Vályi Nagy Géza: Szemek, magyar szemek
Szemek, magyar szemek!
Csalóka fényű, álmos mécsesek,
Beh gyér, lidérces most világotok!
Hunyorgó, halvány, bágyadt fároszok,
Alig ragyogtok!… Fáradt, csüggedőn,
Mint csillaglángok, szörnyű télidőn
Révedtek ránk holt, dermedt táj felett,
Szemek, magyar szemek!
Szemek, magyar szemek!
Beh búsak, szürkék, pislák lettetek,
Ködülte, fátylas, harmatos mezők,
Nehéz keservet, titkot sejtetők!
Ti, egykor fénylő, csillogó csodák,
Tán könnytavakká változtatok át,
Hogy tükrötökben jókedv nem nevet?
Szemek, magyar szemek!
Szemek, magyar szemek!
Milyen fájdalmas nézni könnyetek:
Nők, bárgyúk, balgák, álszentek jogát;
A százszor hallott, unt siránkozást,
A gyávaság, a gyöngeség jelét!
Haj! férfilelkek szirt-önérzetét
Nem könny – pirosló vér mutatja meg!
Szemek, magyar szemek!
Szemek, magyar szemek!
Bár látnám inkább vad nézésteket;
Hogy odvatokból gyilkos tűz fakad:
Harag, bátorság, bosszúsugarak!…
Bár látnám lángban kékes poklotok,
Hogy égtek, öltök, felvillámlotok,
S villámtoktól – egy félvilág remeg!
Szemek, magyar szemek!