Czuczor Gergely: Szondi

Mily hadkel a dégeli völgyön elé,
S vet vérszemeket hegyi vára felé.
Ádáz Ali tábora durrog alatt,
S rombolja tekékkel a sziklafalat.
    Vaj támad-e hős,
    Oly bátor, erős,
   Kit nem bír ijesztni veszélyzaj,
   S nem hat le szüvére haláljaj?
A vár kicsiny, ellene nagy sereg áll,
Hódolnia kell, vele szembe ha száll.

Jó Szondi parancsol az ormi lakon,
S buzdítja vitézit az őrfalakon;
Lobbannak az álgyuk, a bástya zuhan,
Jelt ád Ali, s népe reája rohan,
    Van harci zavar,
    Helyt áll a magyar,
   Vérben hörög a török és vész,
   Döbbenve vonul tova más rész,
S Drégel valamint ama gránit orom,
Rongálva ugyan, de megáll szabadon.

Új harcra megy edzeni Szondi magát,
Vágy hallani harcriadói danát,
S apródinak int, de remegnek ezek
S a két dalos ifjú igyen kesereg:
    «Jó gyámolapánk,
    Nagy vészbe jutánk,
   Nincsen ki elűzze fejünkről,
   Fussunk el a mostoha helyről.
Hajt kínos igába a durva pogány,
Vagy lángdühe fegyverek élire hány.»

Mindkettőjök oly deli s fürge fiú,
Jó Szondi kegyencei, s ez neki bú,
A vár bekerítve, bocsássa, hova?
Vész éri, ki mer szakadozni tova,
    «Édes fiaim,
    Kis dalnokaim,
   Nincs hova mennetek út már,
   Ad még menedékhelyet e vár,
Míg víni hadam megy a völgybe velem,
Égnek könyörögjetek, óva fejem.»

Így Szondi. Körötte kis őrhada gyűl
S részével az elleni hadba vegyül,
Küzd, harcol! előtte s utána halál
Kínjaja liheg, hova kardja talál.
    «Hol hadfejetek?
    Hozzá sietek.
   Keljen velem önmaga bajra.»
   Kész ott Ali a viadalra.
Csörgnek viszonozva dühfegyvereik,
A bég sebesülten odább futamik.

Álgyúk törik újólag a falakat,
S már külsejök öszve halomra szakadt,
Lobbot vet a vár magas oromzata,
S a láng harapó dühe szertehata,
    Toldul Ali fel,
    Rá Szondi kikel,
   Nem néz, nem ügyel kire, csak vág,
   S már látja, hogy a csatahely tág.
Nincs egy török, a ki megállani mer;
Száz van, ki lesújtva mögötte hever.

Drégelyre fel ím Ali küldte követ
Zászlósan Oroszfalu papja siet,
Néz Szondira búsan a jámbor öreg,
S hozzája, kerervkönyüt ejtve, rebeg:
    «Oh, drága felem,
    Jer Szondi, velem.
   Enged szabadon Ali menned,
   Nincs látod úgyis, hova lenned,
Drégely rom, erős Ali, gyönge hada,
Kíméld meg utóbbi javunkra magad.»

Jó Szondi a jámbor atyára borul,
S lágyul szíve, majd hamar elkomorul
Kardjára csap, égre felölti kezét
S mond, a törökökre szegezve szét:
    «Esküt fogadok,
E helyt maradok.
   Nincs alkum örökre pogánnyal,
   Játszik szava s kénye hazámmal.
Míg e kar acélt bír emelni, velek,
– Élj boldogul! – én viadalra kelek.»

A bég, mivel állni akarta szavát,
A várnagyi válaszon ette magát,
«Hát vesszen el, a ki szavamra nem ád.»
Szól, s fölveri mindvalamennyi hadát.
    Egyszerre ropog
    Húsz álgyutorok.
   Vársarkon az őrtorony eldől,
   S öl részt a maroknyi seregből,
Jancsár, spahi, s aszap üvöltve tolul,
S a vár bekerítve szűkebbre szorul.

Többször viszonoztatik a rohanás,
Drégel maga már hamu s sziklarakás
Vív a magyar, és sebes arcra terül,
Sírnak kis apródjai Szondi körül.
    Mint bérci fenyő,
    Rendíthetlen ő,
   Apródaiért öli csak gond,
   S mellette vitézeinek mond:
«Küldjétek el a fogoly ozmánokat,
S hozzátok előmbe a fő rabokat.»

Kettőnek aranyban ajándokot ád,
És drága szegélyzetű nyest-kacagányt,
Öltözteti dúsan a kis fiúkat,
S küldvén velök, ejt vala, ily szavakat:
    «Üdvözlom Alit,
    Kit bosszú hevít.
   Elszenvedem, öntse ki bár rám:
   Csak szánja meg két kicsiny árvám,
Szoktassa csatákra, s ha tenni fogom
Majd lelkemet, eltakarítsa porom.»

Drégel közepén sűrű füst gomolyog,
A máglya kigyúl, s föl egekre lobog,
Mindent megemésztete Szondi vele,
A mely javat ott takarítva lele.
    Majd kardot emel,
    Ménólba megy el,
   Nyerges Daliát üti szügybe.
   A többit is átdöfi rendbe.
S mond: «földiimet soha, Szondi lován
Ülvén, ne kerítse, ne űzze pogány.»

Dolmány aranyost veszen és süveget,
S állítja nyomába a kis sereget,
Istent velök, esve le térdre, imád,
S hallatja utószori búcsúszavát:
    «Rontsunk ki tehát,
    Szebb látni halált,
   S honért tusakodva kimúlni.
   Mint gyáva sok életet unni.
Hű társaim! itt van az óra, jerünk,
Isten kegye járjon örökre velünk.»

S dárdásan előre hajolva nyomul,
A sok dühös ozman elébe tolul,
Hozzá torlatlanul érni ki mer?
Földhöz sokat ő tene fegyvere ver.
    Lábán seb esik,
    Térdére esik,
   Karjában erő lobog, öl, ront,
   Míglen sok ütött sebe vért ont,
Hajh! még szíve nem, hanem élete fogy
S dárdája kezébe szorulva lerogy.

A bég, noha vad, s dühe Szondira fúlt,
A hűlt erű bajnokon elszomorult,
A hegyre temette a hős tetemet,
S dárdát maga tűze le sírja felett.
    Ott szendereg ő,
    A harckeverő,
   Kit nem bíra győzni veszély, baj,
   Nem szálla szívére haláljaj;
Most a maradék magyar áldja nyomát
S enyhítgeti mennyei béke-porát.

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf