Sértő Kálmán: Árnyékomról

Nem a régi már a legény,
Árnyéka is lusta,
Hosszú lábait a falon,
Komótosan húzza.
Borzas feje, mint gömbakác
Lombja lóg az éjben,
„Miért mászol lassan árnyék,
Paloták tövében?…”

„Nem voltam én fáradt árnyék,
Míg sietett gazdám,
Alig tudtam Őt követni,
Visszagyengült hozzám,
Elfáradtunk mind a ketten,
Most csendesen lépünk,
Kára buta rohanásért,
Nem sokáig élünk…”

„Hűséges éji testőre
Vagyok a gazdámnak,
Úgy követem, amint szokták,
A hűséges árnyak.
Ha lerogyik, én leszek majd
A halotti leple,
Púpos árnyék, ráborulok,
Mert megérdemelte…”

Lép a legény, lép az árnyék,
Paloták tövében,
Kukoricát pattogtat az
Úristen az égen.
Csillaghullás van, a legény
A tüneményt nézi,
Falon lengő selymes árnya,
Az is vele nézi…

                          Aranykenyér, 1939