Erdélyi József: Március tizenötödikén

Március tizenötödikén
nemzetiszín kokárdát tűztünk,
himnuszt és szózatot énekeltünk,
szavaltunk, hittünk, lelkesedtünk.
Örültünk a szent szabadságnak,
nem is volt lecke. Künn a sár
fénylett és a templom előtt,
nagyot szólt az üllő-mozsár.

Március tizenötödikén,
a tanító szépen beszélt
Kossuthról és Petőfiről…
A faluban honvéd is élt,
egy valóságos negyvennyolcas,
Bem-apó katonája volt,
és Világos után sokáig
az erdők mélyén bujdokolt.

A puszták mélyén bujdosott…
Az utolsó házban lakott,
a temető felé. Kiült és
élvezte a tavaszit is,
mag, nemzeti zászlók alatt,
ki nem kísértük énekelve,
mint valami nagy-nagy urat…

Március tizenötödikén,
eszembe jut a jó öreg,
Halász, a negyvennyolcas honvéd,
csodálatos ifjú sereg,
Bem-apó öreg katonája…
Úgy reszketett öreg feje,
öreg keze, és könnyben úszott
piroskarikás kék szem.

Mintha siratta volna mindig
a szabadságot… Motyogott,
Bem-apóról, Piski-csatáról,
s úgy örült, hogy felragyogott
a mi szemünk! Mert mi szerettük,
tiszteltük a hős öreget,
s ő látta bennünk feltámadni
azt a szép ifjú sereget…

Március tizenötödikén,
míg élek, őt emlegetem,
a vén Halászt, ki negyvennyolcról,
nagy időkről beszélt nekem,
reszkető fejjel-kézzel. Könnyes,
piroskarikás kék szeme
az én nemzetiszín kokárdám,
s halk szava ünnepi zene.

Himnusz, szózat, talpramagyar
az ő sírjából zeng elő,
mint halhatatlan, minden poklon
diadalmaskodó erő.
Kilép a gyászos temetőből,
bevonul minden faluba,
minden országba, minden szívbe,
mint egy megváltó, szent csuda.

                                                           1936