Márai Sándor: Tanú vagyok rá

Tanú vagyok rá, láttam, itt vagyok,
A két szemem tanú rá és a lelkem.

Szemen köphetsz, ember, mert hallgatok,
Hisz láttam, gyáva voltam és füleltem.

Lapultam és azt mondtam: „á, ugyan…” –
„A dolgok rendje” és „lesz még jobban is”.

S a könnyről, ami szemedben buggyan,
Csúfolva mondtam: ez a gyöngy hamis.

Tanú vagyok rá, vallom esküvel,
Láttam dögebbnek őt, mint a dögöt.

De nem tudta, hogy keze mit mível,
S az ég a föld ráöklendezett,

Szájából hab folyt, genny szeme helyén,
Ennen sarában tántorgott vakon.

A tetvek falták bűzös fekhelyén,
És nyöszörgött a hűlő csillagon.

S ki láttam őt és láttam magamat:
Vallom, hogy élt benne még valami,

A dögvész, szenny, genny és vadhús alatt
Félénken kezdett világítani.

Ürügye élni nem volt semmiért,
Elherdálta mind, amit örökölt,

Állat előle szűkölve kitért,
A víz kicsapta, kihányta a föld.

A világ már sötét volt, fergeteg
Verte a tengert, a hegy meghasadt,

S az Úr lelke járt a vizek felett,
S az ember lelke élt a hús alatt.

Én láttam őt, aki veszettre marta
Entestét és szájából vére folyt,

S most vallom, hogy az ember nem akarta,
Vallom, hogy jobb volt, mint sorsa volt,

S én vallom, aki vesztét énekeltem,
Hogy ártatlanabb, mint a csillagok.

A két szemem tanú rá és a lelkem,
Tanú vagyok rá, láttam, itt vagyok.