Tömörkény István: Szegedi alakok

Kis kurtakocsma volt az, ahol én azt a jelenetet láttam. Szűk szoba, a tetején egy lámpással, amely gyér világosságot vetett az ivóba, de hát elég volt az is a publikumnak.
A publikum egy idegen országbeli nagy csizmás lovaskatonából, két bérkocsisból, a kocsmárosból s két igen jeles alakból állott.
Ez a két igen jeles alak a sarokban ült, titkosan hajoltak a feketére festett asztal fölé, melyen nehány félliteres, egy emberséges tajtákpipa s két sapka feküdt. Különben nem bankócsinálók voltak ők. Az egyik külvárosi polgártárs, a másik meg muzsikus cigány.
A katona csendesen itta a borát, s olykor, előrenyújtva a csizmáit, kedvtelve nézett a sarkantyúira; a két fiákeros a két vasút közötti fuvardíjakról tartott egymásnak halk hangon tarifaszerű előadást, a kocsmáros aludt a söntésben, elővigyázat okáért úgy vetve keresztül a lábait a bejárón, hogy tudtán kívül a boros kancsóhoz senki sem férkőzhetett. Ők ketten pedig a sarokban kártyáztak. A nemzeti színjáték, a ferbli volt ezidőszerint a műsoron.
A külvárosi polgártárs némineműképpen borközi állásban volt, de azért nyert. Ami néhány hatosa volt a cigánynak, az már elébe vándorolt.
A cigány osztott.
A gazda két hatost oda dobott az asztal közepébe.
-    Ez a vízi – mondá.
A muzsikus, hátradőlve a székben, hogy közelebb juthasson a lámpafényhez, gusztálta a kártyát. Bevágott.
-    Tartom – felelte megkönnyebbülten.
A gazda széjjelebb húzta a sapkákat, hogy tiszta legyen az asztal.
-    Hol a pénz?
-    Hát mondom, hogy tartom.
A polgártárs hunyorított a szemével, és hamiskásan nevetett.
-    Hehe, lelköm, pénz beszél, kutya ugat.
-    Dehogy! – kiabált dühösen a másik. – Most így beszél kend, mikor már elnyerte a pénzemet. Nem jó ember kend, János bácsi…
János bácsi lóbálta egy kicsit a fejét, és sakkot játszott a sapkákkal az asztalon. A sapkák lekerültek az asztalról, s János engesztelve mondta:
-    Nohát húzzá ëgy nótát a vizié.
-    Nótát-ë? Mikor?
-    Hát most, roma.
-    Aztán melyiket?
János sértődötten nézett a cigányra.
-    Hát nem tudod?
-    Hát iszen néma gyereknek az anyja se érti a szavát… Hanem nini – tette utána elgondolkozva – tudom már a kendét.
A kanapéró, amely különben pesszimista emberek előtt csak mint egy zöldre festett deszkapad szerepelhet e bús világban, fölvette a hegedűjét, s ráhúzta a régi szomorú magyarost: Fogd föl, pajtás, a vasvesszőt…
János bácsi andalogva integetett fejével erre-arra, míg a hangulatteljesebb helyeknél a bal karját emelte föl. A fejével féloldalt maradva hallgatott, mikor a nóta megszűnt, az utolsó akkord után. Azután nyersen kiáltott:
-    Assza már, szamár.
A muzsikus két-két kártyát osztott, a többit letette oldalt, rárakva az üres félliterest, mint nyilvánvaló dokumentumát annak, hogy nem akar paklizni.
-    Az első beszél – szólt.
Azután gusztáltak. János bácsi maga elé nézett, s a hüvelykujjával föllökvén egy hatosokból épített tornyot, kiszámlált ötven krajcárt az asztalra.
-    Ez a hívás.
A cigány vigyázva nézte a kártyát. Előbb a tetejéről, azután oldalt tolva föl a leghátulsót, mint ahogy az már szokása a passzionátus játékosnak.
Bevágott. Valami szép banda lehetett a kezében, mert diadalmasan beszélt:
-    Tartom.
János bácsi a mutató ujját az orra előtt járatta, s biccentett gúnyosan a fejével.
-    Pénz beszél, kutya ugat.
A muzsikus mérgesen ütött az asztalra.
-    Mondom, hogy tartom…
János azonban a mutatóujját ismét az orra elé téve, egy hadsereget vezénylő generális komolyságával felelt:
-    Pénz beszél, kutya ugat. Tedd be, amit tartol, roma. Másképp én nem játszom. Nem vagyok én suszter.
A cigány lekapta a fejét, és sunyítva pislogott a gazdára.
-    Nem játszik kend? Ugyan úgy-ë? Adja kend akkor vissza a vizimet.
János úr csöndesen, mint olyan ember, aki nem szereti a nagyhangú disputát, visszafelelt:
-    Húzd vissza, amit betettél. Vagy hogy húzzál ezért a két hatosért még két nótát.
A ferblista szó nélkül nyúlt a hegedű után, hangfogó híjával kis kézi fésűt kotorászott elő a zsebéből, rátette a húrokra, s a régi, lassú betyárnótába kezdett: Az a híre Bogár Imre által akar szállni…
János bácsi a régi idők emlékein való fölbuzdulásában kétszer az asztalra ütött, azután megkereste a földön a sapkát, s a fejébe tette hogy legyen mit félre csapni, mert úgy illik ez a betyáros nótához.
A másik aztán, hangfésű nélkül, megint csak szegénylegényes volt, az a régi, hogy ha zsandár jő, híradással legyék kend.
Ahogy vége a szép hegedűszónak, János a kártya után nyúl.
-    Mid van roma?
A muzsikus vizsgálódva nézett az arcába.
-    Van annyi, mint kendnek.
-    Ez háromszor.
-    Ez meg négyszer – kiáltott a cigány, s kicsapta a harcikártyákat az asztalra.
Behúzta a pénzt, eltette a mellényzsebbe. Azután ráakasztva a vonót a hegedű nyakára, mind a kettőt a köpönyege alá csapta, és zörgött az üvegen:
-    Fizetnék.
A kocsmáros morogva kelt föl, s papucsaiban az asztalhoz csoszogott.
-    Két félliteröd volt, roma.
-    Harminchat vas ugye?
-    Annyi vóna – felelt ásítva a bormérő. – De në fizess, roma, hanem húzd el a nótámat érte…

Szegedi Napló, 1892. február 14.

szozattv


szozat a tiszta hang jankocsm archiregnum1209 szekoko1227 szentmihálynap napéjnapfor kerecsen2018 Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf