Sajó Sándor: Vagyunk még magyarok

A Magyar Tudományos Akadémia Farkas-Raskó-jutalmával kitüntetett költemény

Vagyunk még magyarok,
Szomorún, titkon álmodók,
Kik olykor-olykor összebújva
Levetjük lelkünk álruháját,
Megoldjuk nyelvünk bús bilincsét,
S halk szárnyalású szóra nyílva
Beszélni kezdünk minmagunkról,
Sokszázados sok szenvedésről
S elmondunk mindent, ami fáj…
Megülünk erdők néma árnyán,
És bánatunktól ittasultan
Oly hangos jajra csordulunk,
Hogy megvonaglik rá az erdő
És visszhangozva zeng belőle
A régi magyar siralom,
És minden gyász és minden átok,
Mely Mohács óta ránkszakadt…

Vagyunk még magyarok,
Kik vidám, hangos mulatók közt
Zordak vagyunk és szótlanok,
Mint völgy felett a bércorom,
Mely kéksötéten áll magában,
Felhőfályollal homlokán;
Kik testvérek vagyunk a búban,
S megleljük egymást mindenütt,
Mert rajt’ felhődzik homlokunkon.
Vagy megvillámlik a szemünkben
A szívbe fojtott keserűség
Hiába titkolt gyászjele…

Vagyunk még magyarok,
Kik álmatlan nagy éjtszakákon
Még töprengünk a haza sorsán:
Feketeszárnyú honszerelmünk
Átsuhan bércen, rónaságon,
Jajongó búval költögetve
Egy nép haldokló Istenét…
Vagyunk még magyarok,
Kik töviságyon hánykolódunk,
Agyunkat csattogó patával
A kétség száguldozza át, –
Kik nem akarunk megnyugodni
Az iszonyatos gondolatban,
Hogy a mi sorsunk lobogója
Örökké árván csüggedezzen
A lemondások csonka tornyán
És soha többé ne lobogjon
Egy diadalmas új szabadság
Merészen zúgó viharában!…

Vagyunk még magyarok,
Szűz magyarságú szent pogányok,
Kik olykor-olykor összebújva
Levetjük lelkünk álruháját,
Alázatunknak köntösét, –
Megoldjuk nyelvünk bús bilincsét
És tehetetlen bánatunknak
Haragos üszkét lángra szítva
Nagy átkok izzó fergetegjét
Zúdítjuk ama sziklakőre,
Mely végzetünkül áll utunkban
S melyet szétzúznunk nem lehet…
Vagyunk még magyarok,
Keservek néma hordozói,
Kik úgy imádkozunk az égre,
Hogy bocsássa meg vétkeinket,
De ne tűrje, hogy ellenünknek
Mi azonképpen megbocsássunk,
Mert Istenek mi nem vagyunk…
Férgek vagyunk csak, megtiportak,
Keservünkben már azt se tudjuk,
Imádságunk hogy jó-e, rossz-e, –
Merjünk-e hinni jobb jövőben,
S nem volna-é jobb leborulva
Csak sírni, sírni végzetünkön,
Hogy mért születtünk magyaroknak.

Vagyunk még magyarok,
Szomorúk, némák, álmodók…

Óh, Uram! hitet adj nekünk,
Hogy születik még nagy idő
S lehet még egyszer azt üzenni, –
Hogy bánatunkból fölriadni,
Vergődésünkből szárnyra kapni,
Szabadságunkért harcba menni
Leszünk még magyarok!

                                                       1912

szozattv


szozat a tiszta hang PozsonyiCsata Határterületen szolgálnak Ordo liturgicus Budapestinensis KONDOR_MEGHIVO
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo