Zsabka Kálmán: Circumdederunt me
1918. november 4.
Asztalos, asztalos, vén, öreg asztalos,
Ugyan mit kopácsolsz?
Remegő kezeddel, éles, nagy szegekkel
Oly buzgón mit ácsolsz?
És az a sok deszka miért olyan durva,
Mért nincs meggyalulva?
„Hatvanhárom féle és durva deszkából
Koporsót készítek,
S ezer szeggel majd egy nehéz vaskeresztet
Rája erősítek.
S mivel kész a sír is, sietős a munka.”
A halott tán pap… persze, más ki volna…
Sírásó, sírásó, kesergő sírásó,
Kinek lesz az a sír?
Ősz hajú, agg kapás, homályos szemedben
Mi csillog, miért sír?
S mért ásod oly búsan, mintha tenmagadnak
Ásnád s nem halottnak?
„Annak, akit ide tesznek le pihenni
Nincs földi gazdája,
Nem siratja senki, csak én ejtek könnyet
Majd koporsójára.
Ezért ásom a sírt könnybeborult szemmel.”
Ejnye… kit temethet ez az öreg ember?
Imakönyves zord pap, a feszület előtt
Kiért imádkozol?
A gyász oltáránál, mondd, oly sápadt arccal
Misét kiért hozol?
S circumdederumod mért hasít a csendbe
S fúl keserves könnybe?
„Ha meztelen térddel s olyan földön csúsznék,
Amely csontig éget,
Elég az sem volna, mert holnap temetek
El egy ezredévet,
Érte zokognak a circumdederumok.”
Nem igaz… nem lehet! … Egy királyért zokog!
Asztalos, sírásó és te hazug vén pap,
Ki az, kit temettek?
Durva koporsóban jeltelen gödörbe,
Ki az, kit betesztek?
Fiú, ara, testvér, vagy – mondjátok! – talán
Az én édesanyám?!
„Ezerszeges, nehéz, durva koporsómban
Balsorsú nép pihen…”
„Hatvanhárom fájú koporsót őriz majd
A sírom mélyiben…”
„Magyarok országát siratja bús imám…”
Mit mondasz? … Nem igaz! … Hazám, szegény hazám!