Bella István: A Föld-, Hold-, Égember elsiratása

Anyám, édesanyám,
fölnevelő dajkám,
földnevelő dajkám,
az éj közepéből
véled hogy is szóljak?

vilagfa Ha virágul szólok,
csak virágod érti,
ha levélül szólok,
lengő lombod érti;

Szólhatnék mezőül,
csak a fű figyelmez,
égi legelőül,
csak eső, s földpára,

s a füvedző tenger,
meg a napnyüves hó,
s az fönnen járó
űrlegelő csillag.

De te nem is hallasz,
talán meg se hallgatsz,
mintha nem is szólnék
hallgatvást is hallgatsz.

Apám, édesapám,
én-holt édesapám,
én-hold édesapám,
a föld közepéről
véled hogy is szóljak?

Virágul ha szólok,
fagyszádszéle lefagy,
ha ég-föld-rengésül,
tested odébb úszik.

Hajadul ha szólok,
oszló füved hallja,
ha égi mezőül,
csak váladék-párád.

Színedként ha szólnék,
a kérődző bomlás
büffenő bugyrából
szállasz föl, szivárvány.

De te, hófüst, hallgatsz,
puskatus-test, hallgatsz
virágtajga, hallgatsz,
megfagyott tél, hallgatsz.

Anyám, s édesapám,
földbölcsőm, éjfélfám,
és te édes fényfám,
főmtül való fejfám,
szerelmetes fiam,
és kinek is szólnék?

Ha a földnek szólok,
csak ringat, csak renget;
Éjfélnek, ha szólok,
holdlombja inog csak;
ha fénynek: géntükröt
tart elém, én-tengert.

Mostanul ha szólok,
múlt-nyelvem makog csak,
a Rima-óceán,
jövőtőgyű tenger,
a világ-világa-
-ringó-idő néma.

S ti is, három-éden-
-hazák, ti se szóltok,
csak hallvást hallgattok,
mint az űrbéli jajt,
földpulyácska majmot,
meglett lelkű lények.

Apám, édesapám,
Én-zúgó éjfélfám,
magamvágta napok
év-ágas grádicsán
fölmegyek most hozzád
a holtak hajába,
naplomb koronádba,
sejtem sudaráig.

Ha innenül szólok,
halálod is meghal.
Halálul ha szólok,
írmagod se hallja,
szólok hát életül,
hetedízig óta,
hetedíziglenig.

De te csak magadban,
magad-rengetegben,
csak a halálmohás
derekad mutatja
merre is van az én
hiányom hiánya,
hiányaim híja,
az a hajnalcsillag.

Anyám, édesanyám,
földbölcsőm, én-hazám,
aki csak most születsz,
most születtetsz bennem,
mit tettek tevéled,
tested, hogy kihordtam
humuszszerveimben,
s szültenek halállá.

Váltál vérből vérré,
vérből félő dérré,
dérből élő érré,
elvetélt kenyérré,
kit faggyal szántottak,
tél-télbe vetettek,
jéggel boronáltak,
télgyökereztettek;

kín- s bűncsíra-konvoj,
kalásza is konkoly,
akit úgy aratnak,
mintha aratnának
télben deli búzát,
élni érdemtelent,
mert szála is üszkös.

Duhog a hó, duhhan,
lánctalpa csikordul,
és iszonyú szája
fal embert és fajtát,
engem is emétget,
s nől hasas télasztag,
hóemberségpelyva,
föreklélek füstöl,
fuldokol, ki éli,
s ha nem: hóság fujatja.

És te, édes fényfám,
főmtül való fejfám,
szerelmetes fiam,
kit, napvilágföldid,
magyarul szólítok,
hogy beszéljek véled?

Siketnémák-jellel?
Ég-föld mammogással?
A vak végtelenség
csillagmilliárdja
braille-írásával,
bolygók betűivel?

Tudsz-e még világul,
Földül, Európául,
Édeneden tudsz-e,
tudsz-e még hazámon:
„ólom,alom,álom,
élem”; s ha döglégyként
döngök, mondd, meghallod
élő elhullásom,
föld-dongódög hangom?

De te fényfám hallgatsz,
génemtükre hallgatsz,
éntengerem hallgatsz,
te elektronbéklyós
Te Szaturnusz-gyűrűs
világ vőfély, hallgatsz.

Földbölcsőm, éjfélfám,
szerelmetes fényfám,
főmtül való fejfám,
hazámban hazámul,
földemben földemül
száműzettek engem
én-szibériámba.

Holdsarjúja voltam,
napvilágsarj voltam,
űr vályog gödrében
sárló por, megszálltam.

Vizem eget gyűjtött,
földem port és napfényt,
sugarával a nap
megköpdöste testem,
a mezítlábas hold
meg csak megtaicskált,
hogy lehetnék vályog
a világ aljában.

Telne is egy házra.
De ki lakna benne?
Szanaszét-szócsontok,
csönd és elmálló éj.

Meg az az egy fűszál,
ki kinőtt belőlem,
hold lágujjközéből
az éj közepibe.

1979