Bella István: Halotti beszéd

néhai Bella István karpaszományos honvéd sírtalan sírja fölött

Gyere, fiam, menjünk el apámhoz.
Ha elsírjuk róla a havat, ha a földet
elhányjuk róla, talán találunk
kardbordát, csontsípot, csigolyagyöngyet,
s talán találunk a szíve helyén
Északi Fényt, s fekete csöndet.

Gyere, fiam, menjük el apámhoz.
Az itthoni eget, leheletünket
emeljük szájához, mint a tükröt,
hátha bepáráll, hátha él még,
hátha elfelhősül a kék ég,
hátha fölül, s hátha ránkümmget,
csöndbozontú szája ránkmordul,
szakállából, havas hajából,
kifésüli a férget, a földet.

Gyere, fiam, menjünk el apámhoz,
Te, a hadiárvagyöp, én, hadiárvaföld.
Menjünk – füvekként araszolva,
vakondként a földet púpolva,
menjünk – sírokként hullámolva,
sírbarázdákként ringatva, ringlódva,
új temetőként kiáradva,
ó-temetőként kiszáradva,
süppedt sírokként apályolva –

menjük Donkanyar-apánkhoz,
Voronyezs-Donkanyar-apánkhoz,
Világos-Temesvár-nagyapánkhoz,
Ob-Jenyiszej-öregapánkhoz,
Volga-Káma-szüleapánkhoz,
vén-sír-Atlanti Óceán-apánkhoz,
a Szabadság Szobor-kopjafához,
a Fáklya-ravatali gyertyához,
gyere szanaszét-apánkhoz
szanaszét-szívű, szavú apánkhoz.

Egyik lábunk Északnak menjen,
másik lábunk Delelő Délnek,
Balsors-véres-kard kezünket
nyargaltassuk kopjás Keletnek,
Koponyánkat, Gellért hordóját,
gurgassuk keresztes Nyugatnak.

– nincs zöld, hol ne füvetllünk volna,
föld, hol ne röglöttünk volna,
ég, hol páránk ne egesednek,
ág, hol porunk ne leveledne,
eleven ekékkel a tengert,
fölszántottuk sírral a földet,
eleven sírokkal a földet,
s vetettünk vele élőembert,
búzaunokát, rozsszüléket,
s arattunk láncot, láncos lángot,
üszög-időt, pipacsigéket.

Gyere, fiam, menjünk el apámhoz.
Gyere velem,
Fiam.

                                                                1975