Tömörkény István: A bruder

Tizenegy éves volt, mikor elvitték innen Szegedről Bécsbe a bátyámat. Ott is maradt aztán időtlen időkig okos nagybácsik fölügyelete alatt, hogy embert faragjanak belőle.

    Én nem igen értettem meg akkor, hogy mi az, ha úgy gyermekkorban elszakad az ember a szülei háztól. Az érzelemim, amik akkor támadtak, mindössze bizonyos fokú irigységben kulminálódtak, hogy milyen nagyszerű lesz neki most az élet, mikor annyi ideig jár vasúton. Szabad lesz rágyújtani a cigarettre, regényeket olvasni, s nem kell újévenként köszönésre járni a nagymamához.

    Ő maga meg, mint az áldozatra szánt bárány, csak nézett bele a levegőbe és hallgatott. A ládája fenekébe berakta kedvenc dolgait, a színes üveggolyókat, amelyekkel a vár oldalában passoltunk, (körülbelül ott, ahol a kaszinó áll, de azon a helyen ezidőszerint csak passzolnak), a korcsolyáit, a nagy labdaütőt, ami hatalmas fegyver volt a métajátékban. Mintha bizony értenének a bécsi gyerekek valamit a métázáshoz.

    Azután elment a vasúton. Ha jól emlékszem, ott se voltam, mikor elvitték. Sokkal fontosabb dolgom akadt, a macskát lestem gumipuskával a szénapadláson, amelyik a galambjaimat pusztította. (A macskát sikerült is elpusztítani, de hát azóta a galambok is elpusztultak, a szénapadlás is elpusztult… mi értelme van most már ugyan ennek, hogy olyan nagyon jártam a macska után…)

    Később néhány hét múlva írta az első levelét. Erre nagyon emlékszem, mert szörnyű örömet csinált a házban. Mivelhogy azt várta mindenki a famíliában, hogy sír-rí majd a gyerek (nagyon anyás volt), meg hogy hazavágyik, meg hogy megütötte a homlokát… ki csókolja azt le neki ugyan ott az idegenben.

    Hanem bizony nem írt az ilyenféléről semmit. Csak egy kurta levelezőlap volt az egész!

             Mama!
       Küldjenek paprikát.
       Mert itten nincsen.

                         Zsiga

    Így kért eget a bennszülött szegedi vér a gyermekben. Szörnyű vadmagyar volt a fiú.

    És később se igen levelezte az itthont. Csak nagy néha, s ilyenkor mindnyája, köztük igen rövid férfiúi létemre magam is, élveztük az ő megnyilatkozó naivságát.

    Ámbátor igen ritkán jöttek az írások. Csak ha valami világraszóló esemény történt ott a házuk tájékán az Aspern-Brücke mellett, akkor küldött. Hogy ottan a saroknál két kocsi egymásnak szaladt, és az egyik fölfordult, és az nagyon nagy kár volt, mert tej volt benne, és a tej szétfolyt, és az emberek összefutottak, és ő az ablakból nézte, és az egyik ló szürke volt, a másik fekete volt… Istenem, mennyi tej… bizon.

    Ha aztán nagy néha kevés volt a levelezőlap, mert akkora betűi vannak neki, mint egy kisebb fajta boszorkánypogácsa, akkor ráírta: Nr. I. s folytatta a levelet a Nr. II. fölírást viselő kártyán, amelynek a Nr. III. lett a folytatása, olykor a Nr. IV. is.

    Később pedig meglátta valamely levélborítékon ezt a fölírást: Vis Arad, ennélfogva ő is ráírta katonás sorrendbe szedett levelezőlapjaira Szeged alá: Via Arad. Így aztán a mi levelezőlapjaink igen okosan érkeztek. Ma megjött a Nr. II. és Nr. III. Nagy öröm volt az, mikor este összeült a família találgatni, hogy mi lehet ezeknek az eleje, meg mi a vége.

    Pár évre rá azonban, mikor emberkedett, egyszer csak belekezdett a német levelekbe. Ezekből aztán én nem értettem semmit, de annál nagyobb volt a gyönyörűség otthon, s én, tudatlanságomnál fogva kizárva a bírálók közül, a sarokból sötéten bámultam az előrehaladott tudomány azon állapotját, amelynél fogva valaki németül is levelez.

    Ezután csak német levél jött pedig mindig, örökké csak német, amelyről nekem még csak sötét balvéleményem se volt, a fiú renegát lett, nem kért többé paprikát, s nem átallotta azt írni haza, hogy jól érzi magát. A németek közt!

    Így ment ez időtlen időkön átal, majd tíz esztendeig. Megszoktam már a bátyámat úgy tekinteni, mint valamely igen szükséges valamit ott Bécsben, akit talán sohse eresztenek onnan haza.

    Pedig hazaeresztették; mikor megtudtam, hogy hazajön, szörnyű örömem támadt, különben is már előrehaladott korú ifjú voltam, s igen sokat tartottam korú ifjú voltam, s igen soket tartottam a kézelőgombjaimra. Azonban a német nyelvből halhatatlan Ollendorf-Ney urak módszere szerint még mindig csak azon alapoknál állottam, amelyek a Vó iszt der Fáter kérdés és a der Fáter iszt im Garten feleletből állottak. Ez azonban nem akadályozott abban, hogy boldog örömmel ne várjam a bátyámat, akit én, ki a könyvekben mindig csak Fenimore Cooper indiánjai s egyéb vadállatai között kalandoztam, végtelen fölöttem álló férfiúnak tekintettem bokros utazásai s idegenben járt mivolta miatt.

    Nagy izgatottsággal vártam a kisváros (Makón) piacán, ahol akkor laktunk, a szürke téli délutánon a nevezetes és örök emlékű omnibuszt, amely akkor a vasutat pótolta, s amelyet most a kitűnő eleganciájú Arad-Csanádi Vasút igyekszik pótolni, de szapora késedelmei miatt nem bír; ködös alkonyat lett, mire a vén rozzant batár, mint egy részeg víziló bedöcögött a városba. a kocsis trombitált, hogy térjenek ki az útból, ámbár nem volt senki, aki szemközt jött volna, s különben se volt ott semmiféle út sem.

    Mikor megállott, s kinyitották az ajtaját, várakozva igyekeztem betekinteni jégvirágos ablakain. Legelsőbb egy finánc szállott ki, s a lépcsőn megállva, katonásan és mereven szalutált a főfelvigyázónak. A főfelvigyázó tekintélyével össze nem férőnek tartotta kivenni a kezét a köpönyegzsebből, s ennélfogva a finánc újra szalutált, még merevebben, mert mindenképp katona akart ő lenni, pedig csak finánc volt. S éppen harmadszor akarta ismételni a tiszteletadás ezen külső jelvényét, mikor lelökte valaki a lépcsőről mondván: Schaun’s das weiter kummans, sunst hau i ihna óbi!

    A bruder mondta ezt a tágabb haza nyelvén. Mert ahogy lelépett, egymásra ismertünk.

    -Serrvas, bruder – mondta kedélyesen.

    -Csakhogy megjöttél – mondtam én megilletődve.

    A bruder rám bámult hosszan, én félénken néztem vissza. Azután az öklével a homlokára csapott, s megindultunk hazafelé. Ő szótlanul ment, én bömbölve cipeltem utána botot, esernyőt, kalapskatulyát s egyéb társadalmi hiábavalóságokat; mert csak akkor értettem meg a fatális helyzetet, hogy én nem tudok németül, a bruder meg tisztára elfelejtett magyarul.

Szegedi Napló, 1891. nov. 8.

szozattv


szozat a tiszta hang jankocsm archiregnum1209 szekoko1227 szentmihálynap napéjnapfor kerecsen2018 Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf