Zas Lóránt: Táltos Ének

/In Memoriam Mécs László/

Az idegenség, az izmokat lázító
téboly, a nem-volt és nem-lesz
egyetértés a földdel, hogy emlőnek
emeljed a porbók kiszakadtat,
a kövek között búvót, patakokban
megmerített eleiddel a sorsot.
Lélegezzél ! Indának hajítottad
a messzehangzót,paripának a
táltosok könyörgését, a Holdat,
akik szemeikkel vernek és
igazítanak a távolból, zengő
szavaikban az élet, a feltámasztás
genezise, az érthetetlen, grádicsok
és hegyiutak panaszával,
himnuszaikban a visszatérők
és eltávozottak, himnuszaikban
a vetések és a szénaboglyak.
Áldást osztanak a fapalánkok,
esőt érlel a felleg, bársonyos
esőt harmadnapra. Dícsérjed
a fáradtat, aki csontos
vágyakozását adta a fiaknak
örökül, gabalyodjon, görögjön,
sokasodjon ! Izlelem. Soha-
látott évek és énekek terelője,
sziklákat hegyekké emelő, Te,
most tudom, hogy naggyá
akaratodban emelkedik
ez a nép, nemesebbé a
napok delelőjén, Jézusaiban
áldott, Máriáiban asszonnyá
érlelt, cselekedeteiben
fennen-hangzó emberek közössége :
nemzet.