Dr. Dömötör Tekla: Népi eredetű-e az európai vallásos színjáték?

Az európai keresztény vallásos színjáték eredetének sokat vitatott problémája körül az utóbbi években ismét új elmélet keletkezett. Ennek az elméletnek legfőbb képviselője Robert Stumpfl, aki állásfoglalását egy már címében is sokatmondó könyven: „Kultspiele der Germanen als Ursprung des mittelalterlichen Dramas” – fejtette ki /1/.

    Az „új elmélet” alapgondolata nem új, sőt valójában visszakanyarodás a legrégibb elgondoláshoz. Mikor a múlt század elején a középkori vallásos játékokat publikálni kezdték, azonnal felmerült a gondolat, hogy a nyugat-európai – leginkább germán – népek kereszténység előtti kultikus játékaival hozzák őket összefüggésbe. Grimm, Weinhold, csakúgy, mint az angolok már az első publikációknál népi játékokkal igyekeztek kapcsolatba hozni a húsvéti és karácsonyi játékokat egyaránt /2/, különösen minthogy az első publikációk ideje úgyszólván összeesett a népi vallás, a népszokások iránti érdeklődés megindulásával, a néprajz fellendülésével. A későbbi kutatás azután mindinkább eltért ettől a „romantikus” nézettől, teljesen egyházi eredetűnek tartotta a vallásos játékokat, motívumait pedig a keresztény-antik kultúrkörből magyarázata, azonban sohasem vonta kétségbe legalább a későbbi fejlődésnél a népi színjátszás hatását. Az új elmélet fő újítása leginkább abban áll, hogy a vallásos színjátékok népies alkotóelemeit nem későbbi fejlődésnek, hanem előzménynek tartja, melyhez utólag járult volna a keresztény keret és tárgykör.

    Stumpfl könyvének kiindulópontja a következő: A keresztény középkori vallásos színjáték eredete a IX-X. századra megy vissza, vagyis körülbelül egybeesik azzal az idővel, mikor a germánság a keresztény kultúrát és vallást ténylegesen magáévá tette és beolvasztotta. Stumpfl szerint a germánságnak ebben az időben fejlett kultikus játékai voltak s minthogy az egyház ezeket a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudta kiirtani, asszimilálta őket s így született meg a középkori keresztény színjáték. Ugyanez a folyamat jól megfigyelhető a legkülönbözőbb egyházi szokásoknál, ünnepeknél, a vallásos irodalomnál is.

    Stumpflnak ezért elsősorban rekonstruálnia kellett az „ősgermán” pogány kultikus játékokat. Minthogy azonban ezekre vonatkozólag a lehető legkevesebb adat maradt fenn, Stumpfl a középkori egyházi irodalomnak a színjátszásra vonatkozó adatait volt kénytelen felhasználni, ugyanazokat a feljegyzéseket, melyekkel mások előtte az antik mimus továbbélését, a hivatásos színészek, jongleurok, a „clerici vagantes” stb. létezését igyekeztek bizonyítani. Stumpfl fejtegetéseiben főleg Otto Höfler s körének kutatásaira támaszkodik, melyek feltételezik, hogy a germánságnak fejlett „Männerbund”-jai, titkos kultikus szövetségei s ezeknek rendszeresen előadott ünnepségei – beavató szertartások, tavaszi termékenységi ünnepek, stb. – voltak /3/. A rekonsturkcióknál azután segítségül veszi a közép- és újkori ismeretes népi játékokat, mint pl. az évszakok versengését, a kardtáncokat, az angol és északi népszokásokat, stb.

    Stumpfl könyvének fontosabb, minthogy reálisabb és kézzelfoghatóbb része az, melyben a ténylegesen fennmaradt közép s újkori vallásos játékokban igyekszik kimutatni a régi kultikus játékok hatását, vagyis méginkább magukat a „pogány” játékokat, keresztény köntösbe öltöztetve. Stumpfl elsősorban az általánosan elfogadott elméletnek, a „fokozatos kialakulás” elméletének gyöngéire mutat rá. A középkori vallásos játékok történetét általában úgy szokták rekonstruálni, hogy az egyház istentiszteletéből latin liturgikus ünnepségek fejlődtek ki, melyek később népies motívumokat vettek fel, világiasak lettek s a nép nyelvén kerültek előadásra. Az utóbbi években azonban mind többen és többen cáfolták ezt a szépen kiépített kialakulási elméletet /4/. Fennmaradtak ugyanis latin liturgikus jelentek a IX. századtól kezdve s fennmaradtak színjátékok a XII. századtól kezdve, de köztük tényleges genetikus kapcsolatot felállítani nem lehet. A legrégibb fennmaradt játékok már a fejlődésnek igen magas fokán állnak, s olyan tényezőket rejtenek magukban, melyeket a liturgikus jelenetekből levezetni s keletkezésüket csupán a „középkori ember színjátszó kedvéből” magyarázni nem lehet /5/. Ezt a jelenséget azután külső tényezőkkel, a világi komédiások működésével, a bizánci dráma hatásával magyarázták /6/.

    Mielőtt Stumpfl fejtegetéseinek részletes ismertetésébe kezdenénk, rá kell mutatni annak két legsebezhetőbb pontjára. Stumpfl egyik legfontosabb s bizhonyos fokig kézzelfogható érve ugyanis a következő: A germánoktól lakott területeken maguk a papok is, különösen pedig az alacsonyabb klérus, benne élt a régi hagyományok, szokások, játékok légkörében, valószínűbb tehát, hogy inkább a (Stumpfl szerint) általánosan ismert és elterjedt ősi kultikus játékok mintája szerint alakították ki a vallásos tárgyú színjáték motívumait, mint az eddig feltételezett „antik” és „keleti” hatásra. Figyelmen kívül hagyja azonban Stumpfl az egykorú kiterjedt latin nyelvű vallásos irodalmat, az apokrif evangéliumokat, meditációkat, szentek életét, stb. ahonnan az általa „népinek” nyilvánított motívumok nagy részét a papok átvették, hiszen a legkönnyebb volt ezeket egyszerűen dialógikus formába öltöztetni. S a Stumpfl által olyan nagyon cáfolt „antik” és „keleti” hatás rendületlenül élt tovább a középkori latin vallásos irodalomban, a hagyomány szinte a renaissance-ig töretlen /7/.

    Túlzott germanizáló törekvésében megfeledkezik Stumpfl arról is, hogy a különböző nyelvű – francia, olasz, spanyol – játékokat kellőképpen összehasonlítsa. Ha ugyanis a vallásos színjátékok népies motívumait Stumpl-lal nem későbbi fejlődés eredményének, hanem előzménynek vesszük, nehezen képzelhető el, hogy miképpen fejlődött ki egész Európában ennyire egységesen a vallásos színjáték. Ha Stumpfl valóban nagyjelentőségű elméletét kellőképpen alá akarja támasztani, akkor a bő modern néprajzi anyagokon kívül át kell tanulmányoznia az egykorú vallásos irodalmat is, valamint jobban szemügyre venni az internacionális egyezéseket, illetve eltéréseket.

    Stumpfl könyvének részletező tárgyalását a húsvéti játékciklussal kezdi. Ő már a húsvéti liturgikus játékok általánosan elfogadott kiindulópontjait, a „Depositiot” és az „Elevatiot”, vagyis a kereszt nagypénteki sírbatételének és húsvéti feltámasztásának a katolikus liturgiában való megjelenését is germán hatásnak tekinti. Részletesen tárgyalja a húsvéti játékok „orvos”-ának szerepét. Kétségtelen, hogy a Mercator-Medicus, a gyógyszert áruló kuruzsló alakja régebbi, mint a középkori vallásos színjáték, hiszen megvan az antik komédiában, valamint csaknem minden primitív nép kultikus játékaiban. Míg azonban itt eddig legtöbben a világi komédiások hatását igyekeztek kimutatni, Stumpfl germán népi eredetűnek tartja /8/. A Mercator-Medicus szerinte a kultikus germán néphagyományhoz tartozik, eredeti funkciója nem a kenőcsök eladása, hanem az azokkal való feltámasztás volt. Az egész jelenet pedig – a Höfler és a többiek által rekonstruált – germán beavatási szertartásokhoz tartozott, mégpedig az orvos a beavató, a beavatandó pedig szolgája, Rubin. Különösebb azonban, hogy Rubint, az orvos szolgáját, a név etimológiai és néprajzi kapcsolatai segítségével Wotannal, a „wildes Heer” vezetőjével, illetőleg tériomorf szellemlovakkal azonosítja, az orvos feleségét és a neki udvarló Rubinust pedig a francia, ill. angol irodalomból ismert Robin és Marion, ill. Robin Hood és Maid Marian kultikus jegyespárral, akik főleg tavaszi termékenységi kultikusszertartásokkal kapcsolatban szerepeltek. Mindezt egybevetve feltételezi, hogy volt egy kultikus tavaszi ünnepség, feltámasztási jelentettel, melyet az egyház nagy elterjedettsége miatt asszimilálni volt kénytelen s így keletkezett a keresztény játék orvosa, aki már nem támaszt fel, de még csodatévő balzsamot árul.

    Germán kultikus eredetűnek tartja még a húsvéti ciklusban Krisztus kertész szerepét és az apostolok versenyfutását is. Kevésbé meggyőzőek bizonyítékai, mikor a sírhoz menő három Máriát kelto-germán matrónakultusszal hozza összefüggésbe, különösen, minthogy bizonyítékok hiányában „indogermán” görög és indus példákat hoz fel. Ugyanígy a Mária siralmaknál is. Hogy a halott Isten siratása (Osiris, Attis, Adonis) más vallásokban is előfordul, az legfeljebb azt bizonyítja, hogy ezek a „keleti” vallások a kereszténységre hatottak, míg Stumpfl ezekből következtet állítólagos hasonló germán kultikus ünnepségekre, melyek azután a keresztény színjátékra lettek volna hatással.

    Könnyebb Stumpfl helyzete a karácsonyi ciklussal kapcsolatban. A téli napforduló kísértetjáró, sötét időszakában a régi istenek és démonok könnyebben megtarthatták régi létüket, a laza keresztény rétegen át hamar felszínre jutott a régi néphit. A karácsonyi játékoknál különben már a kutatás elején Weinhold rámutatott mindazokra a valószínűleg pogány kultikus mozzanatokra, melyeket Stumpfl részletesen tárgyal /9/. A karácsonyi játékok műfaji fejlődése is a népi elemeknek kedvezett, a reformáció alatt ezek továbbra is fennmaradtak, a tradíció egészen a mai napig szinte töretlen. A karácsonyi játékok eredetének kérdésénél viszont különösen helyénvaló az óvatosság, minthogy a fennmaradt szövegek tanúsága szerint igen sok motívum eredete Franciaországban keresendő s ez esetben Stumpfl fejtegetéseinek nagy része nem áll meg. A csillagének, bolond ünnep, szamár ünnep /10/, „Heródes király” levezetése a katolikus egyházi liturgiából, mint ahogy eddig megkísérelték, tényleg nem lehetséges, azonban eredetük a germán összefüggés helyett mégis inkább a Stumpfl által annyira tagadott keleti és antik hatásra mutat.

    Azok a problémák különben, melyeket Stumpfl a karácsonyi játékciklussal kapcsolatban felvet, a középkori színház legérdekesebb, legizgatóbb kérdései közé tartoznak. Az eddigi kutatók a bolond király választásában, a bolond társaságokban, Heródes király, a dühöngő zsarnok szerepében antik szokásokat, hagyományokat véltek felfedezni /11/. Stumpfl mindezt népi, kultikus eredetűnek tartja. A bolond társaságok, s egyéb középkori társulatok, melyek a középkori vallásos s világi színielőadásokat, felvonulásokat, ünnepségeket rendezték /12/, szerinte egyenes folytatásai a kereszténység előtti titkos szövetségeknek, melyeknek tagjai a kultikus ünnepek, felvonulások rendezői voltak. A gyermekgyilkos Heródes király szerepét viszont egy télforduló király játékból vezeti le, mely összefüggésben volt az évszakok versengése – tél legyőzetésével egyrészt, másrészt beavatási szertartásokkal is. Pogány eredetűnek tartja a szemár nagy szerepét is a karácsonyi szokásokban /13/. A kis Jézus ringatásának motívuma szintén népi s minden bizonnyal germán eredetű, minthogy az egyházi hagyomány jászlat és nem bölcsőt ismer; Stumpfl a ringatást is mágikus szokásnak értelmezi /14/. Kétség bevonja a három királyt vezérlő csillag színpadi megjelenésének keresztény eredetét is, s ezt germán kultusz analógián alapuló asszimilációnak tartja /15/.

    Az itt felsorolt, valamint a Stumpfl által egyáltalán feldolgozott motívumok természetesen az európai vallásos színjátéknak csak főbb mozzanatait foglalják magukba s inkább csak a német nyelvűeket veszik figyelembe. Könyvének igazi értéke metodikai. Mint az utószóban megjegyzi, nem végleges megoldásokra törekedett; a liturgikus eredet cáfolatával azonban teljesen új szempontokat tárt fel a vallásos színjátékok vizsgálói, különösen pedig a néprajz előtt.

    Ami a magyar nyelvű vallásos játékok népi kapcsolatait illet, nálunk a kérdés csak fordítva vethető fel. A magyarság pogány kultikus játékairól igen keveset tudunk s a középkori magyar vallásos játékokról még ennél is kevesebbet. A nálunk ismeretes betlehemes, passió s egyéb vallásos játékok azt újkorból származnak s minden bizonnyal nyugati hatásra keletkeztek, nem követhetjük tehát Stumpfl módszerét, aki a közép- s újkori vallásos német játékokból az állítólagos eredet pogány formára következtet. A mi feladatunk éppen azt vizsgálni, hogy milyen magyar népi elemeket, az ősi néphitre, vallásra, szokásokra vonatkozó vonásokat vettek fel magukba, asszimiláltak az idegen eredet ellenére. A magyar betlehemes játékok csaknem minden motívumának, a szálláskeresésnek, a nagyothalló öreg pásztornak, a vendégfogadó Heródesnek csakúgy, mint a bábtáncoltató kéményseprőjének, Heródesének meg van a paralelje a német játékokban /16/, hanem azért a magyar figurák ruhája, tréfái, szólásmondásai nem kevésbé eredetiek és magyarosak. A magyar kutatót Stumpfl elmélete főleg abból a szempontból érdekli, hogy miképpen fog eldőlni a kérdés: a mi Betlehemes játékunk, a Háromkirályok középkori őse egyházi eredetű-e, vagy ősi népi kultszu továbbélése /17/?        

    /1/ Berlin, 1936. – Stumpfl munkája elsősorban Otto Höfler és körének eredményein alapszik. l. pl. Otto Höfler: Kultische Geheimbünde der Germanen, Frankfurt a. Main. l. 1934. II. (sajtó alatt). Richard Wolfram: Schwettanz u. Mämmerbund, Kassel, 1936. Schwerttanz u. Schwerttanzspiel, Wiener ZfVk. 1932. XXXVIII. H. 1-2; Lily Weiser: Altgermanische Jünglingsweihen, 1927. Stumpfl-lal hasonló eredményre jutottak a vallássos játékokkal kapcsolatban B. S. Phillpotts: The Elder Edda and Ancient Scandinavian Drama, Cambridge, 1920; O. Almgen: Hällristmingar och Kultbruk, Stockholm 1926-27, Karl Meuli: Die deutschen Masken (Handwörtenbuch des d. Aberglaubens) 1935. – R. Baskervill: Dramatic Aspects of Medieval Folk Festivals in England, (Studies in Phil. Univ. of North Carolina) 1920. Oskar Cargill: Drama and Liturgy, New York 1930. Tisdell: The influence of popular customs on the mystery plays, (The Journal of English and Germanic Phil.) 1903 stb. – Bővebben irodalmat l. Stumpfl, i. m. 37 kk.

    /2/ Grimm: Deutsche Mythologie, 1835, 455 l. ; Weinhold: Weihnachtspiele und Lieder aus Süddeutschland u. Schlesien, Wien, 1875. L. idevonatkozólag Dömötör T. A passiójáték (Minerva könyvtár 104), Budapest, 1936, 8 l.

    /3/ L. Idevonatkozólag O. Höfler, Wolfram, L. Weiser, K. Meuli már idézett munkáit, azonkívül Heinrich Schurtz: Altersklassen und Männerbünde, Berlin, 1902. Otto Huth: Der Durchzug des wilden Heeres (Archív f. Rel. Wiss. 1935, 3). A magyarországi anyagot l.: Ernyey-Karsai: Deutsche Volksschausspiele aus den oberungarischen bergstädteu II. 1938. 91 kk, 153 kk; Hajnal I., Ernyey: Legénybíróságok a Körmöcbányát környékező német falvakban. M. N. Múzeum NÉpr. Ozt. Ér. 1910. 67-97 l.

    /4/ Stumpfl, 46 kk. Különösen gúnyos hangon nyilatkozik az elméletről Allardyce Nicoll (Masks, Mimes and Miracles, London 1931, 209-213 l.) ámbár régebbi munkáiban még maga is a szokott séma szerint írta le a középkori dráma történetét (British Drama, London, 1925). L. idevonatkozólag: Solymossy Sándor: A betlehemi népmisztériumokban s a dráma történetében, Egyetemes Phil. Közlöny, 1889, 287 l.

    /5/ L. különösen Gerloh v. Reichsberg a színházravonatkozó megjegyzéseit a XII. századból (De investigatione Antichristi). L. Stumpfl 54-55 l.

    /6/ Nicoll, Masks, Mimes and Miracles, 209 kk; E. Faral: Les jongleurs en France au Moyen Age, Paris, 1910 88 kk. G. La Piana: La Rappresentazioni Sacre della Letteratura Byzantia dalle Origini al sec. IX. Grottaferrata 1912. Émile Mâle: L’art religieux du Xlle siècle em France. Paris 1928, 362 kk; Lucien Dubech: HIstoire Générale Illustrie du Théátre, Paris 1931, II. kötet 19-20, 25-27 l.

    /7/ Különösen a francia és angol játékok tartalmaznak számos antik elemet. A Towneley Shepherds pásztorai Vergiliust idézik. Grebanpassiójában Kajafás Aristoteles etikájára hivatkozik, stb.

    /8/ Irodalmat l. Stumpfl kk, Dömötör 53 l.

    /9/ l. m.

    /10/ Antik kapcsolatait legutóbb Waldapfel Imre mutatta ki (Cristophoros. Festschrift für Eduard Mahler, Bp. 1938. sajtó alatt)

    /11/ A mai napig sincs még tisztázva, hogy a „bolond ünnep”, „szamár ünnep” s a „gyermek püspök választás”, a középkori karácsony három legérdekesebb szakása összefüggésben állott-e egymással. A gyermek püspököt s a szamár ünnepet általában egyházi eredetűnek tartják, a bolond ünnepet pedig a római Kalendákkal és Saturnáliákkal hozzák kapcsolatba. Stumpfl szerint mindhárom összefüggött s eredetük a népi kultuszban keresendő. (383 l. 411 l.)

    /12/ Pl. Franciaroszágban a „confréries” (Confréries des foux. Confréfie de la Passion) „puys”, a „Conards”, Németalföldön a Rederijkerek, stb.

    /13/ A karácsonyi ciklusban a szamár a Próféta-játékhoz tartozott, mint Balaam beszélő szamara. (L. 10. jegyzet)

    /14/ V. ö. L. Berthold: Die Kinderwiegenspiele. (Paul u. Braune, Beitr. Z. Gesch. der d. Sprche u. Lit. 1932) 208 kk; Stumpfl, 425 l.

    /15/ Nem egészen meggyőzőek Stumpfl bizonyítékai a germán kultusz prioritására vonatkozólag, mikor olyan, kétségbevonhatatlanul a legrégibb egyházi tradícióhoz tartozó motívumról van szó, mint a három királyt vezérlő csillag. Csillagénekre vonatkozik különben a legrégibb magyar vallásos játékra vonatkozó feljegyzés is. (Magyar Figyelő 1912. II. 62), l. idevonatkozólag még Magyarság Néprajza, III. 1936, 44. ábra.

    /16/ L. Magyarság Néprajza, III. 327 kk. N. Bartja Károly: Magyar Néphagyományok, Debrecen, 1931. Solymossy: i. m. Sebestyén Gyula: Bábtáncoltató betlehemeseink szerepe a magyar mysteriumok történetében, 1906. A magyar bábtáncoltatók s a német „Herodeskasten” kapcsolatára legújabban Leopold Schmidt mutatott rá (Zschft. f. Volkskunde 1937, Neue Folge Bd 7, Helft 3) 301 l.

    /17/ Stumfl könyvének megjelenését hatalmas irodalmi vita követte, melybe azonban világnézeti és politikai szempontok szövődtek s mely még nincsen lezárva. V. ö. Karsai Géza kitűnő cikkét: A színjátszás vallásos gyökerei (Regnum, 1937. Bp.) 48 kk., melyben a liturgikus eredet mellett foglal állást.

szozattv


szozat a tiszta hang Gaál plakat Életmű 30 Pál István Szalonna arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo