Darnay Kálmán: Szárnyra kél a rárómadár

tátika- Tátika várának története -

A solymászó madarak hordozója kocsija zörögve rótta a Hidegkút felé kapaszkodó szántói erdei utat. A pecérek kemény kézzel tartották a szagos-kutyák fékeit. Paripája hátán mellettük poroszkált Boldizsár erdőispán. Az ő fejét nyomta a madarászás elrendezésének gondja… Tátika várurának útrahajló gyümölcsöse sarkában nyújtózkodott az aszaló-ház. Az itt gubbasztó kemencékben – az aszaló-mester ügyeskedéséből – öltötték fel százráncos liktárium-dolmányukat Petheő Benedek uram illatos gyümölcsei. Ide csörgedezett a hegyoldalból fakadt hidegforrás, melyről szállóigeként maradt reánk a mulatozó vitézek jóízű mondása: „Nincs jobb Hidegkút vizénél – somlyait behűteni!” Régidőktől fogva ez volt találkozóhelye a solymászatra induló vendégeknek.

    A reggeli napnak sugarai már az ég boltozatát nyaldosták, mire Frakszin nagyasszony bíztató szavára, a százados törzsű gesztenyefa alá telepedtek. A végházak vendéglátó szokásai szerint, ki-ki törökmódra a sárguló gyepen vert tanyát, vagy állva lakomázott a minden jó harapni valóból. Akiknek fejében még viháncolt a táncos estebéd gőze, az a gyümölcsízes erős italokkal barátkozott, vidáman koccintgatva a solymászó hölgyek szerencséjére. Össze is verődtek valamennyien! Csak az öregedő urak becsülték többre párnás nyugvóhelyüket. Benedek várúr indulásakor már behúzódott Gáspár diákkal a könyvtár-szobába. Lizácska pedig – Ibrahim agára gondolva – nem nagyon noszogatta az első hívó szó után baloldalára fordult Piszky István castellanust. Batthyány Boldizsár volt az egyedül a deresedő főurak közül, aki világra való asszonyát követve paripájára kapott. Ő volt osztályosa Frakszin nagyasszony solymászsikereinek.

    Zrínyi Dórica lovagja Erdődy Péter gróf lett. Nádasdi Tamás „Táltos” lovának pedig úgyis közös kötőfékje volt Petheő Zsuzsika paripájával. A többi várasszony és kisasszonyférjet, lovagot cserélve kaptak fel madarászó lovaikra. Lizácskát, reggeli üdeségében, zöldkaftános lovagja még szebbnek látta, mint az este a mártott gyertyák világánál. Talán a tegnapival ellentétes öltözködése is izgatta a szerelmes agát. Mert bizony a paripák száguldásába bele szokott olykor ripakodni a várvölgy szele. Azért Lizácska is, a többi nagyasszonyhoz mérten, a hattyúprémmel szegényezett nyakas hacukáját öltötte testére. Kezére pedig karját elfedő bársonyos kesztyűt húzott. Ne érintse gyűrűs ujját a kezén gubbasztó sólyom körme. Petheő Zsuzsika mellől lemaradt Alapi Gáspár a ricsajos kedvű vitézek közé csapott. Nem kesergett kudarcán, Frakszin nagyasszonyban bizakodott, hogy előbb-utóbb mégis ő juttatja főkötő alá Zsuzsikát.

    Boldizsár mester által közreadott szagos kutyákkal és sólymokkal összebarátkozva, megindult – a Bándimezőn át – a madárhajsza a Balatonszélig. A társaság párokra szakadozva, ki-ki maga élvezte a madarászás izgató gyönyörűségét. Csak Dórica tartott össze – lovagjaitól kísérve – Frakszin nagyasszonnyal. Oldalukon loholt „Szokol”, Frakszin kedvenc, hosszúszőrű szagos-kutyája, mely vízen, szárazon egyaránt állta a vadat. A ráró-madarakat becézgető nagyasszonyok vidáman beszélgettek. Éppen Dórica ajkáról perdült le Péter grófot illető incselkedő szó, amikor a Marcal-melléki nagy rétségen – orrát felütve – megtorpant a vizsla. Majd hátát meggörbítve, felfelé meredező szőrzászlós farkával csúszott előre. A solymászó asszonyok szívdobbanása ezúttal a rétségben gubbasztó fogolycsapatot illette, mely előtt ott lapult a szagot vett vizsla. A két nagyasszony gyors mozdulattal megeresztette sólymaik szemtakaró kápáit. Pórázukat meglazítva „Hajrá!” szóval beugrasztották Szokolt. A felrebbent fogolycsapat nyomán vijjogó sírással egyszerre kelt szárnyra a két ráró-madár. Nagy íveléssel felülről csaptak a sírással menekülő madárcsapatra. A körmükre kapott foglyokkal magadban keringő ragadozók – asszonyaik sípjának hívó szavára – lassított íveléssel, a nyeregkápa madár-hurkára szállították prédájukat. Ki is járt érte a simogató becézés, meg a hústartó tarisznya ízes falatja.

    A delelőjét járó nap két marokkal szórta sugarait. A császármadarak szárnyrebbenését, a bozótosokból felvert fácánkakasok rikácsoló szavát még hangosabbá tette a nyomukat járó héják, sólymok vijjogása. A színestollú vadmadarak királyával most vívja égi csatározását Frakszin nagyasszony ráró-madara. A torkon kapott fácánkakas szárnycsapásaival igyekszik kimenekülni a ragadozó körmei közül. Végső erőlködéssel fürgetestű támadóját magával ragadja, még egyszer felvágódik a magasba, s együtt zuhannak le a bozót közé. A szárnyasok viaskodásának izgalmai gyönyörködtetik a solymászó nagyasszonyokat. Pedig a madarászat igazi élvezetének akkor lesznek csak osztályosai, ha eljutnak a Balaton kiöntésének nádas zsombékai közé…

    A Kalakányos-vizek táján recsegő hápogással, gágogó szóval húznak a vadludak, kacsák, szárcsák, libucok ezrei. A cserevizek felett ívelnek a sírószavú sirályok. Az örvényhát morotvái mentén csattogtatja habszárnyát a balatoni madarak királya, a nemeskócsag, melynek selyemszálas tollai az asszonyi fejcicoma drága kincse. A vitézi solymászok vágyakozva gondoltak a magyar nép legendás madarára, a darura. Nem csapnak-e rá véletlenül éppen ma – őszi húzás közben – sólymaik a szürketestű szárnyasokra? A daru fekete evezőtolla úgyis rákívánkozik a szőrmekucsmára a tombósüvegre. De hát oly nagy bőség volt az erdőben szárnyas vadban, hogy minden solymásznak került zsákmány bőven nyeregkápájára. Még Petheő Zsuzsikának is, aki pedig ugyancsak megfeledkezett a kéklábú ráró-madaráról, ha tekintetét Nádasdi Tamáson nyugtathatta. Paripáiknak meglassított lépteivel el-elmaradoztak a solymászó társaságtól, amikor egymáshoz simulva megédesült ajkukon szerelmes szívük vallomása. Oda sem néztek a szagos-kutyájuk előtt felrebbentő fogolycsapatra. A nyereg kápájára ültetett ráró bekötött szemekkel gubbasztott. Az sem lehetett szemtanúja titkos eljegyzésüknek, amikor paripájuk hátán gyűrűt cserélve, a sokszor elcsattant rokon csók koronájaként ajkuk összeforrott… Mert hát nagy akadálya volt szerelmes szívük egyesülésének vérbeli rokonságuk. Bizony előbb még a római pápa Őszentségénél is kilincselni kell, hogy a függőpecsétes diszpenzációt kieszközöljék.

    Ebben bizakodott Alapi Gáspár uram is, hogy hamarább betessékeli várudvarába Zsuzsikát, mintsem Nádasdi Tamás megjárja római útját.

    Míg a nekitüzelt madarászó társaság a solymászás izgalmait élvezte, a várbeli öreg urak sem unatkoztak. Piszky István uram déli harangszóig se bírta kiheverni az éjjeli mulatozás fáradalmait. A világravalóbbak, szemük álmát kidörzsölve, a vár erkélyére telepedtek, kockavetéssel s a Mátyás király kora óta hazánkban lábrakapott kártyaütögetéssel szórakoztak.

    Benedek várúr pedig Gáspár diákkal könyvesházukba vonulva, a várősök régi levelesládáit böngészték. Úgy belemelegedtek a letűnt nagy idők kutatásába, hogy a tudósfejű Gáspár diák – Petheő Benedek uram nagy örömére – hetekig ott maradt a vendéglátó várban. Mert hát évszázadok óta nagy volt a tülekedés a sok gazdát cserélt Tátika és Rezi várának birtoklásáért. Végre mégis mindkettő a gersei Petheők kezén öröklődött meg.

    Gazdagságáról híres nemesúr volt Tadenka mester, ki a XII. század első felében vagyona szaporítására 110 aranymárkáért megszerezte Scamptont (Zala-Szántó) körülfogó Zobyka beláthatatlan őserdejét a belőle kiágaskodó sziklabérces magaslatokkal együtt. A meggazdagodott nemesúrba valahogy beletükröződött a vitézkedés. Terjeszkedési vágyakozásában talpasaival megtámadta a határos ereki birtokot, kifosztva a veszprémi püspök védtelen jobbágyait. De a törvény keze rajtaütött a kapzsi földesúron. Kárpótlásként Tadenka át is engedte a Kaplyon nemzetségből származó Zelandus püspöknek, Sümeg vár urának Zobyka erdőségét, sziklás magaslataival együtt. Itt épült fel 1244-ben a Calanda zalavári bencés atya tervei nyomán megkezdett Tátika s Rezi vára. A páros erősségét azidőben ősi urai után Felső-, Alsó-Tadenka várának ismerték, mely elnevezés csak később – a nép nyelvén – öröklődött át Tátikára. A tizenkét évig épült kettős vár fokára akkor tűzték ki először a püspök címeres lobogóját, amikor Zelandus családi tanácsot ült. Várait scamptoni erdőbirtokkal – a tatárjárás korában épült szántói székesegyház fenntartására – öröklési joggal a veszprémi püspökségnek adományozta. E ténykedést 1257-ben IV. Béla is megerősítette. Zelandus püspöknek kedves tanyázó helye volt Tátika vára, ott is hunyta le szemét 1262-ben. De alig mondott búcsút a földi életnek a várépítő püspök, kitört a nagy viszálykodás. Zelandus püspök öccse, Márton ispán, János, Márton, Mike fiaival tanyát vertek Tátika s Rezi várában. Scampton erősségeit Pál püspök utódja, a Héder nemzetségből származó Péter nyugodtan élvezte várúri birtokait. De alig foglalta el püspöki székét Rád Benedek, Apor mester és Lukács, Zala vármegyei ispán, ráteszik hivatalos kezüket Tátika várára. A kártvallott püspök megbízásából hiába tiltakozik Kolynus veszprémi főesperes 1321-ben III. András előtt, a püspöki várak továbbra is királyi kézen maradnak.

    A püspökséget végre 1342-ben Nagy Lajos királyunk kárpótolja. A Sümeg várában lakozó Meskó püspököt – az elveszített scamptoni erősségek kárpótlásaként – a kálvölgyi királyi birtok urává teszi.

    Később gyakran cserél gazdát Tátika erőssége. 1378-ban Laczkfi István uralja. A sokszor pénzszűkében levő Zsigmond király Keszthely várost, tartozékaival együtt s hasonlóképpen Scampton erősségeit, Scharfenecki Frigyesnek 8020 arany forintért elzálogosítja. A várúrrá lett tőzsér el sem helyezkedik birtokain, nyomban – busás haszonért – Marczali István, Miklós, Dénes és Péter fiai kezére adja. Az új várurak erősségeiket főúri ünnepséggel 1403-ban el is foglalják. Egy évvel később Zsigmond király országos érdekből Eberhard zágrábi püspököt ülteti Tátika várába. Kárpótlásul a Marczali-testvérek Segesd mezővárost kapják tartozékaival együtt. 1419-ben pedig Usk János veszprémi püspök lesz Tátika várura. Négy évvel később gersei Petheő János, Zala vármegye főispánja, mint castellanus kapja kezébe Tátika kulcsait. Az örökösen gazdát cserélő erősség ismét zálogkézre kerül. 1426-ban Szentgyörgyi Vince Bálint 6345 arany forintért szerzi meg. De három évvel később a nagyobb zálogösszeget ígérő Marczali György és István kezére jut. 1435-ben gersei Petheő László közbenjöttével Ivánka és György corbaviai grófok kapják és csak 1437. okt. 31-én kerül végleg a gersei Petheő nemzetség birtokába. A gersei Petheő-család most már örökös tulajdonának tekinti zálogos várát. Apáról-fiúra szálló életküzdelmet folytatnak annak birtoklásáért. 1440-ben Erzsébet királyné hűtlenséggel vádolja őket és Keszthely várossal együtt Zágonhidai testvéreknek adományozza. De bizony a Petheő-család már úgy befészkelte magát várába, hogy kezükön maradt. Hiába kértnek Petheőék ellen segítséget 1459-ben Unyomi Miklóstól, Sümeg vár castellanusától. Ő sem tud erőt venni az időközben megerősödött Tátika várán. Péter fővitéz halála után Katalin özvegye megosztoztatta fiait. Mint azt 1490. április 25-én kelt levelében János fiának meg is írja, „hogy Tátika várának kapuja közös marad, de a kapu feletti ház Miklósnak jutott”.

    Ezeket a tanulságokat böngészte ki Gáspár diák a leveles ládákból. A többivel megtoldotta Benedek várúr a méhesben való hűseléseik közben. Mert bizony örökös harci lábon állt a Petheő-nemzetség a Tátika várára jogot tartó veszprémi püspökkel. Mióta a muzulmánok rátették hódító kezüket hazánkra, megingott a vagyonbiztonság. Főuraink, de különösen az egyházak féltve őrzött kincseiket erősségekbe hordták össze. Tátika várának kincseskamrája is színültig volt arany, ezüst templomi erényekkel, drága ruhákkal. Örvényes, Keszthely egyházai, a szentléleki, segesdi kolostorok elhelyezett kincsei értékben meghaladták a százezer magyar forintot.

    Vitéz János veszprémi püspöknek 1495-ben Tátika birtoklásáért megindított pereskedése élete alkonyáig sem ért véget. A püspöki székbe került hat utódja sem bír királyi instanciákkal megbirkózni a Petheő-nemzetséggel. Az egymással való gyűlölködés tüze – negyven évi pörösködés után – a hirtelen haragú Kecset Márton püspökből tört ki. Az úr 1538-ik esztendejének január 21-én a tél sötétségének leple alatt püspöki ura parancsára Sümeg várának castellanusa, Böröndy Pál talpasaival rajta ütött Tátika várán. Nemcsak kincseit rakta szekerekre, de még a vár urait – Petheő Györgyöt és Antalt – is foglyul ejtették. Asszonyaikat pedig száműzték. Az ország rendei Petheőék prátjára álltak. Közbenjöttükre a király meghagyja Kecset Márton püspöknek, hogy a foglyokat adja át a királyi helytartónak. A királyi rendelet – bár azt augusztus 1-én a rendi gyűlés határozatából megismételték – mégis csak írott malaszt maradt jó ideig…

    A gyűjtő munkából hazaverődött méhek zümmögése elnyomta a mesélgető szót Benedek várúr ajkán. Kiszáradt torkukra is rákívánkozott egy kis italozás, akár a kökörcsinre az őszi köd nyirkos szemcséi. Hej, pedig ha beleláthattak volna a jövendőbe, mint ahogy kifirtatták a letűnt nagyidők históriáját, bizony Isten megbillent volna kezükben a koccintgató pohár. Mert hát a pereskedés alatt sínlődő várbirtok hosszú birkózás után került csak vissza gersei Petheő-család tulajdonába. A fényben, gazdagságban gyarapodó váruraknak gondtalan is lett volna életük, ha a magyarság által gyűlölt Rudolf, Habsburg-szelleme át nem öröklődik a késői unokákra. A II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának lezajlása urán 1711-ben kötött szatmári béke, csak a nyílt háborúskodást szüntette meg, de nemzetünk iránt érzett gyűlölet örök időkre tanyát vert a Burg selyemkárpitos szobáiban. III. Károly minden zsinóros dolmányban újabb felkelésre készülő kuruc vitézt látott. Uralkodói álmodozásainak rémképei a Balaton-vidéki erősségek voltak. Remegve gondolt a jövőre, amikor ismét felkerülhetnek a tűzláng-nyelves Szűz-Máriás lobogók a főúri várak fokaira. Császári szívének megnyugtatását csak Mercy tábornok cselvetése hozta meg. Mercy 1713 nyarán, hadgyakorlatozás ürügyével megszállta a Balaton-mentét, került minden várközségbe egy-egy lovasszázad. A nyári napok egyik zivataros éjjelén ők gyújtották fel a pusztuló várakat. Nemzetünk iránt való Habsburg-gyűlölet e kilobbanását az Isten haragjának villámsújtó kezére hárították át Bécs csatlósai. Így öröklődött is az meg a néphitben.

    Az ősi fészkükből kifüstölt várurak családjaikkal, udvarházaikban húzódtak meg. A Petheő nemzetség tagjai félszázad évnél tovább lakták Keszthely és Szántó emeletes udvarbíró-házát. Míg 1776-ban Petheő Zsigmond halálával magva nem szakadt az ősi nemzetségnek. A rombadűlt Tátika az összes várúri birtokokkal együtt, leányágon öröklődött át az 1766-ban grófi méltóságra emelt Festetics családra s részben a zalabéri Horváth nemzetségre.

    A nyugvó nap sugarai a sásos réteken lábrakélt ködpárákkal birkóztak. A szivárványos ruhát öltött rezegvejáró páraszemcsék előtáncosai az őszi alkonyat szürkületének. A madarászat asszonymesterének, Frakszinnak figyelmeztető szavától megfeszültek a kantárszárak a solymászó urak kezeiben. Nyugatról kimagasló Tátika várának csak árnyképe látszik. Sebes ügetéssel – árkon-bokron át – hazafelé igyekszik a pihenésre vágyó solymászó társaság. Mindannyin rajta ült a vadászsiker jóleső érzése. A rárómadarak zsákmányaitól kiszínesedtek a nyeregkápák, mint nyári pompájukban a pipacsos rétek. Még a solymászat gyönyörei után kevésbé izguló Lizácska arca is úgy piroslott, mint az ágáról lekívánkozó cseresznye. Ibrahim aga a megmondhatója, hogy a nyereg kápájára került nemes kócsag, vagy szerelmi megérzéseik váltották-e ki nagy boldogságukat. Egymáshoz simulva leghátul bóklásztak. Fellángolásukban nem volt oly sietős az útjuk, mint a nekiszomjazott vitézi uraké.

    A madarászó társaságtól elmaradva, akkor gázoltak bele éppen Zobyka bokros szélébe, amikor hirtelen megtorpant a szimatot vett szagos-kutya. Lizácska rárómadara fejére húzott kopájával fáradtan gubbasztott lovagja balján, míg a vizsla meggörbült háttal csúszott befelé a bokrosba. A vadászok öszötnös érzete kutyájuk nyomába késztette a szerelmeseket. Lizácska „Hajrá!” szavára beugrott a vizsla, szárnyra rebbentette a csepőtés ritka madarát. Talán a német-gyűlölet gyorsította meg Ibrahim aga kezejárását, hogy elpusztítsa a Habsburgok színeivel kérkedő császármadarat. Szárnyra kélt a sólyommadár! Suhogó íveléssel menekült a nemes szárnyas az erdő felé. A nyugvó nap pirosától mégegyszer megcsillant sárga testének – feketén csíkozó – tollazata. Nyomát járó üldözőjével együtt vágódott be a sűrűségbe.

    A nap bíborát testére öltött lomberdő megsuhant a várvölgy szellőjárása nyomán. Az erdőszélben terpeszkedő vadkörtefa másodvirágzásában most járta őszi nászútját. A gyümölcstermékenyítő virágkoronák hímporillata belerezgett az alkonyat levegőjébe. A természet mámorosító kilélegzésétől felzakatolt a – paripákat fához kötött – fiatalok szívverése. A lilaszirmú harangvirág hajladozó bólogatással hívogatta, csalogatta a szerelemeseket… A távol szürkesége elnyelte a messze ügető solymászok árnyképeit.

    Ibrahim aga nagy boldogságában még a némettel is megbékült. Mert a császár madarának köszönhette, hogy ajkára kelhetett szívének felsőhatása: Végre egyedül! Még a sűrűbe beívelt rárómadárról is megfeledkeztek, amikor az erdőmagaslat sárguló pázsitján heverészve ajkuk összeforrott… Szerelmi enyelgésük között a hitvesi hűség rovására, együtt tervelték ki cselvetésüket Piszky István uram ellen. Akinek sikere hozná meg számukra vágyakozásuk földi boldogságát…

    De hová is tűnt el a rárómadár? Se vijjogó síró hangja, még szárnyrebbenése sem hallatszik a síp hívó szavára. Szinte belekönnyezett ijedelmébe Lizácska. Mit szól majd Frakszin nagyasszony, ha nem adhatják Boldizsár erdőispán kezére a féltve őrzött szárnyas jószágot? Lizácska aggodalmától, az átélvezett gyönyörök elsötétült árnya ráfeküdt Ibrahim aga arcára. Paripáik kantárját kézrekapva, hangos sípolással az őserdő szívébe igyekeztek. Már mélyen benne gázoltak a szederindás sűrűségben, amikor megzörrent oldalukon a bokros. A váratlan találkozástól megremegett Lizácska. A hátán rőzsét cipelő anyóka Citra volt, a scamptoni templomatya boszorkány hírében álló özvegye. De annál jobban nekiörült a bűbájos asszonyszemélynek Ibrahim aga. Jól ismerte gyermekkorából, azóta sem lett gyűröttebb ráncverte arca. Itt az alkalom, hogy megszólaltassák – sötétségben is világosságot látó – tudományát.

    Az aga kaftánjának zsebében megcsörrentek a szűzmáriás aranyak. Annak hangja kérdés nélkül is megoldotta Citra nyelvét: „Ne keressék itt a ráró-madarat főuramék! Nem ver tanyát a mezőt járó vadmadár a sűrűbe! Prédáját is kiszorítja a tisztásra.” Míg Citra nyelvének pergő szavát eregette, szúrós tekintetével Lizácskát fürkészte. Szinte észre letetett venni, hogy felismerte benne Tímár udvarbíró leányát.

    A Tátika felé ügető fiatalok ajkán szinte elakadt a beszélgető szó a csodálkozástól, amikor sípszó nélkül is felrebbent a rétségből a prédáján gubbasztó sólyom. A nemes kócsag mellett a nyeregkápán ott himbálódzott a császármadár is, amikor sebes vágtatással utolérni igyekeztek a madarászó társaságot. A hazavetődött solymászok nyomán már régen felvonta Péter porkoláb a várkapu hídját, amikor a bástyás virrasztó kürtölésére újra leereszkedett csörömpölő útjára. Nem-e fog gyanút a féltékenykedő Piszky uram elmaradásukért? Ez motoszkált a szerelmesek agyában, míg áttaposták Tátika várhídját.

    Az öregtorony erkélyes szobájából a lantpengés, cimbalom s a hegedű síró szava kiszűrődött a várudvarba.

    A nyergéből kiemelt Lizácska észrevétlenül osont be a tükrös asszonyszobába. Ibrahim aga, Lizácskát féltő nyugtalanságát lenyűgözve, lépett a mulatozók közé.

    Az öregedő urakban a tegnapinál is jobban beletürülközött a ricsajos kedv. Benedek várúr is gyakrabban ürögette Piszky castellanussal összecsendített poharát. A solymászattól nekiszomjazott fiatalság nagy riadallal fogadta Ibrahim agát. A Lizácskát irigylő Petheő László csípős megjegyzése még a nagy vivátozás között is bevágódott a fülébe. Tekintetével Piszky uramat figyelte: Mikor kap észbe az asszonyát illető kiszólásért? Bele is cikázott Ibrahim agába a reá váró bajvívás lehetősége. Mi lenne, ha kopjavetésének sikere nyitná meg számára a földi boldogságának kapuját? A fiatalság ajkán elharapódzott csipkelődés szavát elnémította a nagyasszonyok érkezése. Ezúttal Lizácska volt a legelső, ki a tegnap esti kiöltözködése ellentéteképpen állig gombolt nyakas derékban perdült be. Tüntetőleg meg is ölelte vidáman mulatozó urát. Ma este Zrínyi Dórica rakta fel a Batthyány nemzetség kincses ékszereit. Bele is nyilallt Frakszin nagyasszony szívébe a vágyakozás, hogy ma este nem csillogtathatja nyakán családjuk kincses gyöngysorát, mely csillogó testében hordta a Balaton tükrén ringó aranyhíd színpompáját. Amelyről annyi rege hangzott el Tátika tükrös szobáiban. Félszázad éve múlt, amikor Kecset Márton püspök talpasaival megdézsmálták családi kincstárukat. Akkor tűnt el nemzetségük messzeföldön híres gyöngysora. Nem is került meg soha! Pedig Sümeg várából évtizedes pörösködés után az egyházak visszakapták Tátika várából elrabolt értékeiket.

    Az étekfogó diákok a belső frejokkal hordták körül olasz tálakban az ízes harapnivalót. Kiéhezett vitézi gyomor kellett annak végigélvezéséhez. Előljáróként káposztalében feltálalt csík után együtt hordták a bárányhúst limoniával, a borjúsültet ispékkel a vitézi urak során. A nagyasszonyok a kappant mézelt tésztával majszolták. Nyomát járta a fekete lében úsztatott nyúlderék, lencsével körözött császármadársülttel. Nagy ezüst tartókban hordták a vajba sütött karimás fánkot. Öblös tálakban karórépa főzeléket tehénhúsfetéttel. A z indiai tikhúst, gyümölcslébe áztatott hódfarkkal. Az emésztést elősegítő sóslében főzött kecsege zárta be a komoly ételek sorozatát. Azután került elő az asztalfutón ágaskodó habos sült és a szilvatorta. A pástétom, ostyabéles és egyéb asszonyi nyalánkságok. Az estebéd záradéka – a mézízes liktárium aszalékaival együtt körülhordozott – friss gyümölcsök voltak. Benedek várúr kertjének őszi ékességei. A kard helyett ezúttal kés-villával birkózó vitézi urak ajkán nem is szünetelt a dicsérő szó. A Tátika várának nagyasszonyát éltető pohárcsengés visszhangot vert a terem donga-boltozatán. Az ételhabzsolás csendjében akkor trombitált bele újra a vigyázó daru ijedező szava. Ismét turbános török kért bebocsátást Péter porkolábtól. Ez sem jött ellenséges szándékkal. A budai pasától hozott sürgős levelet Ibrahim agának. Az írott parancs megremegett a szerelemes aga kezében, mikor tekintetet váltott a szemben ülő Lizácskával. Nagy hirtelenében nem is tudott határozni. Hogyan egyeztesse össze a mindenható pasa parancsát szívük közös tervezgetésével? Csak legalább pár suttogó szót válthatna Lizácskával?… De hogyan is férkőzhessék beszédjével közelébe, amikor két szemével őrzi oldalán koccintgató hites ura! Csakhogy az Isten keze legtöbbször félretolja az elháríthatatlannak látszó akadályokat a szerelemesek útjából. Ezúttal a kedvre szottyant Benedek várúr jött önkénytelenül segítségükre. Jókedvük fokozására felsorakoztatta pincéjének rejtett kincsét, a XVI. század leghíresebb évének 1575-iki somlyai termését. A fürjmonyos sárfehérből főzött ürmösbe heje-hujás kedvet rakott a vénasszonyok nyarának melengető sugara. Meg is neszesültek tőle nagy hirtelenében a várurak s dalra kaptak a nagyasszonyok. A ringó derekakat ölelgető vitézek sarkantyúveréssel nyitottak utat táncos kedvüknek. Mások víg kurjantásokkal könnyítettek kikívánkozó szilajkodásukon. Az öregedő urak agyára pedig, mint az őszi alkonyat ködpárája a sásos rétekre, ránehezedett az erős ital gőze. A somlyai hatása legelőször Piszky István uramba törülközött bele. Tihany kapitánya a vágtató paripa sebességével járta végig az italozás útjának állomásait. Az első pohártól beledúdolt a hegedűsök nótáiba. A második felköszöntésre késztette, a többitől elcsuklott torkának hangja, majd karosszékén terpeszkedve, mint az álmában beszélő, érthetetlenül morzsolgatta a szót. A bor gőzétől előcsalt hortyogása bele-belevágott a tánczenébe. De a mulatozás hevében ki is vette volna észre Piszky István uram hangkontárkodását. Csak Ibrahim agának homlokráncai tűntek el, hogy váratlanul hozzáférkőzhetett szerelmes asszonyához. A hegedűs diákok a parolást húzták. Ez az a lassú mozgású tánc, amely alkalmat ad feltűnés nélkül való beszélgetésre. Nehezen is várták mindketten, hogy összekerüljenek. Ibrahim aga suttogó szóval adta tudomásul Lizácskának, hogy a budai pasa képében a sors keze belenyúlt élettervezgetéseikbe. Neki kell a főrabokat Sztambulba kísérnie s innen egyenesen Budára igyekszik átvételükre. Bizony kitavaszodik, mire viszontláthatják egymást. Lizácska bársonyos szempillái alól kiperdültek elkeseredésének könnycseppjei. Pedig most mosolyt kellett erőltetnie, nehogy tekintetéből leolvassák szívében kelt bánatát. Olyan volt Lizácska, mint a hamvashéjú őszi barack, melynek belsejét kikezdte a csúszó féreg. Pedig búcsúzkodni kellett szíve agájától. A vár udvarában felnyergelt paripáin útrakészen várják az iszpáhiák. A parolás átcsapott az oldalgós, majd a végét-hosszát nem érő ugró táncba. Ibrahim Lizácskát asszonytársai közé tessékelte, a várbeliektől illendőképpen elköszöntött. De nem azért készült ostromra az öreg torony kivezető folyosója, hogy – lőréses fülkéiben – menedéket ne találjon a búcsú-ölelkezés. Akkor eresztette útjára Lizácska igazán kikívánkozó könnyeit, amikor Ibrahim aga kiléptetett Tátika várkapuján.

szozattv


szozat a tiszta hang karitaszadventjpg 2017120492958 7 böjtecsaba mod meghivo 2017 dec 16 Kerecsen 17 Kerecseny 17 lelkisegély1 lelkisegély2 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf