József Attila – Vágó Mártának

vagomartaPest, 1928. december 15.

Mártikám, megállapítod, hogy gyűlölködő hangú a levelem, de nem próbálod megérteni, hogy miért. Sőt egész levelemet nem érted. Hogy miről való lemondásomat követeled? Abban az írásodban, amelyben a 2 fontot visszaküldted, írtad, hogy figyelmeztetlek, hogy Istenke csavargójának lenni szép dolog, de akkor csakis azt szabad választani”. – Holott fogalmaim és képzeteim szerint Istenke csavargójának is lehet felesége. Továbbá írtad „zavarosságaimról” való lemondásomat, holott zavarosságaim csupán a jelzett társadalmi felekezet szellemiségétől való eltérülések és nem zavarosságok. Te a svádát összetéveszted a szellemi tisztasággal, a svádátlanságot pedig a zavarossággal, noha a szellemi tisztaság nem is jelentkezhet ignotusi svádában, mert éppen mivel rendszeresség az egzisztenciában, az egész egzisztencia minden fogához és fokához kapcsolódik, tehát nem könnyed és nem káprázatos: nem eklektikus, holott csodálatosképpen az eklektikus a zavaros. Azt kívántad tehát, hogy hasonló legyek olyan emberekhez, akiktől lényegileg különbözöm, szerinted hátrányomra, szerintem előnyömre, de mindenesetre minőségileg.
    Hogy soha eszedbe nem jutott engem valahová is követned, ez tény. A „valahová” pedig nem muszáj szükségképpen „sógorom házát” vagy apád „ellenszenvvel nyújtott támogatása kereteit” érinti. Kétségtelen, hogy házasságunkat nem képzelted el másként, mint hogy abban is a mainak megfelelő társadalmi pozíciód legyen, mindjárt kezdetben. Tény az, hogy amikor én mindenképp spekuláltam, hogy milyen módon csinálhatjuk meg házasságunk a lehető legszerényebb alapon minél előbb, akkor te megelégedtél a jövő zenéjével. Ha pedig erre azt mondod, hogy ez csak irrealitás lehetett, úgy olyképpen áll a tétel, hogy nem voltál hajlandó engem követni az irrealitásba. De nemcsak az irrealitásba. A realitásba sem, hiszen íme kezdetét veszi állásom állítólag 400 P havi fizetéssel, amiből csodák csodája kettőnél többtagú tisztviselői családok is megélnek. Ám ha ez kevés, úgy te is kereshetsz, kértelek volt, hogy a „szociális munka” helyett tanulj angol levelezést. Apád valószínűleg el tud helyezni, ha akar, ugyanott, ahol engem, még ezután is. Ezzel szemben te mint fait accamplit említed, szeptemberig Londonban maradsz, és akkor egy évre Németországba mégy, mert ott Alice Salomon stb. Szegény zavarosságom pedig meg van győződve, hogy találkozásunknak és házasságunknak ebben a másfél évvel való kitolásában nemcsak Alice Salomonnak és nemcsak Drehr államtitkárnak, avagy tutorodnak van része. Ezzel szemben te az idevágó befolyásokat gondosan titkolod előttem, de nemcsak hogy titkolod, hanem egész németországi utadat a legkecsegtetőbb színekkel ecseteled, szinte elvárod, efölötti örömömben ugrándozzam és kerengjek.
    Hogy pedig nem tartozol semmiféle társadalmi osztályba? Én társadalmi cselekedetett mondtam, ami olyan embercsoportot jelent, amely a világgal, társadalommal, szellemiségekkel és egyebekkel szemben való hitében és hitetlenségében egyívású. De ha már osztályt említettél, úgy osztályhoz is tartozol, mert amint tudod, az ember osztályhelyzetét társadalmi-gazdasági helyzete szabja meg. Hogy pedig melyik társadalmi felekezethez tartozol? Ahhoz, amely ellenem irányuló hadjárataként oly sikeresen hatott reád. Ha nem tartoznál hozzájuk, úgy nem hatottak volna rád, hiszen érveiknek semmi komoly igazságalapjuk nincs. Nyugodj meg tehát, van talaj a lábod alatt, társadalmi talaj, annyira, hogy amint a tapasztalat mutatja, oly erősen hat, hogy elhagyni és megtagadni nincs is erőd. Annyira van, hogy ellenem véded őket, és nem engem őellenük.
    Hogy Mannheim és apa pártolták Zürichben a dolgot, az természetes. Jókedvű voltál és nem akarták örömödet szegni, hiszen úgyis Londonba utazol egy évre, és egy év hosszú idő, azalatt még sok mindent ki lehet találni. Mannheimre vonatkozólag még annyit, hogy kérdezd meg tőle, hogy 10 vagy 12 percig beszélt velem, mert én nem tudom pontosan. Együtt voltunk ugyan majdnem háromnegyed óráig, de a Palival vitatkozott, és én két szót ha közbeszóltam, mert őt vizsgálgattam. Mindenesetre, ez a 12 perc semmit sem jelent, hiszen leveleid szerint ő olyan zseniális, hogy egy emberrel kapcsolatban annyiban tisztában van mindennel ennyi idő alatt, hogy nyugodt lélekkel dönthet sorsa felől. De hát mégiscsak tájékozódott, és helyettem beszélt, rólunk, másokkal. Talán éppen Ferenczi Izsóval, hiszen Ferenczi Izsóval együtt nevelkedtem, együtt jártunk iskolába, tehát ő csak igazán ismer.
    A népszavazás szintén tény. Mert nem népszavazás-e az, hogy elhatározásodat idegen emberek véleményétől, szavazataitól teszed függővé? Ha pedig ez nem nevezhető népszavazásnak, úgy csak azért nem, mert a népszavazásnál elképzelhetetlen az, ami itt történt, hogy énreám egyetlen szavazat se essen.
Apát a legteljesebb mértékben megértem és becsülöm, sőt még vigasztalom is magamat azzal, hogy máshoz sem adna feleségül. „Előbb próbáltad őt vigasztalni, meggyőzni, aztán írtál neki hidegen, sőt egyáltalán nem, aztán kezdődött a nagy bombardírozás minden oldalról.” – Természetes. Apa rájött, hogy a társadalmi felekezet jobban fogja a bennelévőt, mint a család.
    Amit a művletségről írtam, azt félreérted. De nemcsak ezt, hanem magát a műveltséget is. Én nem képzelem azt, hogy az emberek azt hiszik, hogy a műveltség pótol mindent. Én a már említett társadalmi felekezetről beszéltem, amely szívesebben veszi, ha az ember tanult dolgokat ad elő. A műveltség pedig nem érdeklődést jelent, hanem könnyen kezelhető, már megszerzett adathalmazt, amelyet lehet, hogy érdeklődés előzött meg. Azt írod: „Csak különc, érdektelen, tragikomikus lehet az a szellemi élet, amelyik nem érdeklődik aziránt, mások mit tettek, gondoltak, és küszködtek.” Tévedsz. Ez nem különc, nem értéktelen és nem tragikomikus szellemi élet, mert ilyen szellemi élet nincs és leképzelhetetlen.
    Felháborodsz azon, hogy föltételezem, miszerint nem tudod a társadalom fogalmát definiálni, ámbár azt is mondtam, hogy a szociológusok sem tudják. Felháborodsz, és mégis a következőket mondod: „Minden szociológus könyve vagy előadássorozata legelején leadja egészen közhelyszerűen közérthető (!) definícióit, akár szinonimájának tekinti az emberiség szónak (!), akár azt mondja, hogy a társadalom egy kultúrközösségbe tartozó nemzetek, osztályok, csoportok összessége.” Erről azt mondod, hogy közérthető, holott a legjobb akaratom ellenére sem értem. Hanyatt-homlok hemzsegnek benne a minőségek, amelyek végül is mennyiséget adnak ki. Holott ha a társadalom nem külön minőség, úgy egyáltalán nincs is.
    Nem „vádoltalak”, hogy velem nem törődtél, csak magaddal, csupán megállapítottam. Ha te törődésnek nevezed azt, hogy leveleztél Ferenczi Izsóval és nem tudom kikkel, úgy egyetlenszavam sincsen. És a törődést nem is úgy értettem, ahogyan egy szegény fiúval, avagy okos gyerekkel, tehetséges rímnökökkel törődnek, hanem amint azt szerelmesével teszi az ember. Ebben az értelemben pedig igazán nem jelenti a törődés azt, hogy az ember az „élet és halál kérdéseire” szerelmese nélkül keresi a választ. Hogy Londonba megy, hogy aztán Németországba menjen és jó Isten tudja még hová. Ám jó, törődtél velem, igaz, de magad sem vonhatod kétségbe, hogy többet törődtél a rólam szóló és körülöttem rajzó, úgy látszik sikeres ellenvéleményekkel.
    Azt írod: „És ha nem volna itt ez a világ, ez a reális világ, hanem valahol egy metafizikai síkon élnénk…” A többit (amire a ha vonatkozik) nem idézem, mert megint azt válaszolod, hogy gyűlölködő vagyok, pedig csak szomorú. Erre vonatkozólag csak annyit, hogy tévedésben vagy, mert igenis „metafizikai síkon” is élünk. Különben nem élnénk.
    „Te is menekültél volna, ha tudtál volna.” Nekem eszembe se jutott, míg te próbálkoztál is vele, mint ezt megírtad volt.
    „Tudtuk mi első perctől fogva, hogy halálra van ítélve a mi szerelmünk, hogy gyöngék vagyunk az egész világgal szemben, ami nem akarja.” – Látod kicsi, hogy nem vagyunk gyöngék, ha erősen szeretsz, ha igazán szeretsz, amint azt mondottad, hiszen ha nincs benned az a hagyományos női ingatagság, ha arra a pergőtűzre csupán a válladat vonogatod, akkor már rendben van minden. Nagyon jól tudod, hogy nem az ellenző világon, hanem rajtad fordult meg minden, annál is inkább, mert ez az ellenkező világ nem parancsolt rád, hanem csupán folyamodott hozzád, és a döntést mégiscsak rád bízta. Én csupán veled szemben voltam gyönge, ami természetes: ketten pedig csak olyan fokig voltunk gyöngék, amennyire te gyönge voltál. Ne feledd el Márti, hogy rajtad fordul meg és ma is tőled függ minden. Még „gyűlölködő” levelem hangja is. Németország is, szerelmünk is, házasságunk is. Én a szerelmet vettem realitásnak, a házasságot csupán az együttélés törvényes formájának, te pedig a házasságot veszed realitásnak, a szerelmet meg valamilyen irrealitásnak, amivel számolni nem kell.
    Amikor azt mondtam, hogy nem tudom magam férjnek elképzelni, az nem is jelenthetett mást, mint hogy nem tudom magam olyan embernek, olyan párnak elképzelni, aki azért csókolja meg kötelességből a feleségét, mert erre ígéretet tett egy államhivatalnok előtt – ez csak azt jelenti, hogy a házasságban is szerelmes ember maradok, de nem intézményesített szerelmes ember. Továbbá ijesztettelek legbízóbb perceidben, hogy ha a feleségem leszel, akkor már én leszek fontosabb neked, mint te nekem stb. Ha igazán szeretsz, úgy nem tudom, ez miért befolyásol, hiszen akkor már most is csak abban versengzünk, hogy ki fontosabb a másiknak. De hát te nem a szerelemre támaszkodol, hanem a realitásokra, és így figyelmeztetlek arra, hogy ez így lesz mással szemben is, és a házasságon kívül is, ha azt igazán szereted. Ha pedig nem szereted, úgy nem, de akkor a szerelmi érintkezés már a züllöttség egyik faja.
    „És nem vagyok elég erős, nem tudok senkinek fölébe helyezkedni, minden vélemény, minden indoklás elég ahhoz, hogy gondolkodásra, kételkedésre, újra és újra való öntépésre indítson, és oly messze, oly absztrakt vagyok…”
    Pedig tőled függ minden. Az is rajtad fordult meg, hogy olyan messze vagyok és olyan absztrakt.
    Tudom, hogy most már nem szeretsz, írod is, hogy nagyon-nagyon, végtelenül szerettél – így mondod, múlt időben. Én nagyon szeretlek most is, minden ingadozásod és mindenek ellenére. Félre sem vonulok, nem is lépek elő, vagyok és leszek, ahol, ahogyan hagysz. Csókot sem fogok kérni és most már soha, de ha szólsz, megölellek. Történni fogok csupán, úgy és ahogyan akarod.

                                    Ölel Attila

szozattv


szozat a tiszta hang Gaál plakat Életmű 30 Pál István Szalonna arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo