Tömörkény István: Masa sógor
Masa sógorról leginkább az az anekdota ismeretes, hogy a város közgyűlésén, mikor ott a Dugonics-szobor felállítása szóba került, lovas szobrot indítványozott, mert ő úgy látta „Karlszbád fővárosában”, hogy ott is lovon ülnek a szobrok.
Volt azonban neki ezenfelül sok egyéb jeles dolga, mert tudákos ember volt Masa sógor. Ehhez a tudákossághoz, meg ahhoz, hogy mindenbe beleszóljon, a gazdagsága révén jutott.
Voltaképpen egyszerű középsorsú ácsmester volt az a Masa, akit egy véletlen vállalata tett vagyonossá. Mikor az osztrák vasút-társaság a szegedi tiszai vashíd építését tervezte, Masa megsejtette, hogy oda nagyon sok gerenda és fenyő kell majd építőállásnak. Hitelen elment Erdélybe, ott előnyös szerződést kötött erdőbirtokosokkal, s mikor a vasúttársaság kihirdetette a pályázatot, csakugyan Masa volt a legolcsóbb vállalkozó a fa szállítására. A vállalatot teljes rendben végezte, ami annyira megnyerte a vasút tetszését, hogy állandóan ő maradt nála fafélékben a szállító.
Vagyona így igen felszaporodott, s ez időtől kezdve szerepelt közügyekben. A pénzével alig tudott mit tenni. Egyszer hintót rendelt Bécsből, de mikor megérkezett a hintó nem akarta lefogadni. Mert azt mondta, hogy nem lehet az rendes kocsi, amelyiknek nincsen lőcse.
De azért mégiscsak beleült a hintóba. A hatvanas években a Ligeti-féle választás alkalmával, mikor a fölvonulás történt a városházához, az ő hintója vitte Ligetit. Természetesen Masa sógor is ott ült mellette, s az egyik kezét nagy negédesen kilógatta a hintóülés párkányán. Ezt azért tette, mert drága gyémántgyűrű volt az ujjára húzva, hát hadd lássa a nép.
A nép öröme pedig a választás eredménye fölött oly nagy volt, hogy még Masának a kocsiból kilógó kezét is csókolták.
Erre az egész úton mód felett büszke volt Masa. Csak akkor döbbent meg, mikor észrevette, hogy a drága gyűrű hiányzik az ujjáról…
Mert bíz azt a nagy diadalmi mámorban lecsókolta onnan valaki.
A rókusi tó, amelyet most is kiad a város halászatra bérbe, a hatvanas években is termelte már a halat. Hogy ki volt az, aki az első pár harcsát, potykát belevetette: nem tudni, annyi azonban bizonyos hogy hal már akkor is volt bene bőven. Nagy és mély tó az, abba már igen sokan haltak bele. Eleinte a környékbeliek halászgattak ott, míg aztán a város észhez kapott, és értékesíteni akarta azt a halászatot.
Az úgy a közgyűlés elő került, ahol nagy vita támadt fölötte. A gyűlés tagjai két pártra szakadtak.
Az egyik felekezet azon volt, hogy a tó halgazdagsága a város tulajdona, azt hát értékesíteni kell, mert kár, ha a vagyon parlagon hever. Azt tehát ki kell adni bérbe.
Ellenben a városi orvos s más orvostagjai a közgyűlésnek mind fölszólaltak a tó halászata ellen. Azt mondták, hogy a hal, ami onnan kikerül, veszedelmes az emberi egészségre. Hogy a tó vize állott, nem tiszta, abban a hal sem tiszta; hal különben van a Tiszában, hát nem kell tóból szedni.
Szóval nagy háború keletkezett a gyűlésen. Nem is tudott a kérdésen eligazodni senki.
Masa sógor ekkor fölállt, és kijelentette, hogy neki közbevető indítványa van, amellyel megelégedhetik minkét fél.
Kíváncsian kérdeztek, hogy mi volna az az indítvány.
Masa sógor így formulázta meg:
-A tóbul szögedi ember halászhat. De azt a halat, akit a tóbul kifognak, csak dorozsmai embörnek szabad eladni.
Szegedi Napló, 1901. nov. 10.
