Fáy Ferenc: Verses virrasztás

Ahogy most nézem gondtól megkopott,
sovány kis arcod, – ezt a földi mintát –
a kandeláber fénye vet lobot
a mennyezetre s ráncos homlokod
felett az árnyak lengnek, mint a hinták.

Most bennem élsz és így maradsz velem
a búcsúzásban. Én esetten, árván
figyellek és te fenn a végtelen
nagy térben járva lassítsz léptenden
s megállsz egy fényes, régi, égi járdán.

Felénk fordulsz. És nézel nagy, komoly
csodálkozással önmagadra hosszan.
S nem ismersz rá a vázra most, hogy oly
merev kis ránccá torzult a mosoly
a szájszögén. S az arc, mely púderosan

tekint feléd most ismeretlenül,
csak furcsa báb, – egy reklámkép e korból
a Halálról – mely föld alá merül,
hogy ott megkopva, újra emberül
tekintsen át az Úr felé a porból.

Én állok, nézlek némán, szótlanul.
De két szemed már nem hull kérdve vissza
tekintetembe. A kapocs lazul,
mert én a porból s te a kék azúr
egekből nézel tűnő álmainkra.

szozattv


szozat a tiszta hang Gaál plakat Életmű 30 Pál István Szalonna arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo