Szép Ernő: Levél magyar hadifogolyhoz

Barátom, ismerősöm vagy ismeretlenem, bajtársam, ki a végtelen Szibériában merengsz magad elé vagy viruló olasz szigeten hervadozol, kinek fáradt alakja és halvány arca jön elém, mint ködfátyolképen, tehozzád vágyakozom szólani, hátha ez írott szavak elhangzanak odáig. Hátha ez a neked tiltott honi újság valahogy a kezedbe kerülhet, talán a csomagoló papírosok közt, talán, mint leleményesen rejtett dugáru, mint valószínűtlen véletlen, mint csodákon át végződött fehér madár ereszkedett le tán elébed s te elolvashatod. Milyen jól eshetnek neked az újság nyomtatott betűi, melyekből Magyarország harangjai harangoznak s dal kél és sóhaj száll. Ugye milyen üdvös a szó, ugye milyen áldás a betű. Ugye milyen jóféle hang hallik szívedbe ebből a fekete nyomtatásból, amelyben valaki, aki se inged se gallérod, kérdez: hogy vagy?
    Te írod haza: jól érzed magad. Neked tilalmas a vallomás, a harag és keserűség és panasz neked tiltott dolgok. Itt-ott a szellem nyomorában kiravaszkodott hamis szavakkal csened sok hadijelzéssel és pecsételésekkel érkező levelezőlapodra, hogyha koplaltok, fáztok s embertelenül bánnak veletek. Te szenvedsz, pedig ártatlan vagy, te fogoly vagy, pedig nem botlott férfiú vagy s tagja egy szabad és győzelmes nemzetnek. Te Európában születtél s elfoglaltad itt sorsodat s most mióta és mióta egy más földrész egén álmélkodol. Te tudod, hogy a napok elmaradnak a hátad mögött s nem jönnek megint bocsánatkéréssel elébed. Te alvás nélkül való éjszakákon s alkonyatok csüggedt unalmában már föleszméltél és te kitaláltad már, hogy az élet véletlen és benne minden véletlen.
    Te fölmentetted magadat pályádnak és életkorodnak kiszámított programja alól. Te megköszönöd a felgyulladó napot és elfogadod a leárnyékozó estét. Te megfoltozod idődet váratlan munkával, s megtanulsz hangszeren játszani, s magad fabrikálsz neveletlen zeneszerszámot, tamburát és furulyát, s polírozatlan sakkfigurákat és táblát készítesz, vagy dominójátékot, durva kis falapokból, amelyekbe a pontokat tintával pingálod, vagy tüzes dróttal égeted. Tucat kártyát is szerkesztesz s rajzolsz, ha a kártyacsomagot nem sikerült a hátizsákban magaddal hozni. Te idegen nyelvet tanulsz, amelyet nem óhajtottál s nyelved csodálkozva tapogatja a jövevényszavakat, amelyek az idegen nemzet millióinak és millióinak kihűlt ajkain elhaltak már. Te sokat sétálsz, és te mindig ráérsz és nézted sokszor sokáig az előtted álló fát és a horizont halovány hajlatát és te hosszúkat gondolkozhattál. Teveled észrevette magát a természet, szórakoztatott, foglalkoztatott s megtérített és te hiszel már a költőknek, akiket gyermekkorodban szavaltál s később nem olvastál, vagy nem sokat adtál rájuk. Már nem csodálod úgy, hogy valaki jajveszékel, akinek nem fáj a foga, s bánatot mond, mikor nem hagyta el a szeretője s beléragad a halálba értelmével, mikor egészséges, mint a makk, s minden őt kérdezi, s mindennek ő felel, s érted már, hogy érezheti szívében a dúslakodás, fenség és boldogság pillanatait valaki, akinek semmije sincsen. Te már érted a költőket, akik a világ békéjében elszenvedték a világ háborúját, s akik ma könnyeiket az íróasztal fiókjába hullatják. Te most barátja leszel annak, akinek bajtársa voltál és barátodnak testvére leszel. Te elmondod reggel álmodat és este életedet. Te bizalmas és őszinte vagy. Te kiismered magad a beszélgetés patikájában, - te tudod a szavak karátjait, mint az aranyláncokét. Te sokat sóhajtasz és megfigyelhetted, hogy a sóhaj följebb emeli a szívet és közelebb hozza fejhez. Te rákaphattál arra a szédelgésre, hogy könnyíteni tudj a másiknak a szívén, mikor a tied épp a legnehezebb. Te megszerethetted a jóság erősítő és üdítő sportját. Te sokszor bemégy a tréfa és játék bazárjába.
    Érdekelni fog talán, hogy a félkarú Cervantes Mihály, aki öt évig sínylődött már hadifogságban, ez alatt az idő alatt írta a Don Quijote című nagy könyvet, amelyen a legtöbbet lehet könnyezni s a legtöbbet kell kacagni.
    Óh, Oroszország keletén oly közel vagy Japánhoz s eszembe jut véletlenül Buddhának egy mondása, szeretném közölni veled, ha nem ismernéd: „A szerencsétlenségek az életben hegynek csúcsai, ha az ember a legmagasabb csúcson van, megpillantja maga fölött a tiszta eget.” Nekem ez nagyon tetszett.
Mennyire lemélyedt és elnyújtózott lehet egy-egy érzés benned. Oly kíváncsi vagyok azokra. Milyen kút a te lemondásod. Mily végtelen hosszú tud lenni a te reményed sugara. Milyen ezerszer imádandó gyönyörű hazát látsz a honvágy kék messzilátóján. Menyasszonyod az ablakban vár. Feleséged van? Ő a türelem és epekedés ízeit ízleli, s szépsége az álom üvegházában nem hervad, míg hazatérsz.
    Várunk tégedet. Szenvedéseidet összegyűjtöd és hazahozod és mesélsz és beszélsz majd. Csönd lesz az országban, mindenki titeket hallgat. És mindent felírnak rólatok „vaspennával és ónnal a sziklafalba” – ahogy a Bibliában mondódik a Jób könyvében.

1916