Zsabka Kálmán: Circumdederunt me

1918. november 4.

Asztalos, asztalos, vén, öreg asztalos,
Ugyan mit kopácsolsz?
Remegő kezeddel, éles, nagy szegekkel
Oly buzgón mit ácsolsz?
És az a sok deszka miért olyan durva,
Mért nincs meggyalulva?
    „Hatvanhárom féle és durva deszkából
    Koporsót készítek,
    S ezer szeggel majd egy nehéz vaskeresztet
    Rája erősítek.
    S mivel kész a sír is, sietős a munka.”
    A halott tán pap… persze, más ki volna…

Sírásó, sírásó, kesergő sírásó,
Kinek lesz az a sír?
Ősz hajú, agg kapás, homályos szemedben
Mi csillog, miért sír?
S mért ásod oly búsan, mintha tenmagadnak
Ásnád s nem halottnak?
    „Annak, akit ide tesznek le pihenni
    Nincs földi gazdája,
    Nem siratja senki, csak én ejtek könnyet
    Majd koporsójára.
    Ezért ásom a sírt könnybeborult szemmel.”
    Ejnye… kit temethet ez az öreg ember?

Imakönyves zord pap, a feszület előtt
Kiért imádkozol?
A gyász oltáránál, mondd, oly sápadt arccal
Misét kiért hozol?
S circumdederumod mért hasít a csendbe
S fúl keserves könnybe?
    „Ha meztelen térddel s olyan földön csúsznék,
    Amely csontig éget,
    Elég az sem volna, mert holnap temetek
    El egy ezredévet,
    Érte zokognak a circumdederumok.”
    Nem igaz… nem lehet! … Egy királyért zokog!

Asztalos, sírásó és te hazug vén pap,
Ki az, kit temettek?
Durva koporsóban jeltelen gödörbe,
Ki az, kit betesztek?
Fiú, ara, testvér, vagy – mondjátok! – talán
    Az én édesanyám?!
    „Ezerszeges, nehéz, durva koporsómban
    Balsorsú nép pihen…”
    „Hatvanhárom fájú koporsót őriz majd
    A sírom mélyiben…”
    „Magyarok országát siratja bús imám…”
    Mit mondasz? … Nem igaz! … Hazám, szegény hazám!