Tollas Tibor: Az elítéltek

Fegyelmit kaptam ötvenhat nyarán,
mert integettem zárkám ablakán.
Föld alá kerültem, egy vaksötét
cellába, ahol fekete az ég.
Fekete hét, félkoszton, éhesen,
fény sem szivárgott át a réseken,
csak sarkvidéki fagyos éjszaka,
csontot dermesztett cellám négy fala,
nyirkos csendet lehelt rám. – Ég szakadt:
csattant a zár, ajtó nyílt, fény hasadt…

Ott állt az őr, jaj, már ismertem őt,
ki többször megvert esztendők előtt, –
most színlelet dühvel míg kiáltozott
a kőre meleg pokrócot dobott.
Nevem szólítva intett cinkosan:
– „Miért maradt a zárka piszkosan?” –
Előkerült a mosórongy, dézsa is,
rámmosolygott, – így látom még ma is:
a rongy alatt illatos csemege,
egy pöttyös bögre lekvárral tele!

Csak térdepeltem ott a küszöbön,
bennem öröm gyúlt, kívül fényözön
járt át, – ő szemmel, kézzel bíztatott,
ott ne hagyjam az ízes falatot.
– „Az asszony főzte” – súgta, nem emel
többé rám kezet, – csak felejtsem el!

Bólintottam, nem ő volt a hibás,
jobban félt nálam, meg ne lássa más:
a társa, tisztje, nyegle nyomozó,
kiknek gyilkos minden börtönlakó!
Letépte maszkját a boldogtalan,
először láttam: emberarca van.
Magába szállt, vak, könyörtelen
zsarnok eszköze többé ne legyen.

A gyilkos ítélt, foglár és fogoly,
bűnös, bűntelen sorsa összeforr.
Félhomályban, vallató föld alatt,
eggyé mosódott őr és szürke rab…
Beszédes árnyék, később is kísért,
– már együtt léptünk őr és elítélt.

szozattv


szozat a tiszta hang jankocsm archiregnum1209 szekoko1227 szentmihálynap napéjnapfor kerecsen2018 Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf