Mécs László: Megjött a ló
Megjött a ló, a hintaló,
meglátszik még, hogy mintaló
volt hajdanán, csodát faló,
tartása sok mindent elárul.
Hozzám küldték Békésgyulárul.
Hozzám küldte a szeretet.
Valami úri gyereket
hordott tán, aki nevetett,
míg nyargalászva ki-kirándult
hátán az Óperencián túl.
A gyermek nőtt, józan, való
világba vágyott, rossz faló
lett néki már a csodaló
s most gépkocsin száguldva fut tán
a rossz valóság országútján.
Lomtárban állt a régi szép
faló. – De hogy a Felvidék
felszabadult: jó nénikék
hozzám küldték s így pattant rája
a Proletárék Lacikája.
Igaz, hogy füle, farka nincs,
sörényén is kevés a tincs,
de Lacikának drága kincs,
szép táltosló, tündéri fajta:
Meseországba száguld rajta.
Kopik szépség, ló, adoma,
mese, – de új táj, új koma
kell hozzá, új bor, lakoma:
s a szíveken új bimbót izzít
az Élet s minden jobban ízlik.
Megjött a jó, az én lovam!
Valamikor ezen rohant
Balassa Bálint boldogan,
később Petőfi s Tündérország
volt néki rajta Magyarország!
Már a huszadik századi
költőnek vén lett s maradi
e ló s Párizsból írt Ady,
hogy untatja a Tisza partja
s még holttestét is ellopatja.
Nekem e ló szép s friss, fiús
e felvidéki Március!
Megint mienk a régi juss:
Ungvár, Losonc, Komárom, Kassa
s hagyom: Erdélyt is nyargalgassa.
Nekem még mindig csodaló,
szívek rétjén csodát faló,
új legendákba szárnyaló!
Rápattanok s nagy Magyarország
úgy tündököl, mint Tündérország.