Molnár Jenő: Öcsémnek – Szibériában

Kedves Öcsém,
                         ez a levél
Betűt nem kíván, mert szívemben él.
Messzi mezőkre sóhaj űzi,
Mint lágy kötést szívedre tűzi.
Szárnyaló postám nincs rakva mással,
Hozzád siet egy iramodással.
Lovacskám nincs, de toporzékol,
Kocsisom: a láz, néha téboly.
Vágtat a táltos száz veszedelmen,
Ostora: egyre apadtabb türelmem.
Abrakja felhő, patája szellő.

A Te írásod sem hozza posta,
De mit kívántál, mind idehozta:
Megtörött fényét ifjú szemednek,
Szorongatását hideg kezednek,
Virrasztott éjek gyűrt, kusza álmát,
Hánykódó lélek mély óceánját.
Ha mosolyogtam, szomorú voltál,
Mikor könnyeztem, megvigasztaltál.   
Remény korsóját istenek töltik,
Fogytán ha van, Te töltöd színültig.
Rettegés árnya éjszaka surran,
Sejtések pergő levele zurran:
Eljöttél mindig már kora este,
Hogy ne riadjak kísértetesre.
Levelet tőled sem hoz a posta,
De még az álmod is idehozta.

Kedves Öcsém, ez a levél
A hómezők fölött zenél.
Ezüstpihék ha hullanak:
Hű sóhajok, testvérszavak.
S ha lecsitul a kósza szél,
Figyelj: kislányod gőgicsél.
Két izenet így elsuhan,
Egymást érintik boldogan.
Két könnyes néma izenet:
Egymásra hulló hószemek,
Két sóhajposta, két levél,
Mely szívben él s szívet cserél.

                                         1916.