Rakovszky József: Üzenet a falon át

A szenvedés kemény kövéből
emelték börtönöm falát.
Kopogtatok, sóhajtozok
kietlen éjszakákon át.
Magam vagyok, mint bús halott
setét gödörbe’ lent,
s mint átokverte alvilág,
úgy hull reám a csend.
– Feleljetek vizes falak!
Kopogjatok szomszéd rabok!
Szólalj meg testvér odaát,
hisz én is rab magyar vagyok!

Kiáltok, s zeng a néma cella,
míg fenn a légben varjú száll.
Sok ifjú lét imitt-amott
elfogy, mint vékony gyertyaszál.
Felhők között egy sas suhan
hazája végtelen,
nem ismer szárnya láncokat,
mint két sovány kezem.
– Beszéljetek vizes falak!
Jelezzetek szomszéd rabok!
Szólalj meg testvér odaát,
hisz én is rab magyar vagyok!

De hallga csak? Megjött a válasz:
– Köszöntlek testvér! – szólt a jel.
– Hazád hazám, és érte halni
ütött az óra, menni kell!
– Isten veled, oh légy erős! –
kopogtam át neki.
És nyílt a zár, és ment a rab
lelkét lehelni ki.
– Zokogjatok vizes falak.
– Gyászoljatok szegény rabok!
Meghalt egy testvér a honért.
S holnap tán én is meghalok!

– Mégis! Ne féljen egy se’ köztünk,
dicső a vértanúhalál!
Minden kiömlő szenvedésünk
hóhéraink fejére száll!
Eljő majd véres szent Napunk,
s bosszú Istene.
Attól lesz izmos és szabad
rab milliók keze.
Az támaszt szörnyű nagy vihart,
hogy hullnak majd a csillagok,
s a szolgaság romhalmain
szétmorzsol minden zsarnokot!

                                    Pilis, 1955. II. 13.