Thuróczi Zoltán püspök: Éjjeli őrszem (Temetési igehirdetés Reményik Sándor sírjánál)

„Várja lelkem az Urat,
jobban, mint az őrök a reggelt,
az őrök a reggelt.”

                    Zsoltár 130:6

A 130. zsoltár írója egy névtelenné magasztosult költő. Nevét e földön ma már senki sem tudná megállapítani, de alkotását mindenki magáénak érzi. Nem szerzője nevéről nevezik többé, hanem hívják bűnbánati zsoltárnak, páli-zsoltárnak. Luther is annyira magáénak érzi, hogy éneket formál belőle. Benne sírják bűnbánó lelkek keserves könnyüket, mélységbe zuhant kétségbeesettek szavain keresztül kiáltanak segítségért, s a jobb jövő virradatát nehezen váró őrállók benne kiáltják bele a sötétségbe: Meddig még az éjszaka? Nincs nagyobb dicsősége egy költőnek, mint az, ha ő maga ennyire belehull a mulandóságba, alkotása pedig ennyire belelép az örökkévalóságba. A költőt nem ismeri senki, költeményét ellenben közkincsként magáénak érzi mindenki.

    Nem tudjuk, volt-e a 130. zsoltár írója katona. Lehet, hogy személyes élményei fűződnek ahhoz a képhez, amit a katonai életből a nemzet névtelen költőjére, magára alkalmaz, lehet, hogy csak hallomás, vagy költői elképzelés a képnek alapja, tény azonban az, hogy akkor, amikor a nemzeti költő számára képet keres, az éjjeli őrszem alakján akad meg a tekintete. Mikor most megrendült lélekkel megállunk a névtelennek indult, hírnevesnek befutott, s eszmévé vált Reményik Sándor koporsójánál, érezzük, hogy a 130. zsoltár írójának tollát Isten ihlette meg akkor, amikor a nemzet költőjét éjjeli őrszemhez hasonlította. Reményik Sándor is a magyar éjszaka őrálló vitéze volt.

    Az éjjeli őrszem mindig adatik. Nem a maga elhatározásából áll ki az őrhelyre. Parancsnak engedelmeskedik. Akik békén pihennek addig, míg ő a tábor előtt, talán hunyó parázsnál, vagy teljes sötétségben lándzsájára támaszkodva kémleli az éjszakát, ajándékba kapják attól, aki felelősséget érez irántuk, s a tábor nyugalma iránt.

    Reményik Sándor sem maga kereste hivatását. Ajándékba adta Isten őt a sötétségben ülő magyar népnek. Most, amikor elvétetik tőlünk, akkor látjuk ezt legvilágosabban. Ilyenkor az ember mindig megpróbálja űrmértékkel mérni az értéket. Most is megpróbálja elképzelni a lehetetlent. Mi lett volna velünk, a reánk boruló magyar éjszakában Reményik Sándor nélkül? Mint került volna bele nélküle a magyar költészet és vele a nemzeti gondolat a pogány átkozódások terméketlen zsákutcájába! Mint kergette volna bele a forrófejű elkeseredett magyart a magyar szalmaláng és meggondolatlanság kiszámíthatatlan következményű kalandos vállalkozásba, ha Reményik Sándor nem fogalmazta volna meg a magyar politikát ebben a fanatikus, de mégis józan, adottságokkal számoló, de semmit le nem alkudó jelszóban: „Ahogy lehet!” És mint kergette volna bele a másikat ugyanaz az érzés nagyon is kiszámítható következményű szomorú megalkuvásba, ha nem állott volna útja elé élő tilalomfaként aszkéta alakjával, s messze távlatokba néző szemével Reményik Sándor ezzel a pár szóval: „Eredj, ha tudsz!” Isten azért adta őt nekünk sötét, lidérces álmú magyar éjszakába ajándékul, hogy tudjunk lenni magyarok Magyarország nélkül is.

    Ő maga is jól tudta ezt. Csodálatosan szerény költői önérzete, mely egyéniségének egyik legragyogóbb gyémántszeme volt, úgy érezte, hogy a Himaláját csak egy-egy porszemmel növeli munkája révén. Mi tudjuk, hogy ez a porszem Magyarország volt.

    Az éjszakai őrálló mindig magányos ember. Mögötte táborban élnek az emberek, ő egyedül áll a vártán. Ezért volt Reményik Sándor is olyan nagyon magára maradt lélek. Életének ezt a szomorúfűz sorsát bánatos szívvel hordozta, de sohasem érezte a kivert eb sorsának, hanem mindig rendeltetésnek és kitüntetésnek. Értünk volt magányos, kik mögötte pihentünk.

    Az éjszakai őrálló mindig töprengő ember. A sötét csendben megszólalnak gondolatok, miket a lármás nappal nem enged szóhoz. Mikor a szem nem lát, szárnyára kel a képzelet, s lát álmokat és képeket. A sötétségben megnő és jelképpé válik sok minden. Ezért lett Reményik Sándor számára is minden valóság képpé, mely mélyebb jelentést hordoz, s minden kép valósággá, mely erővé vált a hétköznapok számára. Más nem látta, csak a készet, s ő maga is álmélkodva figyelte, mint lesz a gyöngeségből erő és költemény.

    Az éjszakai őrálló hős. Másokért, s másokra való vigyázást vállal. Így lett Reményik Sándorból is, ki a költő szent magányába húzódott minden politikától, a szó legnemesebb értelmében politikus-költő.

            „Mikor a lét pillérei ingtak
           És mint a viasz minden elhajolt,
           Egyetlen ércnél szilárdabb valóság,
           Egyetlen tett: a költő álma volt.

           Bizony

            „Elszántság volt
           Élőhalottak élén menni
           Elnyomott s néma tömegeknek
           Felszakadó sikolya lenni.”

E koporsóban bizony hősi halott pihen. Idegei porcikánként emésztődtek fel a nagy virrasztásban, vére költemény cseppekben folyt el, míg végre összeomlott.

    A 130. zsoltár írója hívő lélek volt, aki várta az Urat. Reményik Sándor ebben is utódja a zsoltárírónak. A lélek költője volt. Szinte egyoldalúan ez volt. Hitét nem úgy örökölte papi s egyházi ősöktől, hanem úgy harcolta ki személyes tusakodásokban. Hite őszinte hit volt, tusakodásaiban, kételyeiben és diadalmaiban egyaránt. Sokszor hitetlenül hitt, sokszor hívén hitetlenkedett, amint az a hit életében mindig így is van, ahogyan a beteg gyermek atyja kiált Jézushoz: „Hiszek Uram, légy segítségül az én hitetlenségemnek.” Az, amit a kegyelemről írt költeményében megírt, az a színtiszta evangélium véres veríték között kiharcolt boldog hitvallása.

    Az éjszakai őrálló a reggelt várja. Ha megvirradt, pihenni térhet.

szozattv


szozat a tiszta hang csurkaszentmihályi Egy az Isten 1117 Fényességes csillagok 1124 bevonulás A5 Matyas 1129 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf