Petri Mór: Hadúr kardja

Tudjátok-é, merre van a
Hadistennek görbe kardja?
Atilla volt, aki hajdan
Kézbe kapta, villogtattta.

Vágott véle erre-arra,
Valamennyit égtáj felé,
És amerre megzúgatta:
Megremegett a föld belé.

Hazám földjén, legelőjén
Pásztorember vette észre.
A kard-hegytől egyik kedves
Ünőjének lába vérzett.

Láng csapott ki ott a földből,
A kard-hegy nőtt kétannyira.
Hozzá ne nyúlj avatatlan,
Belédüt az istennyila.

Láng csapott ki ott a földből.
De volt aki kirántotta,
Aztán vitték nyúl-egyenest
A királyi hun sátorba.

Hős Atilla felkötötte
S leigázta a világot.
Olyan igaz nagy hatalmat
Ez a világ még nem látott.

El van ásva e kard újra.
– Határőrök, hun vitézek,
Ha az a kard előkerül
Újra minden a tiétek!

A réteken, a mezőkön
Pásztorember búsan dalol.
Várja, lesi, hogy az a láng
Mikor csap ki a föld alól.

Várja, lesi, lesz az a kard
Nem kétannyi, de toronnyi,
S amikor majd hozzáértek
Még meg is fog sokasodni.

A viharos Retyzátnál,
A Hargita hegy tövében
Szántóvető pásztorember,
Csaba népe, légy csak ébren!

Atillának ivadéki,
Kutassátok, keressétek!
Sántít, vérzik a csordátok,
Vérnyomosak már a rétek.

Pásztorember, székely, magyar
Ott valahol megtalálja.
Hisz a magas égre csapó
Láng a hegyek, bércek tája.

Hunyadinak, Kinizsinek
Járt kezében már az a kard
S nagy nemzetek koszorúja
Illeti a vívó magyart.

Magyar ember, székely ember
Nem karddal jön a világra?
Ha majd egyszer üt az óra
Tudom Isten, hogy kirántja!

Húzzátok ki s hozzátok el!
És adjátok újra kézbe
Atillának sátorába.
Atillának örökébe.

Nem a világ félelme lesz,
De a nemzet s népek atyja,
Aki azt a régi kardot
Meghordozza, megforgatja!

Ez nem bomba, nem gázgyilok
S nem is gyilkos, gaz merénylet,
Mert a magyar ősi virtus
Csak a kard volt, ezzel fénylett.

A kard, a kard minden nemzet
Hős fiának dísze, éke.
De azért az emberek közt
Jogél döntsön… Legyen béke!

                             A Nemzet 1925. 29. sz.