Tűz Tamás: Íme, barátra lelék

Ha lábra áll a szél s paskol tetőt, zsalut,
kibontakozhatsz-e a szürkeségből?
Ebből a bágyadt őszből lesz-e még kiút,
vagy tested már a temetők felé dől?

Apróra szaggat villám, mennydörgés, eső
s te elterülsz a földön szétziláltan,
mint kinek semmi dolga már a létező,
fehérre mosott, zajgó szép világban.

Már most félárva vagy, űzött, kiforgatott
ebből és abból, éhes, szúnyogvékony,
a szélárnyékba bújsz s titkon fontolgatod,
merre is visz a tántorgó keréknyom.

Kasza vérezte föl Achilles-inadat,
piroslanak a gabonakeresztek,
fölkel a napkorong, lángol a pirkadat.
Valaki rádhajol. Tegezni kezded.

Íme, barátra leltél, megtaláltad azt,
akit keresve bár, sose reméltél.
Fütyült a részeg szél, zörgött a vén haraszt,
tavaszra nyár jön, hűvös őszre szép tél.

Jégtükröt tart eléd, hogy bámulhasd magad,
megcukrozza a fákat könnyű hóval
s ki ég felé röptetted botor vágyadat,
beéred boldogan a láthatóval.