Jókai Mór: Anna keserve

/A Szigetvári vértanúk» című drámából/

Minden bánatnak van oltogató könyje,
Csak enyimnek nincsen!
Minden búhoz adott vigaszt, csupán engem
Feledt el az Isten.
Nem boldogtalan az, ki mondhatja másnak.
Milyen nagyon szenved;
Megfagyott fájdalom, meleg részvevésnek
Napfényén kienged.
Boldogok, kik félnek, a kik kedvesükért
Imádkozni bírnak:
És a kik gyászolnak, kik szerelmesüket
Átadták a sírnak,
A kik búcsút vesznek, hogy halni menjenek
Kik készülnek hozzá,
Hogy együtt haljanak, ajkaikon rebeg
Végső istenhozzád!
Azokat énnekem mind irigylenem kell.
Az én nevem özvegy,
Menyasszonyi fővel; tört virág, mely soha
Nem forr többé öszve.
Nem gyászoló özvegy, kinek férje fekszik
Nyugodalmas földben,
De kinek mátkáját menyegzőnek napján
Rabolták el tőlem.
Azt sem tudom él-e? Azt sem tudom hol van,
Mely ég alatt szenved?
Kétségbeesésem éjére a remény
Csak egy sugárt sem vet;
Török rabságában, nehéz rabigában
Kemény láncot csörget;
Gálya fenekéből, tenger közepéből
Óhajtja a földet.
Hulló csillagokban lesek hírt felőle
S repülő felhőben.
Forró sóhajtását hallgatom estenden
Susogó szellőben;
Várom visszatértét vándor madarakkal,
Tavasz virágával;
Virág, fű kizöldül; daru, fecske megjő;
Csak ő marad távol.
Imádkozni kezdek, de imám átokkal
Vegyül mindig össze,
Lehetetlen, hogy azt magasságos Isten
Magához eressze.
Hisz oly forrón kérem, jobban, mint az üdvöt,
Hogy őt újra lássam,
És aztán ne éljek, szívem szakadjon meg
Végső dobbanásban.
Lemondok üdvömről, mennyei hazámról.
Csak még hangját halljam!
Ez egyet add, oh ég! s aztán soha többé
Ne könyörülj rajtam!