Tömörkény István: István: Régi szegedi alakok

(II. rész. Egy fiskális a 30-as évekből)

tomorkenyTe aranyos régi idő, amely alig félszázad előtti történeteiddel csodálatosabb, regeszerűbb vagy előttünk, mint a görög mítosz hősei vagy fantaszta meséi a mór kalifauralomnak.

    A harmincas évek azok, amiket legkevésbé ismerünk. Az a fiskális, akit meg akarok énekelni, abból az időből való, s csudálatos, meseszerű az ő története.

    Gazdag ember volt. Akinek csak ügye volt a tanyákon, pedig sok volt akkor a tanyákon az ügy, az mind hozzá vitte, mert ez a híres ügyvéd, ez a nagyhatalmú fiskális kint lakott a tanyán. Négy patvaristája volt; derék ügyvédek lettek azok is, oszlopos ember közülük nem egy a városban. Azóta rég ősz fejek, tar koponyák. Mert hát múlik az idő, telik a nap.

    Ez a négypatvaristás, sokdolgú ügyvéd tehát kint lakott a Felső-tanyán. A partvaristák úri szobában aludtak, szőnyeges folyosó húzódott az ajtajuk előtt végig. A pipából dagadó verpeléti faragott fájú edényekben állott rendelkezésére a partvaristai füstfújó kedvnek, öblös tajtékpipák ezüstveretes kupakokkal, remekbe csinált szárakkal úgy állottak sorban, mint mostanság a katonavárta fegyverei az őrház előtt.

    És szép volt az életük. Alföldi gyerek volt mind, szerették a tanyavilágot. Kacagó kedvtelés volt a nap.

    És a principális a nagy tanyaépületnek egy kis sarokszobájában lakott. Kicsi volt a szoba, egyszerű a bútorzata. Egyszerűbben már lehetetlen lett volna csinálni; mert ha még egyszerűbb az a bútorzat, akkor már nem is lett volna abban a szobában semmi. Állott pedig a szoba bútorzata egy valamikor barnára festett asztalból, amelynek rozogaságát csak a háromlábúsága volt képes feledtetni. A negyedik lába helyett egy csinos lapátnyél volt alátámasztva. Az asztalon volt egy belesrófolt tintatartó, amelybe a principális úr koronként kormot, zöldgálicot meg tört gubacsot szokott tenni, amit ő maga ütögetett le a tölgyfalevelekről. Mikor aztán tinta kellett, akkor a fiskális úr kiment az ambitusra, telehúzta a száját jóízű kútvízzel, s ebben az Isten adta edényben azt a szobába vivén, beleeresztette a tintatartóba; amely miskulancia aztán egy pipaszurkálóval szakértőleg felkevergetvén, készen volt a príma kvalitású tinta. Toll nem volt az asztalon, lévén dicséretre méltó szokása a tiszteletreméltó férfiúnak az, hogy ha írónádra volt szüksége, fölkelt a nyikorgó, egyik tagját a másikkal sirató székről, és mene kifelé az udvarra, ahol különféle baromfiak örvendezének az életnek.

    Mikor kint volt az udvaron, gyakorlott ügyességgel magához kanyarított egy libát, s annak a szárnyait műértőleg összetapogatván, kihúzta azokból a célnak legjobban megfelelő tollat, amely aztán a láncon lógó szegedi bicsak segélyével csakhamar átváltozott olyan hatalmas íróeszközzé, hogy képes volt egy egész tintatábort fröccsenteni a papírra egy-egy cifra manupropria aláírásakor.

    Hogy pedig végigvezessem a t.c. olvasót a szobának minden bútorzatán, el kell még mondanom, hogy abban egy irhás suba is feküdt a földön, amely ágya vala a négypatvaristás fiskálisnak. A párnát okszerűen helyettesítette a suba alá tolt nyereg. Más bútorzat a szobában, egy árván szerénykedő ruhafogason kívül, nem volt. Tél idején hasábfák égtek a szoba közepén, amelynek padozata azért nem gyulladt meg, mert nem volt padolva. Ami füst pedig ilyenkor netalántán képződött volna, az igen szépen kimehetett valamelyik törött ablakon. [A törött ablakokat nemigen kellett az épek közt keresgetni, ki lévén ütve egynek híjával mind.]

    A leírt díszes asztal mellett szokott írni a principális, a subán szokott aludni, és a nyerget használta párnául.

    Volt pedig ez az ügyvéd egy hat láb magas alak, herkulesi vállakkal, hatalmas mellel és olyan hanggal, amely kongott, ha lassan beszélt, de dörgött, mint a mozsárágyú, egy-egy erős védbeszéd elmondásakor. Pörge kalapot hordott széles fején, hosszú árvalányhaj lógott le róla. Csipkésre kivarrott borjúszájú ing, rojtos gatya, ezüstgombos mellény és panyókára vetett pitykés bírómándli volt az öltözéke.

    A borjúbőr csizmáin lármázó nagy sarkantyúk léttára még tán el is lehetett volna hinni azt a mondást, amit egyidőben széltében beszéltek nagy Németországban. Állt pedig ez a mondás abból, hogy a magyar úrnak a csizmáján csak azért vannak a rengeteg sarkantyúk, hogy ha a magyar úr véletlenül az asztal alá issza magát, akkor a hajdúja által fölemeltetvén, két karjánál fogva könnyűszerrel húzatik haza, a sarkantyúpengők két talicskakerék szerepét viselvén ilyen jeles alkalmakkor.

    Mindezekhez az ügyvéd úr fokost hordott, hosszút és félelemgerjesztőt, illetőt a marciális termethez. Mikor tárgyalása volt a városban, kivezette a lovát az istállóból, rátette a nyerget, amely még párna volt az előbb, begyűrte az aktákat az oldalán lógó tarisznyába, s megindult a város felé, előbb természetesen fölülvén a lóra.

    És idebenn megállván a városháza előtt, odaköté a lovát egyikéhez a nagy terebélyes fáknak, amelyek akkoron a piacon díszlettek. S hatalmas, dübörgő léptekkel ment a nagyterembe, ahol komoly méltósággal tárgyalni szoktak. Mély, erős szava megrezzenté az ablaktáblákat, s az ismerős hangokra kint a téren fölnyihogott a ló.

    Vége lévén a pörnek, egykedvűen beraká a salláriumot a tarisznyába, s fölülve a lovára, ment ki a tanyák közé. És soha az úton, sem ki-, sem befelé, az agyába nem ötlött, hogy talán másik asztalt kéne tétetni az irodába. Hazaérve, a lovaglásban kifáradt férfiút nem várta terített asztal. Előbb le kellett akasztani a szögről a bográcsot, azt ráakasztani a háromlábra, és fogni bele valami lábasjószágot, amelyik leghamarabb a keze ügyébe akadt. Azt aztán még le kellett önteni vízzel, s tüzet rakni alája jó száraz forgácsból. Azután abba igen szépen lehetett hányni fokhagymát, vöröshagymát, nemkülönben sót és paprikát. És tisztítván hozzá krumplit, szórván bele tarhonyát, csakhamar elkészült a bográcsos.

    Előkerítvén az íróasztal fiókjából egy fekete, rózsákkal szépen kifestett fakanalat, a fiskális úr megízlelé az eledelt.

    – Crimia glória! – kiáltá elégedetten. – Ez aztán meg van pattantva!

*

    Itt be is fejezhetném a dolgot. A rajz kész. Csakhogy ott az elején van írva, hogy: történet.

    S önök azt mondanák, hogy ez nem történet.

    Pedig mégis az.

    Hogy miért történet?

    Azért, könyörgöm, mert ezt az embert úgy hítták, hogy Müller Miska!

Szegedi Híradó, 1886. május 30.

szozattv


szozat a tiszta hang jankocsm archiregnum1209 szekoko1227 szentmihálynap napéjnapfor kerecsen2018 Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf