Erdélyi József: Zrínyi apródja

Laczkó Gézának

Nem horvát erdő sertés fenevadja
döntött le téged, nem disznóagyar
csúfolta meg Apolló-testedet, hős,
költő, horvátok bánja, fő magyar!
Sebet hordoztál te, láthatatlan vérzőt,
mit szíveden keresztény kéz ütött,
Vasvárt, midőn fejed fölött a Maszlag
az Áfiummal szerződést kötött.

Békét kötött a szultánnal a császár,
gyalázatos kötést, amely szerint
lerontassék minden magyar szabadság
végvára, Gyula, Diószeg, Zerind,
vesszen homályba mártírkoronája
nagy Zrínyinek, s életed éneke,
nagy lelked műve, s vesszen a magyarság,
Európa mostoha gyermeke.

Nem, nem az erdő csikasz vadja ölt meg.
Isten kegyelme küldte már csak azt,
hogy meggyógyuljon végre az a sértés,
melyre az élet nem ismer tapaszt.
Tán nem is védted magadat. Gondoltad:
a német jön, Bécs, Róma ront reád,
Sztambullal együtt, vagy erdei vaddá
kárhozott lelkű Zrínyi-nagyapád.

Nem védekeztél: a magyar jövendő
jelent meg látó két szemed előtt,
és megbénított bajnok tagjaidban
minden birkózó Herkules-erőt.
Láttad öcsédet, Pétert, Frangepánt és
Nádasdyt, láttad Ilona fiát,
Majtényt, Világost, Széchenyit, Petőfit, –
az emberi s magyar tragédiát.

S láttál, a vadkan míg ontotta véred,
engem is tán, késő apródodat,
hogy élek, vérzek, s énekelek mégis,
a nagy disznó vas körmei alatt,
hogy harcolok, mert bíztat a reménység,
hogy megfordítom azt a végzetet,
mely daliás férfikorod delén, hajh,
elért és sírba döntött tégedet.

Láttad a költőt, a fegyvertelen hőst,
ki választott már kard és lant között,
s akit keresztény és zsidó irigység
Bakonyba és Pilisbe üldözött,
kinek nincs háza, földje, nem parancsol
senkinek, ám maga had és vezér.
Vasvári békét köthetnek fölötte,
áll, mint vasék, küzd és övé a tér.

Övé a tér, az idő, a jövendő,
a népé, melynek képét viseli,
a szolga népé, melynek tengerében
szolgáltak és szenvedtek ősei,
dolgoztak és harcoltak és daloltak,
születtek és meghaltak névtelen,
és gyermeket csókoltak a világra,
hogy ne legyen utánuk néptelen.

Őrá maradt a példa, a te példád,
s a többié, bár kezéből a kard
kihullt, a lantot választotta, mert ő,
s vitézi kardként csengeti a dalt,
Attila-kardként a magyar szó ércét,
az igazság lélekből vert vasát,
s nem retteg császárt, Caraffát, nem retteg
bankár zsidót, padisahot, basát.

Reámaradt: a példát teljesítni,
s ha kell, vérével pecsételni meg,
hogy akik jönnek és szólnak utána,
semmi erőszaktól ne féljenek,
harcoljanak a Jézus fegyverével,
s vessék pokolra azt a szörnyű kant,
melynek fogától annyi szív szakadt meg,
s elnémult annyi orfeuszi lant.