Rónay György: Wladimir Pachmann

Mit számít már nekünk minden hajdani furcsasága!
Bolond volt, vagy bohóc? Netán lángelme, bolondériákkal
leplezve azt a legbenső magot, lényének azt a titkos lényegét,
mely olyan mindent szétzúzó energiával
hasadt ízekre egy-egy nagy találkozásban,
hogy (menekvésül) vagy bohóckodunk, vagy belepusztulunk?

Bravó, Pachmann! Mert mit tud a középszer? Briliáns
futamokat s üres bravúrokat, háló fölött,
kockázat nélkül, szájtáti sznobok
bámulatára, bamba bírák pontozása közben.

De aki látja ezt, a billentyűk fölött: a kótyagos
szukák vonagló tapsa közt a gyémánttal kivert
karperecek táncát a csuklókon, s a ceruzákat nyálazó
ítészek kérődzését egy-egy bárgyú közhelyen
(levágón vagy marasztalón), az – brávó, Pachmann! – mért ne merne
bukfencet hányni frakkosan e fényes cirkuszi porondon,
játszva a bolondot, s a kiöltözött félbolondok
végül el is hiszed, hogy félbolond!

                                                      Pedig
csak egy mértéke volt: az a tökéletesség,
mit ő tett föl magának, és alább nem adta.

Igaza volt.