Bella István: A Föld-, Hold-, Égember elsiratása

Anyám, édesanyám,
fölnevelő dajkám,
földnevelő dajkám,
az éj közepéből
véled hogy is szóljak?

vilagfaHa virágul szólok,
csak virágod érti,
ha levélül szólok,
lengő lombod érti;

Szólhatnék mezőül,
csak a fű figyelmez,
égi legelőül,
csak eső, s földpára,

s a füvedző tenger,
meg a napnyüves hó,
s az fönnen járó
űrlegelő csillag.

De te nem is hallasz,
talán meg se hallgatsz,
mintha nem is szólnék
hallgatvást is hallgatsz.

Apám, édesapám,
én-holt édesapám,
én-hold édesapám,
a föld közepéről
véled hogy is szóljak?

Virágul ha szólok,
fagyszádszéle  lefagy,
ha ég-föld-rengésül,
tested odébb úszik.

Hajadul ha szólok,
oszló füved hallja,
ha égi mezőül,
csak váladék-párád.

Színedként ha szólnék,
a kérődző bomlás
büffenő bugyrából
szállasz föl, szivárvány.

De te, hófüst, hallgatsz,
puskatus-test, hallgatsz
virágtajga, hallgatsz,
megfagyott tél, hallgatsz.

Anyám, s édesapám,
földbölcsőm, éjfélfám,
és te édes fényfám,
főmtül való fejfám,
szerelmetes fiam,
és kinek is szólnék?

Ha a földnek szólok,
csak ringat, csak renget;
Éjfélnek, ha szólok,
holdlombja inog csak;
ha fénynek: géntükröt
tart elém, én-tengert.

Mostanul ha szólok,
múlt-nyelvem makog csak,
a Rima-óceán,
jövőtőgyű tenger,
a világ-világa-
-ringó-idő néma.

S ti is, három-éden-
-hazák, ti se szóltok,
csak hallvást hallgattok,
mint az űrbéli jajt,
földpulyácska majmot,
meglett lelkű lények.

Apám, édesapám,
Én-zúgó éjfélfám,
magamvágta napok
év-ágas grádicsán
fölmegyek most hozzád
a holtak hajába,
naplomb koronádba,
sejtem sudaráig.

Ha innenül szólok,
halálod is meghal.
Halálul ha szólok,
írmagod se hallja,
szólok hát életül,
hetedízig óta,
hetedíziglenig.

De te csak magadban,
magad-rengetegben,
csak a halálmohás
derekad mutatja
merre is van az én
hiányom hiánya,
hiányaim híja,
az a hajnalcsillag.

Anyám, édesanyám,
földbölcsőm, én-hazám,
aki csak most születsz,
most születtetsz bennem,
mit tettek tevéled,
tested, hogy kihordtam
humuszszerveimben,
s szültenek halállá.

Váltál vérből vérré,
vérből félő dérré,
dérből élő érré,
elvetélt kenyérré,
kit faggyal szántottak,
tél-télbe vetettek,
jéggel boronáltak,
télgyökereztettek;

kín- s bűncsíra-konvoj,
kalásza is konkoly,
akit úgy aratnak,
mintha aratnának
télben deli búzát,
élni érdemtelent,
mert szála is üszkös.

Duhog a hó, duhhan,
lánctalpa csikordul,
és iszonyú szája
fal embert és fajtát,
engem is emétget,
s nől hasas télasztag,
hóemberségpelyva,
föreklélek füstöl,
fuldokol, ki éli,
s ha nem: hóság fujatja.

És te, édes fényfám,
főmtül való fejfám,
szerelmetes fiam,
kit, napvilágföldid,
magyarul szólítok,
hogy beszéljek véled?

Siketnémák-jellel?
Ég-föld mammogással?
A vak végtelenség
csillagmilliárdja
braille-írásával,
bolygók betűivel?

Tudsz-e még világul,
Földül, Európául,
Édeneden tudsz-e,
tudsz-e még hazámon:
„ólom,alom,álom,
élem”; s ha döglégyként
döngök, mondd, meghallod
élő elhullásom,
föld-dongódög hangom?

De te fényfám hallgatsz,
génemtükre hallgatsz,
éntengerem hallgatsz,
te elektronbéklyós
Te Szaturnusz-gyűrűs
világ vőfély, hallgatsz.

Földbölcsőm, éjfélfám,
szerelmetes fényfám,
főmtül való fejfám,
hazámban hazámul,
földemben földemül
száműzettek engem
én-szibériámba.

Holdsarjúja voltam,
napvilágsarj voltam,
űr vályog gödrében
sárló por, megszálltam.

Vizem eget gyűjtött,
földem port és napfényt,
sugarával a nap
megköpdöste testem,
a mezítlábas hold
meg csak megtaicskált,
hogy lehetnék vályog
a világ aljában.

Telne is egy házra.
De ki lakna benne?
Szanaszét-szócsontok,
csönd és elmálló éj.

Meg az az egy fűszál,
ki kinőtt belőlem,
hold lágujjközéből
az éj közepibe.

                                                1979

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf