguknak is vettek részhalat, néha egy-egy tere halat (=egy tarisznya halat). A tere mértéke, a tarisznya, otthon szőtt kendervászonból készült; nagysága kb. 30x40 cm volt. A fisérnek funt-on (halászfunt, körtésfunt) mérték, amelynek horgába halásztarisznyát akasztottak. Bármily nagy halat fogtak, egészben adták el, maguk sohasem vágták ki. A halára-pénzt a céládában, a céházban, a cémesternél tartották; ellenőr a kúcsos volt. Pénzosztáskor a ládából kivették az apátság számára a tizedet.

    A halat, emlékezetük szerint, tihanyiak sohasem füstölték, sohasem szárították. Sörös Dániel ugyan folytatta a szárítás mesterségét, akinek felesége szentesi születésű volt; tudományást a menyasszonnyal együtt onnan hozta. Kompániája sem volt tökélletës; mindez már a „tiszai hatás” ideje s ezért minket most nem is érdekel.

    Emlékezet szerint hígvízzel a legnagyobb szerencse 80 régi mázsa garda volt a Sz…svonyóban. Jégen a Likakajja vonyófejénél 40-50 likas tanyán 102 régi mázsa halat fogtak, főleg keszeget. Mázsáját 4 forint 25 krajcárért adták el. Másnap egy akó bort vittek a jégre örömükben. (Egy régi mázsa = 56 kiló.)

    Tihanyiak a halat csak frissen fogyasztották. Hálóállításkor, hajócsináláskor (= hajójavításkor) közösen is. A halat négyféleképpen készítették el. Halételeik a következők:

  1. halászlé; kellékei a halon kívül krumpli, vöröshagyma, só, paprika. Bográcsot sohasem használtak; háromlábú cseréplábasban, lábos-ban főztek. Az edényt Tapolcán, Mencselen készítették. (Ma is hoznak, minden nyáron cserépedényt Tihanyba odavaló fazekasok.)
  2. fujtva; hozzávaló hal: keszeg, süllő, garda; vöröshagymát, paprikát zsírban sütöttek s ebben „kevés lébe, jobban a gőzibe” főzték, helyesebben párolták.
  3. nyárson; legjobban szerették nyársnak a szelencefát; a halat megvakarták, megmosták, belét kivetették, ikráját s némelyek hólyagját is bennehagyták. A nyársat a hal szemén szúrták be s farka előtt két ujjnyira eresztették ki. A nagyobb halat, pl. az önt, (a süllőt, pontyot inkább eladták), kétágúnyárson sütötték, olyan formán, hogy a halat, mint szárításkor szokás egyebütt, hosszában kétfelé terítették, s a nyárs két ágába, farkával fölfelé, fogatták. A nyársat ferdén állogatták a tűz fölé, s a hal feje alá parazsat kotortak.
  4. Othon besózták, lisztbe forgatták s zsírban sütötték. De ez már össze volt darabolva s elkészítése asszonyi munka volt.

    A halászok az őnt, pontyot, nem metélték meg, csak megbökötték késheggyel. De a gardát lefektették s régi szabály szerint „hatvanat këllëtt rajta kërësztbe metélni”, hogy tüskés ne legyen. „Így csak a körösztüskéje maradt benne”.

    Otthon a récéket is szívesen tartották hallal, mert úgy tudták, hogy „ettől hamar nyölnek”. A récéknek küszmerőszákkal fogták, azaz merítették a küszt fördéskor, part mentén. A disznó nem kapott halat, de a macskát avval tartották.

    Húshagyókedden volt a nagy halászlakoma; fánk, bor, ének, tánc; jött a böjt, halászok évadja;

     

               Én vagyok a halászlegény,

               Én járok a víz tetején,

               Én fogom az aranyhalat,

               A tihanyi hegyek alatt

   
kezdetű halásznótájukat ma is tudják; van csintalan változata is. Él az emléke s töredékes gyakorlata az egykori halászverbunkosnak is, egy lassú körtánc formájában.

               *

    A tihanyi halászat főszerszáma akár hígvízen, akár jégen: az öregháló. Erre a szerszámra voltak büszkék, ehhez értettek a legjobban, ez hozta a legtöbb szerencsét, ez adta a megélhetést. A tihanyi halász nem bízhatta magát arra a véletlenre, amit az eresztőháló, a varsa, a vejsze csekély munkával vagy munka nélkül nyújtott; sem a szigony fördéskori korlátolt használatára. Ő elébe ment a halnak, húzta a hálót sárban, szélben, fagyban: keményen megdolgozott a zsákmányért. Ezért minden más szerszámról kedvetlenül, kicsinyléssel beszél. Ha valaki az öregháló szerszámáról elmaradt s eresztőhálóra tért, azaz pamukos lett, megszűnt igazi tihanyi halász lenni. Nem volt gyökeres tihanyi szerszám a hagyomány szerint a varsa és a vejsze sem, hiszen a tihanyi mélyvíz nem is az efféle sekélyvízi szerszám területe. De azért az emlékezet tudja, hogy a Diósi és Sajkodi sarokban vejszét is lehetet látni valamikor, legegyszerűbb szárnyatlan, de nyelves formájában, amelynek köblibe fogódott meg a hal. Neve kalica, a vele való foglalkozás: kalicázás. Varsával a hagyomány szerint Kertek előtt, Úsztatónál halásztak némelyek. Ismerték a tapogatót is, amelynek későbbi neve a boríttó volt, de inkább a somogyi partról, ahol halfördésbe, leginkább pontyra használták, amikor ez a hal kimegy friss fűre (= ha a víz elönti a gyepes partot).

    Mindezeknél sokkal általánosabb és kedveltebb szerszám volt a szigony, amelyet különösen fördés idején az Oldalvíz sikér (= sekély) helyein mindig szívesen használtak s köztudomású, hogy minden üldözés ellenére használnak ma is. A szigonyok általában köpüsek s legtöbbször ötágúak. De találtam hatágút is, az egyetlent, mely eddig a Balatonról előkerült. – Hová mégy? – kérdik a szőlőn át ballagó orhalásztól. – Elmegyek a Gurlicsába, megnézem, hogy mozog-e a nád, - feleli, ha a dolmány alatt rejtve viszi nyeletlen szigonyát. (A nyelét a bozótba tartja rejtekben. A szigonyt aztán nyélbe ütve, madzaggal is ráköti a berovátkolt nyélre nagyobb biztonság kedvéért.) – Miért viszi haza azt a rossz szénát? – kérdezik a láp táján a gazdát. – Mert ëgy harcsa is van benne! – feleli bátran az őshalászok ivadéka.

    A horgászat sem volt tihanyi mesterség. De – mondják az öreg halászok – gyakran fogtak, vagy láttak úsztában szabaduláskor (Szentgyörgy nap táján) gyékényen függő horgot, rajtaa tavalyrajtavesztett hal maradványaival. Ezeket, szerintük, lovasiak, alsóörsiek eresztették a vízre s a hirtelen fagy miatt már nem tudták kiszedni.

               *

    A tihanyi őshalászat dolga a nagyérdemű kutató elődök s e szerény igényű sorok után sem lehet lezárt. A még élő halászok tárgyi- és nyelvi öröksége olyan gazdag és színes, hgoy elvesztése nagy kára volna néprajzunknak, művelődéstörténetünknek. Történetét – ha vannak bőerű források – később is meg lehet írni, de a hagyomány az öreg halászokkal örökre lemerül.                        

/1/ 1931-32

/2/ Herman Ottó: A magyar halászat könyve. I-II. Budapest, 1887. 860 l.

/3/ Jankó János: A balanonmelléki lakosság néprajza. Kny.: A Balaton tud. tanulmányozásának eredményei c. munka III. kötetének II. részéből, Budapest, 1902. 428 l.

/4/ Id. m. 7. l.

/5/ Uo. 457. l.

/6/ Tihanyi néprajzi kutatásaim halászati eredményeit Dr. Entz Gézának, a tihanyi Biológiai Intézet igazgatójának szíves bíztatására, nem etnográfus olvasók tájékoztatására, az Intézet kiadványa számára foglaltam össze, ahol azonban a közbejött anyagi nehézségek miatt dolgozatom nem jelenhetett meg. E cél magyarázza előadásom módját: egyrészt ismert dolgokat is érintek, másrészt nyomós ok nélkül nem teszek hangsúlyt új adataimra s még kevésbé mutogatom az előttem ott járt nagyérdemű kutatók megfigyeléseinek hiányait, tévedéseit, nem mindig megokolt általánosításait.

/7/ Négy cékorsót és két céládár sikerült is megtalálnom.

    Ethnographia – Népélet; A Magyar Néprajzi Társaság folyóirata; XLIII. évf. 2. száma 1932.

szozattv


szozat a tiszta hang jankocsm archiregnum1209 szekoko1227 szentmihálynap napéjnapfor kerecsen2018 Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf