Richter M. István: A mesteravatás és mesterasztal a céhvilágban

A céhvilágban az inas (tanuló) vágyainak netovábbja az volt, hogy legény legyen, a legény pedig a mesteravatásról ábrándozott.

    A céhlevelek a mesteravatást szigorú feltételekhez kötötték, amelyeknek teljesítése nélkül a mesterlegény nem juthatott a mesterek sorába.

    Az első feltétel volt, hogy a legény felszabadulása után, két, három, sőt némely céhnél négy évre idegen városokba menjen, azaz vándoroljon, világot lásson és próbáljon, tapasztalatot gyűjtsön s magát a mesterségben tovább képezze és tökéletesítse. A második feltétel volt, hogy a vándorlásból visszatért legény az úgynevezett mesterévet vagy próbaévet (Meisterjahr) szolgálja, azaz valamely mesternél egy teljes évig díjtalanul dolgozzék s neki hűségesen engedelmeskedjék. Ez a próbaév egyik-másik céhnél két évre terjedt /1/. Mesternek a fia, vagy aki mesternek a lányát vagy özvegyét vette feleségül, ez alól fel volt mentve /2/. A harmadik feltétel az volt, hogy a próbaév elteltével megnősüljön. A céhlevelek ugyanis „a jó erkölcsök s különösen a családi élet előmozdítása kedvéért” előírták, hogy aki mester akar lenni, annak legyen törvényes felesége vagy igazán tisztességes jegyese, másképp semmiféle céhjogokban ne részesüljön. /3/ Ha azonban valamelyik céh mégis mesterré avatott nőtlen legényt, az köteles volt egy éven belül megnősülni /4/ s addig mesterséget nem űzhetett, sem inast vagy legényt nem fogadhatott /5/. A székesfehérvári és bicskei szűcsöknél (7. art.) 4 frtra büntették azt a mestert, aki egy év alatt nem nősült. A negyedik feltétel volt, hogy a legény, nősülése után, remekeljen, azaz többnyire két kinevezett „vigyázó mesternek” szigorú felügyelete alatt és ellenőrzése mellett a céhlevélben megszabott remeket (mesterdarabot) készítsen, hogy ügyességéről és a mesterségben való jártasságáról bizonyságot tegyen a céh előtt. Ha a céh, azaz a mesterek a remeket elfogadták, akkor a győri és székesfehérvári csizmadiák céhl. 2 art. szerint „javallták mesterségét”, azaz javasolták a mesterek közé való felvételét, ha pedig hibát találtak a remekben, megbüntették /6/. Ha nagy hibát követett el a remekelő legény, tehát a remek nem sikerült, akkor vagy új remek készítésére vagy a mesterség továbbtanulására utasították. Ha ezt nem akarta megtenni, a pécsi és Baranya megyei vargák céhl. 10. arc. megengedte, hogy pénzen, 10 frton válthassa meg a remekelést.

    Ha valaki nem remekelt, az a győri és székesfehérvári fazekasoknál (12. art.) 40 tallért tartozott fizetni a céhládába, a németprónai vargáknál (4. art.) 18 frtot.

    Mester fiának némelyik céh elengedte a remeklést /7/. A németprónai posztósok céhl. 4. art. csak abban az esetben engedte el, ha az illető egy mesternek a lányát vette feleségül.

    Az ötödik feltétel volt, hogy a város polgárai közé való felvételét kérje a városi hatóságtól, azaz polgárjogot szerezzen. Az egri szabók céhl. 5. art. szerint köteles volt „a város purgeri közibe magát inkorporáltatni”. Az egri szűcsök céhl. 3. art pedig azt mondja: „Mutassa meg magát a magistratusnak s írassa be nevét a protokollba”. Néhol esküt is kellett tennie, hogy a hatóságnak engedelmeskedni fog s intézkedéseihez alkalmazkodni /8/. Az egri bodnárok céhl. 6. art. pedig úgy intézkedik, hogy a legény a mesterebéd megadása után jelentkezzék a város bírójánál s írassa be magát a protokollumba.

    Ha a mesterlegény ezt az öt feltételt teljesítette, akkor már semmi akadálya nem volt annak, hogy a céhbe, azaz a mesterek közé jusson.

    Hogy azonban mesterré avatása megtörténhessék, előbb a céhlevél rendelkezése szerint a mesteravatással járó kötelezettségeknek kellett eleget tennie.

    A céhlevelek ugyanis előírták, hogy, ha a remekelt legény mester akar lenni, fizessen a céhládába céhpénzt (Zechgeld) vagy mesterdíjat vagy mestertaksát (Meistergeld), némely céhnél „beköszöntő vagy köszöntő poharat” /9/ (értendő az a bor, amellyel az új mestert üdvözölték) és adjon a mesterek részére lakomát (Meistermahl vagy Mahlzeit) azaz mesterebédet vagy mesterasztalt.

    A mesterdíj

    A mesterdíj vagy mestertaksa a céhköltségek fedezésére, a céhlevelek szerint a „céhnek hasznára” vagy „a céhnek közönséges hasznára” szolgált /10/. A mesterdíj céhenként változott. a legtöbb céhnél meghatározott pénzösszeg volt s 1 frt-tól 50 frt-ig terjedt. A legkisebb mesterdíj, 1frt a csákvári takácsoknál (6. art.) volt, a legnagyobb, 50 rhénes frt, (1 rhénes forint 60 krajcár) a kalocsai csizmadiáknál /11/.

    Voltak azonban céhek, ahol a pénzösszegen kívül még mást is kellett fizetnie a legénynek. Így Nyitra, Bars, Komárom, Esztergom, Fejér vm. mészárosainál (1. art.) 2 aranyat, 3 fáklyát és 1 font viaszt; az egri szabóknál (5. art.) a céhnek „öregbülésére” (hasznára) 2 rhénes frt-ot és 4 font viaszt, azonkívül a két céhmesternek 1-1 pár kesztyűt kellett vennie; Az egri csizmadiáknál (10. art.) 18 frt-ot és 2 font viaszgyertyát (a pénznek a fele a céhé volt, a másik fele a viaszgyertyával a Szt. Mihály templomé); a székesfehérvári kovácsoknál (8. art.) 4 frt-ot és 1 font viaszt;a németprónai posztósoknál (4. art.) 10 frt-ot és 8 pint bort; a vargáknál (4. art.) 8 frt-ot és 12 pint bort; a szabóknál (2. art.) 6 frt-ot és 8 pint bort; a bajmóci és németprónai csizmadiáknál (6. art.) 6 frt-ot és egy poharat a ráköszöntésre stb.

    A remekelt legénynek a mesterdíjat, a céhlevelek vagy a céh rendelkezése szerint, mesterré avatása előtt vagy egyszerre kellett lefizetnie, vagy először csak a felét vagy az első részletet („das erste Geld”) azaz a harmadrészét, a többit pedig egy év alatt /12/. A bajmóci és németprónai csizm. céhl. 8. artikulusa figyelmezteti a legényt, hogy igyekezzék eme tartozást egy év alatt kifizetni, mert addig se mesterséget nem űzhet, se inast vagy legényt nem tarthat.

    Ha valamelyik új mester egy év alatt le nem fizette mesterdíját, a céhtől eltiltották és mesterségét nem folytathatta /13/.

    Mesternek a fia a legtöbb céhnél csak a felét fizette /14/; a pécsi és baranyamegyei vargáknál (10. art.) a harmadrészét; a németprónai posztósoknál (4. art.) 3 frt 50 fillért; a vargáknál (5. art.) 1 frt-ot és 12 pint bort; a csákvári és sármelléki takácsoknál (6. art.) csak egy font fehér viaszt tartozott az oltárra tenni.

    A mesterebéd vagy mesterasztal

    A céhlevelek legnagyobb része a mesterlegényt, remekének elfogadása után, mesterebéd vagy mesterasztal-adásra kötelezte. Ezzel az volt a céljuk, hogy az ifjú ezáltal a mestereket jókedvre derítse s bizalmukat és jóindulatukat megnyerje.

    Mivel azonban a céhlevelek a mesterek alatt sokszor nem az összes mestereket értik, hanem csak az öregmestereket, azaz a céhmester bizalmas tanácsadóit, az ifjúnak elsősorban ezeknek a kedvét kellett keresnie. Ezek a kedves, mosolygós képű, jókedvű bácsik meg, akik ugyan nem voltak mindig éhesek, de szomjasak annál inkább, el is várták, hogy a leendő mester tegye emlékezetessé nagy kitüntetését, hogy közéjük kerülhet.

    A mesterebéd vagy mesterasztal adása céhek szerint változott. Sok céhlevél mindjárt a remek elfogadása után kívánta /15/, mások meg a mesterré avatás után /16/. Voltak aztán olyanok is, amelyek szerint a remekelt legény az ebédet, mesterré avatása után, egy év alatt tartozott megadni /17/.

    Arra a kérdésre, hogy milyen mesterebédet kívántak a céhlevelek a remekelt legénytől, azzal a közmondással lehet felelni: „Ahány ház, annyi szokás.” Ahány céhlevél, annyiféle a kívánság. Az egyik beérte egy jó áldomással. Így pl. a németprónai szabócéhnek 1642-ből származó céhlevele (2. art.) 8 pint borról beszél. A másik ebédet emelet /18/. A bajmóci és németprónai csizm. céhl. 6. art. azt kívánja, hogy a mesterré avatandó necsak ebédet adjon, hanem beköszöntő poharat is vegyen. Az egri bodnárok céhl. 6. art. becsületes ebédet hangoztat. A besztercebányai szabómesterek céhl. 5. art. szerint az idegen (aki nem mesternek a fia) ebédet és ahhoz szükséges bort tartozott fizetni, mesterfia pedig ebédet bor nélkül. A németprónai vargák céhl. 4. art. becsületes ebédet, 12 pint bort és az öregmesterek részére még külön 1 pint bort ír elő. Az egri csizm. céhl. 5. art. még többet kíván. Azt mondja ugyanis, hogy aki mesterré akar lenni, adjon, a remek elkészítése után, tisztességes mesterasztalt, amely két asztalból álljon. Minden asztalra kerüljön 6 tál étel, aztán két pecsenye, hozzá egy tál saláta és elegendő cipó. Italul pedig 6 köböl bor (1 köböl 16 pint). A kalocsai csizmadiáknál (5. art.) „egy köszöntő pohárral”, néhány tál étellel és egy pecsenyével a céhmester által kijelölt mesternek. A székesfehérvári és bicskei szűcsök céhl. 7. art. pedig reggelit, úgynevezett „fölöstökömet” és egy becsületes ebédet kívánt.

    Egyik-másik céh meghatározta, milyen értékű mesterebédet adjon a remekelt legény. Így a kalocsai szabók és szűrszabóknál (5. art.), valamint a sármelléki takácsmestereknél (6. art.) a mesterebédnek 5-7 frt értékűnek kellett lennie. Aki nem adott ebédet, köteles volt annyi pénzt a céhládába tenni. Némelyik céhlevél azonban sokkal többre értékelte a mesterebédet. Így a pozsonyi és fejér-megyei takácsoknál (6. art.) 10 frt-ot tartozott fizetni az ebédért a mesterré avatandó; az egri szűcsöknél (3. art.) pedig, ha sokallta a becsületes ebédet meg elégséges bort, 50 frt-ot. A győri és székesfehérvári fazekasoknál (12. art.) 3 tallérral válthatta meg a mesterebédet, a budai és bicskei csizmadiáknál pedig 50 frt-tal, azonkívül a köszöntő pohárért „a céhnek hasznára” 16 frt-ot tartozott adni.

    Volt olyan céhlevél is, amely még azt is előírta, hogy hány fogásból álljon a mesterebéd. Így pl. a németprónai posztósok céhl. 4. art. becsületes ebédet kívánt, amely 8 fogásból álljon és legyen hozzá 6 akó sör. A németprónai kovácscéh jegyzékében meg, a XVIII. század közepén, nagyon is különös kívánságokkal találkozunk. A céhjegyző ugyanis azt írta: Becsületes céhünknél a remekelt legény mesterebédjén legyen 12 font marhahús, 12 font borjú- vagy birkahús, 12 font sertéshús, azonkívül legyen tyúkhús, pacal vagy más hús is. Külön sültnek pedig legyen 12 font marhahús vagy birkahús vagy malac vagy lúdhús. Legyen hozzá búzakenyér, kalács és sütemény. Azonkívül 18 pint bor és 2 akó sör /19/

    A nagyszombati és székesfehérvári kovácsoknál (8. art.) a mesterebéden kívül 4 frt-ot és egy font viaszt is kellett fizetnie. A 4 frt a köszöntő pohárra vonatkozott. Hogy mily becsben állt előttük ez az ital, mutatja az, hogy a céhlevél hozzáteszi: „ha pedig ezt a pénzt nem adná meg, akkor ne szabadjon neki egy legénynél vagy egy inasnál többet tartani.”

    A céhlevelek nagyrésze semmi tekintettel nem volt arra, hogy a remekelt mesterlegény jómódú-e vagy szegény, mindenkire egyformán kötelezővé tették a mesterebédet. Csak kevés céhlevélre akarunk, amelyek belátással voltak a legény anyagi viszonyaira. Ezek mindenkitől olyan mesterebédet kívántak, amely tehetségükhöz mért legyen /20/

    Mesternek a fia, aki mesternek a lányát vette feleségül, a legtöbb céhnél fel volt mentve a mesterebéd adásától /21/. Az egri szabók céhl. 5. art. az ilyenről azt mondja, hogy az illető a remekszabáson kívül, kedveskedésnél egyébbel nem tartozik.

    Ha mesternek a fia más céhbeli mesternek a lányát vette el, mindennek csak a felét fizette, vagy, amint akkor mondták, „csak fél céhvel tartozott.” /22/

    A mesterebédet rendesen csak a mesterek részére adták; vannak azonban céhlevelek, amelyek elrendelték, hogy a mesterebéd az összes mesterek és legények részére adassék /23/. Sőt a németprónai céheknél még a mesternéket és az özv. mesternéket is meg kellett hívni /24/.

    A felszolgálást a leendő mester végezte.

    A mesterebéd elköltésénél mindig határtalan jókedv uralkodott, azonban az illemről nem volt szabad megfeledkezni. „Aki evésben, ivásban illetlenül viselkedik, büntettessék meg!” – mondják a céhlevelek /25/

    Az illemsértőt 2 frt-ra büntették /26/.

    A mesterebéd búcsúztatóval (Abdanken) ért véget. A búcsúztatót vagy a céhmester vagy a legjózanabb és legokosabb mester mondta. Mindenkinek csendben kellett meghallgatnia. Ha azonban valamelyik mester a kelleténél többet talált felönteni a garatra s a búcsúztató alatt helytelenkedett, megbüntették. 2 font viaszt tartozott a templom részére fizetni /27/.

               *

    Ezek voltak azok a követelmények, amelyeknek teljesítését a céhlevelek a mesteravatáshoz feltétlenül szükségesnek írták elő. Mihelyt a mesterlegény ezeknek eleget tett, a céhmester a legközelebbi céhgyűlésen (bejáráson, Eingang), a nyitott céhláda előtt, mesternek nyilvánította és nevét a céhkönyvbe, a mesterek lajstromába iktatta. Ez volt a mesteravatás.

    A mesteravatás ünnepélyes lefolyása

    A mesteravatás, mint a mesterlegények legnagyobb előléptetése és kitüntetése s egyúttal a céh egyik legfontosabb eseménye, sok céhnél bizonyára ünnepélyes szertartások között történt. Mivel azonban senki sem jegyezte fel, talán nem lesz fölösleges, ha azt, amit kutatásaim közben erre vonatkozólag megtudtam, közzéteszem és az utókor számára megörökítem.

    Egykori mesterek elbeszélése szerint a németprónai szűcsöknél a mesteravatás következőképp folyt le:

    Mikor a céhgyűlésen vagy az öregmesterek összejövetele alkalmával, a sok mindenféle céhügy letárgyalása után a mesteravatásra került a sor, nem a mesterek javasolták a sikerrel remekelt mesterlegénynek mesterré avatását, hanem neki magának kellett azt kérnie. A legény ugyanis a céhmester elé állt, tisztelettudóan meghajtotta magát és meghatva, remegő ajakkal, dadogva így adta elő kérelmét: „Céhmester úr! Mester urak! Kérem, legyenek oly jók, vegyenek fel engem ifjúmesternek!”

    Mivel azonban sokszor előfordult, hogy a nagy megindultságtól e néhány szót se tudta elmondani, egy mester könyörögte be (einbitten) őt ilyformán: „Céhmester úr! Mester urak! Miután N. N. legény becsületes céhünk ősi szokása és céhlevelünk rendelkezése szerint, mindazt megtette, teljes megelégedésünkre, amire kötelezve volt, a mai napon azzal a kéréssel jött a céh elé, hogy legyünk oly jók és vegyük fel társnak! Ő ígéri, hogy ezzel járó minden kötelességét úgy megteszi, mint egy másik.”

    Erre a céhmester így válaszolt: „Mesterek! Ez a legény, mint hallottátok, igazi céhtag akar lenni, azaz a mesterek közé való felvételét kéri. Minthogy ide csak tisztességes legényeket veszünk fel, azt kérdem, van-e közületek valakinek valami kifogása ellene? Ha valakinek volna, nyilatkozzék!”

    Egy hang se szólalt meg.

    -Mivel úgy látom, – folytatta a céhmester, – hogy senkinek sincs kifogása ellene, felteszem a kérdést: Felvegyük-e N. N. remekelt legényt a céhbe, azaz a mesterek közé, ha teljesíti kötelességét s megadja azt, amit más adott?

    -Igen! – harsogták valamennyien.

    Erre a céhmester néhány szóval a kötelességére figyelmeztette a legényt. Mielőtt ugyanis mesterré avatná, tartozik a céhládába befizetni az előírt céhpénzt, vagy mesterdíjat, vagy mestertaksát.

    Miután a legény lerótta tartozását, a céhmester mesterré avatta ezekkel a szavakkal: „Mesterek! Én ezennel N. N. legény, miután a céhlevél által előírt minden követelménynek eleget tett, itt a nyitott céhláda előtt mesternek nyilvánítom és kézszorítással társnak fogadom!”

    Harsogó „Éljen” kiáltás tört ki e szavakra.

    Ezután az új mester, mélyen megindulva, körüljárt, minden mester előtt megállt, kezet nyújtott nekik és így szólt: „Fogadjon el engem, mester úr, szintén társnak!”

    -Társnak fogadlak! – válaszolá mindegyik és kezet fogott vele.

    Egyik-másik öregmester még hozzátette: „Légy gazdag mesterré!”

    A céhmester aztán felolvasta a céhlevelet s figyelmeztette az új mestert a céhszabályok és céhszokások pontos megtartására. Az új mester megígérte, hogy mindenben ezekhez fogja magát tartani. S erre némely céhnél, az egész céh előtt, ünnepélyes esküt is kellett tennie. /28/

    Az asztalra, a nyitott céhláda elé, két égő gyertya közé, feszületet állítottak. Az új mester letérdelt s jobbja két ujját a feszületre tette. A céhjegyző felolvasta az eskümintát s az új mester után mondta.

    A csákvári takácsmestereknek az 1750-ből származó céhlevélben megörökített esküje így hangzott: „Én, N. N. esküszöm az élő Istenre, Atya, Fiú, Szentlélek teljes szent Háromságára, a Boldogságos Szűz Máriára, Istennek szent Anyjára és Istennek minden Szentire, hogy az én tisztemben és mesterségemhez illendő mindennemű dolgokban kötelességem szerint, a céhnek bevett minden jó rendje, szokása, törvénye és artikulusa szerint, tisztán, híven, igazán és szorgalmatosan eljárok, céhmesteremnek minden igazságos parancsolatiban illendőképpen engedelmeskedni fogok. A céhnek titkait senkinek ki nem jelentem, sőt ha a céhnek kárára vagy gyalázatjára tudok vagy hallok valamit, céhmesteremnek vagy a céhnek minden kedvezés nélkül igazán megjelentem. Isten engemet úgy segéljen, a Boldogságos Szűz Mária, Istennek szent Anyja és Istennek minden Szentei!”

    A székesfehérvári molnármestereknek 1702-ből származó céhlevelében pedig ezt az eskümintát találjuk: „Az igaz Isten, ki Atya, Fiú és Szentlélek, teljes Háromság egy bizony Istenség engem úgy segéljen! Hogy ezen mi molnári céhünknek artikulusit minden részben megtartom, a céh igazságát esztendőben beszolgáltatom, az mit a céhnek kárára valót hallok, idejekorán az céhben kimondom, és az mit a céhben hallok, titokra valót, ki nem mondom, idejének előtte, ezen céhet mindenben oltalmazom, céhmesteremnek és több céhbeli társaknak engedelmeskedem. Isten engem úgy segéljen!”

    Utána a céhmester a céhjegyzővel beírtatta az új mesternek nevét a céh- vagy mesterkönyvbe, a mesterré avatás, azaz a céhbe való felvétel elismerésével, a lefizetett mesterdíjjal, – a mészárosoknál még a remekelés alatt lekövetett hibákért reá kirótt bírsággal is – és a dátummal. Ezért beíratási díj (Einschreibgeld) járt. A győri és székesfehérvári fazekas céhnél (12. art.) 1 tallér, a németprónai csizmadiáknál 50 vagy 40 dénár /29/. A kalocsai szabók és szűrszabóknál 1 frt /30/.

    A németprónai szűcsöknél az első mester a következőképpen van beírva: „Tobias Sudera hat sich Recht und ehrlicher Weise eingewerbet zwischen ein ehrliches Handwerk und was er Rechts wegen schuldig gewesen, schön alles abgeleget. Im Jahr 1619.” (Sudera Tamás jogosan és tisztességes módon belépett a tisztességes céhbe és amire jog szerint kötelezve volt, mindent szépen lefizetett, az 1619. évben).

    A vargáknál ilyen volt a formula: 1797, den 11. Oktober ist Paul Turzer für einen Meister angenommen worden und sein Meistergeld erleget fl 9 kr 60.” (1797 okt. 11-én Turzer Pál felvétetett mesternek és mesterdíját, 9 frt 60 kr-t lefizette).

    A mészárosoknál az első mester így van bejegyezve: „Anno 1644 den 21. May hat sich Hans Richter in das Handwerk eingeworben, so hat er in das Handwerk erlegt, weil er eines Meysters Tochter erheyrat hat, fl 7.50. Mer vor Wein und Straf erlegt beym Meisterstück fl 7.” (1644 máj. 21-én Richter János belépett a céhbe, amikor is a céhbe, mivel mesternek a lányát vette feleségül, 7.50 frt-ot fizetett, hozzá még borért és büntetésképp a remeklésnél elkövetett hibákét 7 frt-ot fizetett).

    Az új mester most végtelen boldognak érezte magát, hogy végre valahára elérte célját. Nem törődött már azzal a sok küzdéssel és költséggel, amelynek árán édes ábrándjainak és szép álmainak megvalósításához eljutott, hanem csak a jelennel és a közeli jövővel foglalkozott. Most új út nyílt meg előtte, amelyen járnia kell. Eltökélt szándéka volt, hogy az életnek ezen az útján tisztességgel és becsülettel fog haladni, szorgosan dolgozni, jó munkát végezni, Isten és az egyház parancsai s a céhszabályok szerint élni és családjának javára munkálkodni.

    Azon céheknél, melyek a mesterebédet vagy mesterasztalt a mesteravatás után szokták megtartani, a mesteravatást lakoma követte, amelyen az új mester szolgált fel.

    Az új mester

    Az új mestert a német céhek ifjúmesternek (Jung-Meister) hívták, a magyarok pedig, mivel a céhnek, főképp a céhmesternek egy évig különféle szolgálatot kellett tennie, a szolgálómester is. A kisebb céheknél egy szolgálómester volt /31/, a nagyobbaknál kettő /32/, t. i. a két legfiatalabb mester. A németprónai kisebb céheknél mindig négy ifjúmester volt, a nagyobbaknál rendesen 12, sőt több is /33/.

    Az új mester, azaz a szolgálómester vagy legfiatalabb ifjúmester legfőbb kötelessége volt nemcsak a céhmesternek, hanem az összes mestereknek is engedelmeskedni és a céhmester parancsait és utasításait teljesíteni /34/. A parancs teljesítésével nem késedelmeskedhetett, mert az egri szabók céhl. 4. art. azt írta elő, ha a céhmester valami céhet illető dolgot parancsol neki, köteles, „mindennemű maga dolgait félre tévén”, azonnal a céhmester házához menni „2 font viasz büntetés alatt”. A parancs teljesítésére vonatkozólag pedig ugyanannak a céhlevélnek 1. art. azt mondja: „Az ifjú szolgálómesterek pedig, melyeket nekik parancsolandanak, szorgalmatosan és híven eljárjanak mindenekben”.

    Az ifjúmesternek vagy szolgálómesternek kötelességéhez tartozott még a céhlkomkon felszolgálni és a mestereket kiszolgálni /35/.

    Ez utóbbi volt a legnehezebb teendője. Mert egyik-másik ideges, rosszindulatú, házsártos, durva mesternek kedve szerint cselekedni, különféle kívánságát teljesíteni, azonkívül egész mulatozásuk alatt, ha hajnalig tartott volna is, le nem ülni /36/, és az italból nem részesülni, a mesterek mellett folyton strázsálni és a teljesen elázott öregmestereket hazakísérni, nem volt könnyű feladat s éppen nem kellemes és irigylendő foglalkozás /37/.

    Valahányszor a mesterek együtt voltak, az ifjúmesterek vagy szolgálómesterek soha nem ülhettek le, hanem folyton állniok kellett /38/

    Az új mesternek a szolgálati ideje egy évig tartott, néhol addig, míg egy fiatalabb nem jött utána. Addig pedig se inast, se legényt nem foghatott /39/

    Mikor aztán kitelt a szolgálati ideje s egy új szolgálómester állt helybe, akkor került az igazi mesterek közé. Egyenrangú lett velük, ugyanazokkal a jogokkal és persze ugyanazokkal a kötelességekkel is.

    Igaz, hogy ez megint kiadásokkal járt, de ezt az áldozatot már szívesen meghozta.

    Némely céhnél ugyanis az a szokás dívott, hogy mikor az új mester a mesterek közé lépett, mintegy felvételi díjképp úgynevezett „mesterforintot” (Meistergulden) tartozott fizetni /40/. A pozsonyi és fejér-megyei takácsok céhl. 6. art. pedig arra kötelezte, hogy, amint a legényavatás után társpoharat fizetett, most „az esztendő elforgása után a társpohárét 30 frt-ot fizessen, a kalocsai takácsoknál (6. art.) 20 frt-ot. A besztercebányai szabómesterek céhl. 5. art. meg azt kívánta, hogy 5 frt-ot tegyen a céhládába.

    Hogy a mesterek örömmel fogadják új társukat maguk közé s ülőhelyet adjanak neki, az egri szabóknál (4. art.) 3 pint bort fizetett. Ezt „leülő pohárnak” hívták, hogy „ez legyen leüléseknek bizonysága”. A németprónai csizmadiáknál meg kellett vennie a „mesterszéket” (Meisterstuhl), vagy 50 dénárért vagy 1 forintért /41/.

    De az „áldomást” (Oldermasch) sem engedték el, mert ugyanezen céh mesterkönyve több helyen hangoztatja, hogy az új mester adjon „Einen guten Trunk denen Meistern” (jó italt a mestereknek), még pedig eleinte 50 dénárt, később 1frt-ot, 1811-től kezdve 2 frt-ot /42/.

    Ezzel aztán véget ért a sok mindenféle fizetés és borravaló.

    Mint mesternek minden törekvése odairányult, hogy házat vegyen vagy építsen, ahol békés családi életet élhet és nyugodtan űzheti mesterségét. A csákvári takácsok céhl. 25. art. határozottan megköveteli, hogy a mesterek mindnyájan feleségesek legyenek és házuk legyen, különben nem munkálkodhatnak.

               *      *       *

    A mesterek közé jutásnak tehát drága volt az ára, de lefizette mindegyik, mert másképp nem jutott volna célhoz.

    A mesterséget tanuló ifjúnak minden előléptetése örömünnep volt a céhben s ezt meg kellett ülnie. Minden ilyen örömünnep érzékeny sebet ejtett az ifjú erszényén, de legérzékenyebbet a mesteravatás elérése. A remekléstől kezdve a mesterek közé jutásig annyi mindenféle címen kellett köteleznie eszem-iszomra, hogy mikor mester lett, kettőnek örült igazán, az egyik az volt, hogy teljesedett legfőbb v ágya, kívánsága, a másik pedig, hogy végre valahára már eleget tett a céhlevélben előírt és a céhszokás által megállapított követelményeknek.

    A mai kor embere talán csodálkozik a céhek különös kívánalmain és szokásain, pedig hasonlóval találkozunk most is: Ha ma nem lehet nagyobb előléptetés meg bankett vagy lakoma nélkül, miért ne szórakozhattak volna a régi jó világban a legények és a mesterek is a közéjük érkezett új tag üdvözlésére?

/1/ Besztercebányai szabómesterek céhlevelének 5. artikulusa. – Egri szabók céhl. 5. art.
/2/ Pécsi és Baranya megyei vargák céhl. 7. art. – Pozsonyi és székesfehérvári takácsok céhl. 7. art. – Besztercebányai szabómesterek céhl. 5. art.
/3/ Németprónai posztósok céhl. 6. art. – Vargák céhl. 7, art.
/4/ Budai és bicskei csizmadiák céhl. 3. art.
/5/ Győri és székesfehérvári csizm. céhl. 5. art. – Besztercebányai szabómesterek céhl. 6. art. – Bajmóci és németprónai csizm. céhl. 7. és 8. art.
/6/ A váli csizm. céhl. 5. art. szerint 2, 3, 4 frtra.
/7/ Pécsi és Baranya megyei vargák céhl. 10. art.
/8/ Győri és székesfehérvári csizm. céhl. 1. art. – Németprónai posztósok céhl. 3. art. – Bajmóci és németprónai csizm. céhl. 4. art.
/9/ Budai és bicskei csizm. céhl. 3. art. – Egri szabók céhl. 5. art.
/10/ Gyűri és székesfehérvári csizm. céhl. 3. és 22. art. – Budai és bicskei csizm. céhl. 3. és 20. art. – Sármelléki takácsmesterek céh. 6. art. – Németprónán pedig azt mondták, hogy a mesterdíjak csak a mesterek mulatozására szolgálnak. Ezért lett szólás-mondássá az, hogy „a mesterdíjak csak arra valók, hogy az öregmesterek a fogukat piszkálják ki velük”.
/11/ Dehény József: A kalocsai céhek története. 63. l.
/12/ Váli csizm. céhl. 5. art. – Egri szabók céhl. 5. art. – Bajmóci és németprónai csizm. céhl. 6. art. – Zechbuch der Schuhmacher zu Deutsch-Pronen, 1644. – Zechbuch der Fleischhacker zu Deutsch-Pronen. 1762.
/13/ Egri szabók céhl. 5. art.
/14/ u. ott – Besztercebányai szabómesterek céhl. 7. art. – Pozsonyi és fejér-megyei takácsok céhl. 7. art. – Egri szűcsök céhl. 3. art. stb.
/15/ Nyitra, Bars, Komárom, Esztergom, Fejér vm. mészárosai céhl. 1. art. – Ethnographia XXVIII. évf. 1917. 257-258. l. – Győri és székesfehérvári csizm. céhl. 3. art. – Egri szabók, valamint egri csizm. céhl. 5. art. – Székesfehérvári és bicskei szűcsök céhl. 7. art. – Németprónai vargák céhl. 4. art. – Bajmóci és németprónai csizm. céhl. 6. art. stb.
/16/ Egri bodnárok céhl. 6. art. – A csákvári és a sármelléki takácsok céhl. 6. art. – Győri és székesfehérvári fazekasok céhl. 12. art. – Németprónai posztósok céhl. 4. art. stb.
/17/ Budai és bicskei csizm. céhl. 3. art. – Nagyszombati és székesfehérvári kovácsmesterek céhl. 8. art.
/18/ Győri és székesfehérvári csizm. céhl. 3. art.
/19/ Ordentliches Verzeichnis der ehrbaren Zunft und Zech der Schmiede zu Deutsch-Pronen, 1659.
/20/ Nyitra, Bars, Komárom, Eszergom, Fejér vm. mészárosai céhl. 1. art. – Csákvári takácsok céhl. 6. art. – Vargák céhl. 5. art.
/22/ Egri szabók céhl. 5. art. – Egri szűcsök céhl. 3. art. – Pozsonyi és fejér-megyei takácsok céhl. 7. art. – Németprónai vargák céhl. 5. art. – Így tehát a németprónai céhek céh- vagy mesterkönyvében a beírt új mester neve után található „hat das ganze Mahl vagy die Zech vagy die Zunft ausgezahlt” idegenre, azaz nem mester fiára vonatkozik. Ha pedig az van beírva: „N. N. … hat das halbe Mahl vagy die halbe Zech ausgezanhlt”, akkor az illető egy mesternek a fia volt és más céhbeli mesternek a lányát vette feleségül.
/23/ Pozsony és székesfehérvári kőfaragók és kőművesek céhl. 5. art. – Csákvári takácsok céhl. 6. art.
/24/ Németprónai posztósok céhl. 4. art. – Vargák céhl. 4. art. – Ordentliches VErzeichnis der… Schmiede zu Deutsch-Pronen. 1659.
/25/ Németprónai posztósok céhl. 4. art. – Vargák céhl. 4. art.
/26/-/27/ u. ott.
/28/ Csákvári takácsok céhl. 23. art. – Győri és székesfehérvári csizm. céhl. 1. art. – Budai és bicskei csizm. céhl. 2. art. stb.
/29/ Meisterbuch der Csizmenmacher, 1750.
/30/ Dehény József: A kalocsai céhek története, 64. l.
/31/ Székesfehérvári és bicskei szűcscéh céhl. 1. art.
/32/ Egri szabók céhl. 1. art. – Csizm. céhl. 20, art. – Szűcscéh céhl. 5. art.
/33/ Népélet-Ethnographia XXXIV-XXXV. évf. 1923-1924. 157. l.
/34/ U. ott. – Nagyszombati és székesfehérvári kovácsmesterek céhl. 28. art – Egri szabók céhl. 4. art. – Németprónai posztósok céhl. 5. art. – Vargák céhl. 5. art. – Paraszt céhl. 6. p.
/35/ Nagyszombati és székesfehérvári kovácsmesterek céhl. 28. art. – Németprónai posztósok céhl. 5. art. – Vargák céhl. 6. art. – Paraszt céhl. 6. p.
/36/ Nagyszombati és székesfehérvári kovácsmesterek céhl. 28. art. – Népélet-Ethnographia, XXXIV-XXXV. évf. 1923-1924. 161. l.
/37/ Népélet-Ethnographia, XXXIV-XXXV. évf. 1923-1924. 161-162. l.
/38/ Nagyszombati és székesfehérvári kovácsmesterek céhl. 28. art. – Egri szabók céhl. 3. art.
/39/ Egri szabók céhl. 4. art. – Nagyszombati és székesfehérvári kovácsmesterek céhl. 28. art. – Népélet-Ethnographia, XXXIV-XXXV. évf. 1923-1924. 167-168. l.
/40/ Pozsonyi és fejér-megyei takácsok céhl. 6. art. – Meisterbuch der Csizmenmacher zu Deutsch-Proben, 1750
/41/ Meisterbuch der Csizmenmacher zu Deutsch-Proben, 1750 – Népélet-Ethnograpia, XXXIV-XXXV. évf. 1923-1924. 168. l.
/42/ U. ott

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf